Hipochondria nemcsak utcákból és lakókból áll, hanem kérdésekből is. Mi történik a testünkkel, ha túl sokat figyeljük? Meddig óvás a félelem, és mikortól válik üldözéssé? Lehet-e szeretni valamit, amitől folyton rettegünk?
A város határán, egy égig érő épület huszadik emeletén dolgozik valaki, aki jól ismeri Hipochondria minden zegzugát. Dr. Purebl György, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kar Magatartástudományi Intézetének igazgatója nemcsak látja, hogyan működik ez a furcsa város, hanem segíteni is tud azoknak, akik már eltévedtek benne. Ez a szép tavaszi nap, ami éppen a mai, alkalmasnak tűnik arra, hogy meglátogassam dr. Purebl Györgyöt ama égig érő épületben, és kifaggassam mindarról, amit Hipochondriáról tudni érdemes.
„Ő mégis tényleg rosszul van”
– Sokan mondogatják könnyedén egymásra: „te hipochonder vagy”. De mit is nevezünk valójában hipochondriának? Hol húzódik a határ az egészségtudatosság és a túlzott, már kényszeres aggodalom között?
– Bárcsak többen aggódnának egy picit jobban az egészségükért! – kezdi dr. Purebl György. – Magyarországon inkább az jellemző, hogy az emberek csak akkor kezdenek az egészségükért aggódni, amikor már nincs, már elveszett, és amikor már nem lehet visszafordítani egy csomó dolgot. Egy picit többet kellene az egészségünkkel foglalkozni. Amit valaha úgy hívtunk, hogy hipochondria, de már nem úgy nevezünk, annak a legfőbb jellegzetessége az, hogy az illető meg van győződve arról, hogy neki bármelyik pillanatban nagy valószínűséggel kialakulhat egy súlyos betegsége. Vagy már ki is alakult. Ezért van az, hogy fokozottan figyeli magát – akár öntudatlanul is –, és ahogy észrevesz valamit a testében, amit akár úgy is értelmezhetnénk, mint egy betegségnek a jelét, azonnal elkezd nagyon szorongani.
Purebl Györgytől megtudtam, hogy miután a hipochondria megbélyegző diagnózis lett, átkeresztelték egészségszorongásra. De aztán az egészségszorongó betegek rájöttek, hogy valójában ez a hipochondriát jelenti, és ugyanúgy megsértődtek, amikor ezt hallották, úgyhogy később betegségszorongásnak hívták. Ma a szomatikus tünetzavarokhoz tartozik, egy úgynevezett esernyőkategóriája van a pszichiátriai diagnosztikus rendszerben. Ebben két típusú betegségcsoport van. Az egyik az, amikor valakinek vannak panaszai, ezek nagyjából mindig ugyanazok – fáj a háta, fáj a feje, valamilyen irritáltsága van, mindig egy fix dolgot talál, és azzal jár orvoshoz, de nem találnak mögötte semmi olyat, ami veszélyes lenne, és főként semmi olyat, ami indokolná, hogy ő ennyire rosszul legyen. Ő mégis tényleg rosszul van. A másik típus az, amikor az ember mindig talál magán valamit, mindig mást, és mindig mással megy el orvoshoz, mert meggyőződése, hogy bármikor súlyos beteg lehet. Ez effektíve igaz egyébként, de csak nagyon pici a valószínűsége.
– A hipochonder emberek általában fiatalkorukban válnak azzá. A fiataloknál egyébként a leggyakoribb halálok a baleset – tehát nem a súlyos betegségek, bár fiatal korban is előfordulhat súlyos betegség, amit aztán a legtöbb esetben meg is tudnak gyógyítani. Azt tudnunk kell, hogy a korábban hipochondriázisnak hívott betegségnek a legfontosabb rizikófaktora az, hogy magának a betegnek korábban tényleg volt egy súlyos betegsége, vagy a környezetében valakinek volt ilyen. Tehát számára az, hogy beüthet egy ritka betegség, hétköznapi élmény. Onnantól fogva már hiába mondják neki, hogy „de hát ez nagyon ritkán fordul elő”, neki van ilyen személyes élménye – akár saját, akár rokonnal, baráttal kapcsolatban.
