Nem tudom, miért foglalkozott a családunk annyit az 1975-ben feltárt Ókeresztény Mauzóleummal, de jól emlékszem, a pécsi Szent István téri feltárás vissza-visszatérő téma volt az ebédlőasztalnál. Talán apám polgári humanizmusa volt a dolog kovásza. Kedves olvasmányai: Kerényi esszéi, Devecseri fordításai, Szerb tanulmányai egységgé rendeztek korokat és kultúrákat, és a jelenére úgy tekintett, mint minden korábbi hagyomány örökösére, összegzőjére. És hát Pécs éppen ezt tudta, tudja ma is. Római emlékek, ókeresztény közösségek, Janus Pannonius szellemi hagyatéka, Klimó püspök könyvtára, a Zsolnay-manufaktúra, a világszínvonalú múzeumok, a Jelenkor és persze az izgalmas régészeti feltárás, a nagyszabású bemutatóhely olyan láncolattá állnak össze, amely apám felfogását a kultúra összegző jellegéről tényszerűen is alátámasztja: elméletből tapasztalattá teszi.

Efféle lelkesedéssel érkezem Pécsre, ha ezért vagy azért arra van dolgom.

S ha arra van dolgom, gondot fordítok rá, hogy beleszippantsak a „magyar Heidelberg” szellemi életébe. Amikor tízegynéhány éve átadták a Tudásközpontot, egy teljes napot töltöttem a könyvtárak ölelésében, amikor megújult a Zsolnay-üzem, pontosabban átalakult kulturális negyeddé, napokig barangoltam a kerámiaműhely csodái között. Máskor a Munkácsy-kiállítást néztem meg, a következő alkalommal a Csontváry-tárlatot jártam be, sőt – mivel ha jól emlékszem, éppen a Múzeumok éjszakáján érkeztem – az összes múzeumot végigkószáltam, ahova beengedtek. (De nem volt jó ötlet, mert alig emlékszem a kiállításokra…)

Ilyen előzmények után fedeztem föl azt a tényt a közelmúltban, hogy Pécsett a föld alatt is van látnivaló. Miután helybéli cimboráimat sikeresen meggyőztem, hogy nekik is épülésükre válik, ha a borozgatás, kakaspörköltfőzés és világmegváltás rutinját színesebbé tesszük a város mélyebb rétegeinek felfedezésével, egy átvitatkozott délelőtt után benyomultunk az ókeresztény sírkamrák bemutatóhelyére.

A temetkezési terület önmagában is csodálatos történetet hordoz: szinte rétegről rétegre megvizsgálhatjuk azt a kulturális hagyományt, ami ezt a helyet kialakította.

Kezdjük talán azzal, hogy a rómaiak egyáltalán nem úgy temetkeztek, mint a római keresztények. Eredetileg a hamvasztás volt az uralkodó szokás pogány sírkőállítással, később népszerűbbé vált a test eltemetése, a módosabbak pedig díszes kőszarkofágokba fektették halottaikat. Az azonban egyetlen rómainak sem jutott eszébe, hogy sírkápolnát állítson szeretteinek csontjai fölé.

Ma úgy tartják a történészek, hogy a keresztények körében a mártíroknak emelt kápolnák adták ezeknek a temetkezéseknek a mintáját. Az 1–2. században ugyanis olyan sok mártírja lett a vallásnak, hogy szinte minden kis közösség saját vértanúval büszkélkedhetett, akinek maradványai fölött mindig kis kegyeleti épület állt. Ez a minta vált általánossá a pécsi keresztények körében, és így Sopianae krisztiánus közössége tucatnyi sírépítményt hagyott ránk.

Sírkamrák
Beszédes egy-egy ilyen síremlék. Elsősorban arra utal, hogy igen jómódú emberek (is) lakhatták a várost.

A halottat vagy halottakat a kétszintes létesítmények föld alatti kamrájában helyezték el. Van olyan kripta, amelyben igen drága kőszarkofág áll, de olyan is akad, amelyet komolyan átépítettek a temetkezők. Számunkra különösen fontossá teszi ezeket a sírkamrákat az, hogy a többségüket csodálatos freskók díszítik. Egyiken Ádám és Éva, másikon Noé atyánk, harmadikon Péter és Pál apostolok, negyediken a háromkirályok Máriával, a következőn csak egy Krisztus-monogram, egy másikban férfiarcok, talán az elhantolt családtagok képei.

Természetesen 0 vagy nem is annyira természetesen – sírmellékleteket is találtak a régészek meg bizonyára az előttük másfél évezreddel itt járt sírrablók. A keresztényeknek ugye nem kellenek sírmellékletek, de a hagyomány megkövetelte az útravalót. Csodálatosan folynak össze korok és kultúrák…

A föld alatti kripták tetejére, azaz a földfelszínre amolyan kápolnafélét emeltek a síremlékek építtetői, ám ezeket a szertartásházakat valószínűleg nem használták, mert a legtöbbnek nem volt bejárata.

A kiállítóhely legkülönösebb épülete a Cella Septichora, amely a nevét is adta a turisztikai komplexumnak, látogatóközpontnak.

