Régi adósságot törleszt a Magyar menyegző
A hetvenes évek magyarországi és erdélyi világába helyezi el fordulatos és streambarát szerelmi történetét Káel Csaba legújabb rendezése, a Magyar menyegző. A film valódi értéke a könnyed események mögött felsejlő valódi örökség, a múltunk halványuló értékeit őrző táncok, muzsikák, viseletek korszerű dokumentálása.
„Életemben annyi mindent megettem, hagytam, mindent más főzzön meg helyettem. Ettem, míg az idegeim kikoptak, engedjétek, hadd főzzek ma magamnak!” – énekelte Demjén Ferenc a Bergendy együttes egyik fülbemászó és lábmozgató dalában. Demjén frenetikus dalaira fűzve már a második átütő magyar filmsiker készül, ezt a régi Bergendy számot pedig Káel Csaba már korábban is dúdolgatta, amikor azon törte a fejét, hogy mégis meg kéne egyszer rendezni azt a táncfilmet....
Az kétségtelen – hiszen tőle magától tudjuk –, hogy a túlzás nélkül szelíd forradalomnak nevezhető magyarországi táncházmozgalom, a Ceauşescu-klán által terrorizált és a Securitate segítségével félelemben tartott Romániában, kivált annak magyar részein, a nem teljesen veszélytelen kalandnak számító erdélyi utazások benne is életre szóló személyes emlékeket hagytak. Legénykorában ő is járt táncházba, hátizsákozott Erdélyben, sőt még határon túli lakodalomba is meghívták. Ráadásul a nyolcvanas évek elején nyűgözték le Carlos Saura flamencofilmjei is. Érthető tehát, hogy rendezőként évtizedek óta szeretett volna az ősi örökséget makacsul őrző, autentikus magyar népzenéről, néptáncról forgatni.
Most valóra válthatta több évtizedes álmát, ami az immár sokadik reneszánszát élő Demjén Ferenc főzős dalának metaforáját folytatva is izgalmas vállalás. Káel Csaba, aki filmügyi kormánybiztosként egy hatalmas ipari konyhában működő, egymás sarkára taposva tülekedő, különféle ízléseknek megfelelni kívánó kiváló, vagy csak elszánt „filmfőzők” lehetőségeiről dönt, most ismét megmutathatta, hogy főz ő maga.
Ő ugyan fiatalon sem táncházazott, viszont egyik vizuális mestere, Korniss Péter, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas fotóművész dokumentarista erdélyi fotói bevallottan inspirálták. Arról is többször beszélt korábban, hogy a Magyar menyegző vezető operatőreként Korniss képi világa előtt is tisztelegni kíván.
Azt le kell szögezni, hogy a nemrég bemutatott táncos romkom, amelyre a hírek szerint a bemutató első hetében több mint harmincezer néző volt kíváncsi, nem konfrontatív film. Nem csap oda a Kádár-korszaknak, és a forradalom előtti romániai viszonyokat is csak óvatosan jelzi, nagyon visszafogottan utalva az ott dübörgő irányított és halálosan kegyetlen magyarellenességre.
Ebben hatalmas segítséget jelenthettek az olyan szakemberek, mint Tötszegi Tekla néprajzkutató, vagy a Pál István Szalonna vezetésével a filmben felvonuló történelmi erdélyi muzsikuscsaládok, nagy zenészgenerációk ma is aktív örökösei. A táncjelenetek is avatott kezekben voltak, hiszen Zsuráfszky Zoltán, Zs. Vincze Zsuzsa és Mihályi Gábor feleltek az autentikus koreográfiákért, melyeket látványosan mutatnak be a filmvásznon a Magyar Nemzeti Táncegyüttes és a Magyar Állami Népi Együttes táncosai.
Táncolni a szereplők is megtanultak. A film egyik erőssége a casting. Kiváló színészek mutatják meg, hogy a magyar filmgyártásban nemcsak a háttérszakemberek világszínvonalúak. Törőcsik Franciska ismét bizonyítja Kati szerepében, hogy egyszerre attraktív és valódi aktor. Súlyt és tartalmat ad az általa megformált erdélyi makrancos lány karakterének, aki menekülni akar egy kényszerházasság és a kegyetlenül behatárolt romániai lehetőségek elől.
Kovács Tamás játssza a pesti egyetemistát, aki imádja a táncházakat, mert ott rengeteg a „csaj”, és feltörekvő rockegyüttesét, mert ott is. Ő szintén képes arra, hogy a túlságosan kiszámítható, fogyasztható forgatókönyvi fordulatok mögé némi valóságot csempésszen. Kövesi Zsombor Kati pesti unokatestvérét alakítja hitelesen és szórakoztatóan, a jég hátán is megélő erdélyi sztereotípiáját képviselve a történetben.
Rohonyi Barnabás Kati felsült kérőjeként, aki ráadásul a falu elrománosodott szekusának fia, viszonylag kevés alkalmat kap az elmélyült karakterformálásra, de azt maradéktalanul kihasználja. A csodálatos Györgyi Anna és a kiváló Lengyel Ferenc néhány jelenetben szintén jóval többet hoz ki Kati szüleinek figurájából, mint amit a forgatókönyv számukra ígért. Még Anger Zsolt is felbukkan egy rövid jelenetben, mint minden hájjal megkent kétes seftes.
A Magyar menyegző nem kockáztat, igyekszik minél szélesebb nézőközönséghez szólni. Van benne ármány és szerelem, némi humor, sok retró utalás – szinte maradéktalanul felsorakoznak például a KGST egykori autóiparának túl fényesre glancolt túlélői –, patakokban folyik a kellékpálinka, és nem hagyták ki a verekedést és az autós üldözést sem. A lényeg mégis az, hogy csaknem másfél órán keresztül gyönyörködhetünk az autentikus kalotaszegi népviseletben, táncban és muzsikában.
A Magyar menyegző készítői elszántan igyekeznek illusztrálni azt a tényt, hogy a hiteles, eredeti néptánc és népzene soha nem volt, és még ma sem pusztán színházi előadás. Valójában egy évszázadokon át csiszolt örökölt lehetőség, amely méltó módon elégíti ki a génjeinkben hordozott igényt az önfeledt, dübörgő, érzéki közösségi együttlétekre. Ennek a profán csodának valódi beavatottjai a film zárójelenetében megjelenő legendás egykori táncházasok, a Muzsikás együttes, Sebő Ferenc és a mosolyogva éneklő Sebestyén Márta.
Címlapfotó: Kovács Tamás és Törőcsik Franciska. Fotó: Galgóczi Németh Kristóf/Szupermodern Stúdió