A pszichiáter beszélgetésünk során arra figyelmeztetett, hogy nem kell hipochondernek bélyegezni azt, aki figyel az egészségére. Ha valamit észlelünk magunkon, akkor teljesen jogos, hogy elmegyünk vele orvoshoz. Az ajánlott szűrővizsgálatokon igenis részt kell venni – ötven fölött már sokkal többet ajánlanak, de ötven alatt is javasolt például a nőgyógyászati vizsgálat. Ha ezeken túl vagyunk, és egyébként egészséges vagy elég egészséges életet élünk, akkor nagyjából csak akkor kell orvoshoz menni, ha ténylegesen észlelünk magunkon valamit.
– Mikor érdemes gyanakodni, hogy hipochonderek vagyunk?
– Hipochondriára gyanú akkor merülhet fel, ha nem nagyon telik el olyan hét, hogy ne fordulna meg a fejemben: mi van, ha nekem is van valamilyen betegségem? Emellett még van egy alapaggódásom a betegségek miatt. Nagyon könnyen találok magamon tüneteket, mindig talán egy picit mást. Most elhúzódóan köhögök. Mi van, ha nemcsak az influenzajárvány szövődményével küzdök, hanem valami más is van? Tapintok egy nyirokcsomót a nyakamon – mi van, ha ez rákos betegség? Mintha az anyajegyem nem úgy nézne ki, mint szokott. Kipirulok – miért pirultam ki? Ki nem pirul ki egyszer-egyszer? Miért izzadok? Ezek a jelek a legtöbb esetben teljesen ártatlanok. Ha ezek a gondolatok nagyon sokszor jönnek elő, ha nagyon sokat szorongok miattuk, és ez a szorongás már megmérgezi az életemet, az egy gyanús jel. Ha nem tudom jól érezni magam, mert mindig az jár a fejemben, hogy mi van, ha súlyos beteg vagyok, és emiatt nem vagyok képes a normál életemet élni – mert rányomja bélyegét a partnerkapcsolatomra, a barátaimmal való kapcsolatomra, akár a munkámra is –, az nem jó. Ez az állapot a hipochondereknél egyébként hullámzik. Vannak rosszabb és jobb időszakok.
Mindemellett még van egy nagyon lényeges jel: ha azon kapom magam, hogy szorongva betegségekről olvasok az interneten nap mint nap. Nem a közösségi médiát nézegetem, nem filmet nézek a Netflixen, nem a híreket olvasom, hanem „rák, rák, rák”, vagy „reumatoid arthritis”, vagy „gyulladásos bélbetegség” a böngészésem tárgya. Egyébként most ezek a „slágerdiagnózisok” az egészségük miatt túlságosan szorongó fiataloknál.
A hipochondernek bélyegzett ember – most direkt így fogalmazok, hivatalosan nem hívjuk így – gyakran jár orvoshoz. Azért teszi ezt, hogy azt mondja neki valaki: „nincs is semmi bajod”.
– Egy hipochonder gyakran a spórolt pénzét is orvosi vizsgálatokra költi – de vajon megnyugvást hoz számára a negatív lelet, vagy inkább csak újabb kérdéseket szül?
– Megnyugtatja valamennyi ideig – egy hétig, egy hónapig, akár fél évig is. De jön a következő tünet. Mintha piros lenne a szemem. Akkor biztos magas a vérnyomásom, azért pattant el benne egy ér. Vagy azért pattant el benne egy ér, mert megnőtt az agyamban a nyomás vagy éppen agydaganatom van. Tehát a következő észlelt tünetig tart a megnyugvás – tapasztalatok szerint egyre rövidebb ideig. És utána újra jön egy gondolat: ugyanaz a lemez tevődik föl még egyszer. Jó-jó, múltkor negatív lett a kivizsgálás, de azóta eltelt némi idő, és lehet, hogy elkezdődött az agydaganatom kifejlődése.
– És mi a helyzet azzal a beteggel, aki nem hisz a szakembereknek, és orvosról orvosra jár, hogy megerősítést kapjon a diagnózisról?
