Részegh Botond szerint az emberi létezés végső soron mindig közös történés
Egészen megrendítő Részegh Botond kiállítása az Apollo Galériában. A Hátamra vettelek… hátadra vettél című tárlat – Petrányi Zsolt kurátori munkájának köszönhetően – olyan műveket vonultat fel, amelyekben különböző viszonyban álló emberalakok testi, lelki és szellemi kapcsolatba lépnek egymással. Őszintén lenyűgöz, ahogyan a képek szenzualitása, a művész festői érzékenysége és a téma líraisága természetes párbeszédbe kerül egymással.
A művek az egymásrautaltság erejéről és sebezhetőségéről beszélnek: arról, mit jelent feladni az egót a másikért, és vállalni az összeolvadás, az eggyé válás kockázatát. A képek azt üzenik, hogy ebben a kaotikus, gyakran kegyetlen világban az ember nem zárulhat önmagába. Lehet ugyan egyedül haladni, utat törni, küzdeni és túlélni, de a létezés igazi tétje mégis az, hogy képesek vagyunk-e hordozni egymást – és elfogadni, ha minket hordoznak.
Martin Buber „Én–Te” gondolkodása, Emmanuel Levinas etikája vagy Merleau-Ponty testfilozófiája egyaránt azt hangsúlyozza: önmagunkat csak a másikkal való viszonyban, a másikért vállalt felelősségben és a találkozás tapasztalatában értjük meg igazán. Ebben az értelemben az egó feladása nem veszteség, hanem a létezés egyik legmélyebb tapasztalata.
A képeken visszatérő hordozás, egymás megtartásának gesztusa a lét egyik alapvető metaforájává válik Részegh festményein. Az arc nélküli, hallgatag alakok egymás felé hajolnak, egymásba kapaszkodnak, összefonódnak, mintha minden mozdulatukban a másikat keresnék. Nem kötődnek konkrét helyszínekhez: egyszínű, szinte üres terekből bukkannak elő, majd visszasüllyednek oda, mintha magának a létezésnek a bizonytalan közegében lebegnének.
A figurák mozdulatai sokszor egyszerre tűnnek gyengédnek és feszültséggel telinek. Van bennük valami ösztönös bizonytalanság, mintha nemcsak a másik testét, hanem a saját helyüket is keresnék ebben a kapcsolatban. A képek előtt állva nehéz kívül maradni ezen a történeten – az ember óhatatlanul saját kapcsolataira, kötődéseire, veszteségeire és vágyaira gondol.
Részegh világa így egyszerre intim és nyugtalanító. Miközben a figurák közel engednek magukhoz, soha nem válnak teljesen kiismerhetővé. A néma arcok, a testek bizonytalan tartása, a lebegő tér mind azt sugallják, hogy az emberi kapcsolatok sosem lezárt történetek, hanem folytonos próbálkozások: közeledések és eltávolodások, kapaszkodások és elengedések egymásutánja.
A kiállításon több kifejezetten nagy volumenű festmény is látható, amelyek már nem csupán az intimitás lírai, spirituális vagy pszichológiai tartományában mozognak, hanem egyértelmű erotikus töltettel bírnak. Ezek a képek nyíltan beszélnek vágyról, szenvedélyről, a testi egyesülés erejéről. Mindez azonban nem válik öncélúvá vagy provokatívvá: az erotika Részeghnél a kapcsolati létezés egyik alapformája, annak a mély emberi igénynek a kifejezése, hogy tartozzunk valakihez, és ezen a kapcsolaton keresztül próbáljuk megérteni önmagunkat és a világot.
Ez a gondolat szervesen kapcsolódik Platón A lakoma című dialógusához és az Ámor–Psziché-mítoszhoz is, ahol a vágy nem puszta ösztön, hanem a lélek mozgása az egység felé. Részegh festményein a vágy nem gyengeség, hanem mozgatóerő.
A festményeken a kontúrok, határok gyakran elmosódnak, bizonytalanná válnak, mintha maguk a testek sem lennének többé élesen elkülöníthetők egymástól. Ez a formai bizonytalanság a testi határok feloldódására, az identitás ideiglenes átlényegülésére utal: arra a törékeny emberi állapotra, amelyben az „én” nem zárt, stabil egységként létezik, hanem folytonosan alakuló, töredezett létezésként.
Részegh képein ez a töredezettség nem hiányként, hanem lehetőségként jelenik meg. Annak belátásaként, hogy az ember csak a másik jelenlétében, a másikhoz való kapcsolódásban válhat teljessé. A testek egymásba olvadása így nem csupán érzéki gesztus, hanem egzisztenciális állítás is – annak képi megfogalmazása, hogy az emberi létezés végső soron mindig közös történés.
Fotó: Csiki Vivien/Kultúra.hu