Mielőtt azonban elmondanám, hogyan mutatja meg a történelem újabb fordulatát a hétkaréjos épület, hadd meséljek egy másik fordulatról. Amikor ugyanis vidám társaságunk megérkezett a föld alatti sírkerthez, kiderült, hogy lemaradtunk a minden szombaton 11 órakor kezdődő tárlatvezetésről. Pedig nem is késtünk el. Csak annyian voltak kíváncsiak a különleges programra, hogy beteltek a helyek. Bosszankodtunk, zsörtölődtünk, de hamarosan kiderült, hogy nem volt rá okunk.

– Mehetnek egyénileg is – szólt át a pulton a pénztáros kisasszony. – Nem kötelező csatlakozni a csoporthoz. – Amúgy – tette hozzá kicsit előrehajolva, mint aki valami nagyon bizalmas információt készül elmondani – minden ki van írva a kiállítótérben meg az interaktív táblákon. Nem maradnak le semmiről, ha kihagyják a tárlatvezetést. Csak azt javaslom – pillantott ránk szemüvege fölött, miközben a jegyeket nyomtatta –, hogy igyekezzenek a csoport előtt vagy mögött haladni. Tényleg szűk a hely odalent.

Sírkamrák

Igaza volt. Valóban semmiről nem maradtunk le, és igazán kellemetlen volt, amikor bámész kompániánkat utolérte a vezetett csoport. Némelyik fordulóban szűk a hely, így az érkezők és a távozók között könnyen támadnak súrlódások…

De vissza a Cella Septichorába – pontosabban előre, mert a föld alatti úton ez az első látnivaló. Egyben a legrejtélyesebb épület. A hétapszisos építmény funkciójáról ugyanis semmit sem tudunk. Már maga a hétkaréjos szerkezet is különleges. Legközelebb Aquincumban van hasonló, sokapszisos temetői építmény, de az igazi párhuzam a kilencapszisos kölni Szent Gereon-templom. És hogy mire használták vagy mire szánták, az nem világos. A sírkamrákhoz hasonlóan a nagyja a föld alatt volt, tehát talán temetkezőhelynek tervezték. De sírok nincsenek az épületben. Még a helyükre sem utal semmi. A belső tér nagysága miatt akár temetői bazilika is lehetett volna, ha elkészül…

No igen, a Cella Septichora félbemaradt építmény.

Az apszisokban mészkupacokat találtak, a falakat sosem vakolták be. A kövek között felfedezhetők azok a lyukak, amik az építkezés állványzatát rögzítették. Hiányzik a járószint, akárcsak a tetőfedő téglák vagy bármi egyéb, ami a befejezettségre utalna. Mindezek a jelek újabb időszakba és kulturális közegbe, a népvándorlás korába röpítenek bennünket. A tartományt a négyszázas évek elején ürítették ki a rómaiak. A Cella Septichora abbamaradt építkezése arra utal, hogy a döntés váratlanul érte a lakosságot.    

Igen ám, de szinte biztos, hogy a település nem néptelenedett el teljesen. A hanyatlás, sőt az elhagyatottság nyomait ugyan feltárták a régészek, de az ókeresztény temető sírkápolnáit még sokáig használta a lakosság. Van olyan épület, amelynek belső falait a 8–11. században újrafestették. A város kora középkori neve, a Quinque Basilicae, Quinque Ecclesiae, Fünfkirchen, Pet Crkvi, azaz Öt Templom talán azt jelenti, hogy a honfoglalás idején még állhatott néhány a hajdani ókeresztény sírkápolnák közül. Hiszen ki a csuda épített volna ezen a vidéken öt templomot a magyar államalapítás előtt?

Forrás: Shutterstock/Digoarpi

De időutazásunk még mindig nem ért véget. Igaz, most elég nagy ugrás következik. Úgy sejtjük, hogy a város fejlődése során, a borospincék középkori létrehozásakor számos római építményt felfedeztek a lakók. Most is sok olyan emlék van, ami a lakóházak alatt rejtőzik. 

Az első, tudományosnak ugyan nem mondható, de híradásokban rögzített feltárást valamikor a 18. század elején, a mai Nagy Lajos Gimnázium udvarán végezték. Mindjárt le is rombolták a maradványokat. No igen, akkoriban kevéssé foglalkoztak a régmúlt csodáival. A felvilágosodás századának embereit nem érdekelték a történeti vonatkozások.

Az 1782-ben megtalált Péter–Pál sírkamrát azonban már vigyázva vette birtokba a kezdődő romantika. A 20. század elején pedig megkezdődtek a komoly, tudományos feltárások, amelyeknek számomra legfontosabb pillanata az Ókeresztény Mauzóleum 1975-ös kiásása volt.

A régészeti kutatások ma sem értek véget, a leletegyüttes szinte évről évre bővül.

És ezzel el is jutottunk ennek a csodálatos históriának a legújabb, immár saját korunkat jellemző kulturális rétegéhez. A 21. század elején európai támogatással alakította ki a város azt a nagyon modern és nagyon szerethető, mégis autentikus bemutatóhelyet, amelyben vezetés nélkül is megérthetjük, milyen alapokon állnak azok az egymásra épülő szellemi-kulturális szintek, amiket saját műveltségünkként ismerünk. 

Nyitókép: A mauzóleum kriptája. Forrás: Cella Septichora