– Van ilyen is. Ez sajnos az, amikor a 2.0-s pályára lépek hipochondriából. Ugye soha nem fordul elő – vagy nagyon ritkán –, hogy két orvos ugyanazt ugyanúgy mondja. És ha már valamit nem ugyanúgy mondanak, akkor a kétely magvát elültetik a hipochonderben. A végén az ember már azt látja, hogy egyik orvos ezt mondta, a másik kicsit mást állított, de a végeredmény ugyanaz, hogy nincs semmi bajom. De hiába, az ilyen ember nem hisz az orvosoknak. És akkor ez egy sakk-matt helyzet, mert onnantól kezdve már semmi nem nyugtatja meg. Akkor jön az, hogy külföldre jár kivizsgálásra, ott iszonyú pénzeket kifizet – fölöslegesen –, de az sem nyugtatja meg hosszú időre. Szóval igen, ez egy nagyon keserves dolog. De mondom: az élet során ez hullámzik.
Az online világ első pillantásra úgy tűnik, mintha megváltást hozna a „képzelt betegek” számára. Mintha minden tünetre létezne egy gyorsan elérhető válasz, minden szorongásra egy cikk, egy fórumhozzászólás, egy algoritmus. De – ahogy dr. Purebl György fogalmaz – nem a Kánaán jött el, hanem a pokol. A kontrollálatlan, hitelesítés nélküli egészségügyi információk áramlása különösen veszélyes azokra, akik már eleve az egészségükkel kapcsolatos szorongásokkal élnek.
A félelem tanulható
A hipochonder nem azt keresi az interneten, ami megnyugtatja – hanem amitől fél. Az aggodalom szűrőjén keresztül olvas, és mindig azt a mondatot emeli ki, amely megerősíti a legrosszabb sejtéseit. A „lehet” számára nem lehetőség, hanem majdnem bizonyosság. Míg egy egészséges gondolkodású ember az egyszázalékos kockázatot valóban kockázatként érzékeli, addig a szorongó elme ezt kilencvennek érzi. Így válik az online keresés spirállá: minél többet olvasunk, annál bizonytalanabbá válunk, és annál inkább elhatalmasodik rajtunk a szorongás.
A digitális tér nem csupán a jelen orvosi tudását kínálja, hanem archívumként viselkedik: a régi, mára már túlhaladott információk gyakrabban és tömegesebben bukkannak fel, mint a legfrissebb szakmai források. A keresőmotorok nem különböztetik meg a húsz évvel ezelőtti onkológiai álláspontokat a mai, sokkal eredményesebb terápiáktól. Így történhet meg, hogy valaki egy idejétmúlt mondat alapján halálos ítéletet olvas ki egy tünetleírásból.
A mesterséges intelligencián alapuló öndiagnosztikai rendszerek pedig – bár fejlődnek – nem pótolják az orvost. Az algoritmus nem ismeri a szorongás hangszínét, nem látja a szem körüli ijedtséget, nem tapasztal, csak számol. És túl is biztosít: óvatosságból gyakran mutat betegséget akkor is, amikor nincs, miközben a ritkább, atipikus eseteket hajlamos figyelmen kívül hagyni. Ezek az úgynevezett álpozitív találatok különösen hipochondriás emberek esetében képesek berobbantani újabb és újabb pánikkört.
Dr. Purebl György szerint az orvos szerepe jelenleg semmivel sem pótolható. A diagnózis nem csupán adat, hanem bizalmi aktus – tekintélyből, emberi jelenlétből, tapasztalatból épül. Ezért nem adnak ki úgynevezett okosleleteket sem, hiszen egy online, a mesterséges intelligencia által generált lelet nem tudja azt, amit egy emberi mondat a megfelelő pillanatban tud: értelmezni, elemezni és megnyugtatni.
Hipochondria városának utcái nem csak kívülről épülnek. Nemcsak az internetes cikkek, a keresőszavak, a statisztikák kövezik ki a járdákat, hanem azok a mondatok is, amelyeket gyerekkorunkban hallottunk, és amelyek lassan, szinte láthatatlanul szivárognak be a bőr alá. A félelem tanulható – és gyakran a legkorábbi tanítómestereink épp azok, akik a legjobban szerettek volna megóvni minket.
A cikk folytatása a Magyar Kultúra magazinban olvasható.
Fotó: Éberling András / Magyar Kultúra magazin
