Rieder Gábor: Olyan kiállítási programot szeretnék, amely mindig meglepi az embereket

Miért épp most nyílt meg a Kieselbach Galéria és Aukciósház kortárs kiállítótere?

Ez valójában régi terv. Az egyik tér már jó ideje megvolt, és eleve az volt az elképzelés, hogy egyszer kortárs galéria lesz belőle. Most jutottunk el oda, hogy a feltételek is összeálltak hozzá. A K2 két különböző térből áll: egy nagy, föld alatti galériából és egy korábbi polgári lakásból kialakított emeleti térből. Kapcsolódik a Kieselbach Galériához, de önálló karaktert akarunk neki adni.

Milyen galériamodellben gondolkodtok?

Nem a klasszikus reprezentációs modellt követjük, inkább kollaboratív térként gondolok a K2-re, egyfajta kortárs intézetként. Ez nagy szabadságot ad, hiszen mind a tér adottságai, mind a koncepció lehetővé teszi, hogy a második világháború utáni művészet történeti bemutatásától egészen a legfiatalabb alkotók önálló kiállításáig lehessen szabadon mozogni, és egymással párbeszédbe hozni különböző korszakokat, generációkat és művészeti pozíciókat. Művészeti vezetőként az a tervem, hogy egyéni, tematikus, történeti és életmű-kiállítások is helyet kapnak majd ezekben a terekben, de semmiképpen sem szeretnék kiszámítható programot vinni.

A két tér karakterei is nagyon eltérőek.

Bár mindkettőnek van egyfajta white cube jellege, az alsó „pincegaléria” sokkal inkább nagy, homogén kiállítótér, a felső pedig mégis őrzi egy százéves polgári lakás ritmusát.

A K2 kereskedelmi galéria, mégis erős intézményi szemlélet érződik mögötte. Hol van az egyensúly?

A K2 természetesen kereskedelmi galéria, de az értékesítés nem az egyetlen szervezőelv. Olyan projekteket szeretnénk megvalósítani, amelyek mögött kutatás van, vagy amelyek olyan művészeti történeteket mondanak el, amelyek eddig nem kaptak elég figyelmet.

Hosszú távon persze működőképesnek kell lennie financiálisan is, de ha kizárólag a profitszerzés lett volna a cél, valószínűleg nem egy ilyen galériát hoztunk volna létre.

A Falk Miksa utcai helyszínnek ebből a szempontból mi a jelentősége? Errefelé nem a kortárs galériák vannak túlsúlyban.

Éppen ezért érdekes. A magyar műkereskedelem jelentős része továbbra is ezen a környéken koncentrálódik. Itt van egy olyan közönség, amely vásárol művészetet, csak nem feltétlenül kortársat. Szerintem az elmúlt években több kísérlet történt arra, hogy a klasszikus és modern művészet gyűjtőit közelebb hozzák a kortárshoz, de ez csak részben sikerült. A K2 egyik lehetősége éppen az, hogy ezt a két közeget összekapcsolja.

A Kieselbach ugyanakkor korábban is rendezett kortárs kiállításokat. A K2 inkább új kezdet, vagy egy meglévő irány folytatása?

Mindkettő. A Kieselbachban korábban is voltak kortárs kiállítások Keserü Ilonától Buktán át Vera Molnarig vagy Mengyán Andrásig, főleg nagy mesterek kiállításai. A Youhu is ott valósult meg, amit Sárvári Zitával közösen kuráltunk. Ez a vonal tehát már létezett korábban is, de a Kieselbach Galéria profilját nem ez határozta meg. A K2 ennek az örökségnek most viszont önálló teret ad.

Miért 1945-től indul nálatok a történet? Ez meglehetősen tág kortársfogalom.

Bennünket az érdekel, hogyan lehet a második világháború utáni művészet történetét egy nagyobb ívben végiggondolni. Magyarországon ezt a folyamatot a szocreál erősen megtörte, de a későbbi, nyugati kánonhoz igazodó művészettörténeti szemlélet – sok mindent kiszűrve vagy háttérbe szorítva –, összehegesztette a széteső elemeket. Ettől azonban az egyes korszakok közötti kapcsolatok nem tűntek el. Ma már szerintem ezt a hetven-nyolcvan évet a töréseivel együtt is lehet egy összefüggő történetként nézni. 

Ha már szóba került a 2022-ben megrendezett Youhu: mi változott azóta a fiatal magyar művészetben?

A Youhu idején volt egy erős optimizmus. A fiatal magyar művészek közül többen komoly nemzetközi kereskedelmi sikereket értek el, és ez egészen más helyzetet teremtett ahhoz képest, amikor a fiatal művész alaphelyzete inkább a periféria, a bizonytalanság és a nélkülözés volt. Azok a művészek és művészeti pozíciók, amelyeket akkor bemutattunk, ma is relevánsak, közben viszont megjelent egy újabb generáció, másfajta érzékenységekkel.

Az elmúlt években ráadásul a nemzetközi műtárgypiac lassulása Magyarországra is begyűrűzött, így az a fajta eufória is eltűnőben van, amely a Youhu idején még erősen érződött. Fiatal művésznek lenni ma már egészen más helyzet, mint néhány évvel ezelőtt.

Mennyire jelenik meg a K2 programjában a saját ízlésed?

Elég nagy szabadságot kapok Kieselbach Tamástól, ugyanakkor a K2 egy közös projekt. Természetesen vannak keretek, de alapvetően folytathatom azt az érdeklődést, amely kurátorként, kutatóként és íróként eddig is foglalkoztatott.

A különbség az, hogy most nagyobb a színpad. Kéthavonta két új kiállítással kell előállni, és éppen az izgat, hogyan lehet ezeket egymással ütköztetni. Nem azt szeretném, hogy minden tárlat ugyanabba az irányba mutasson. Inkább azt, hogy minden alkalommal legyen benne valami váratlan, meglepetésszerű.

Azt mondtad, mintha egy kis múzeum vagy műcsarnok lenne. Ez tudatos cél?

Igen. Azt szeretném, hogy ne csak az jöjjön be, aki vásárolni akar. Legyen önmagában oka annak, hogy valaki kéthavonta visszatérjen. Ha sikerül olyan programot csinálni, amelyért az ember akkor is bejön, ha semmit nem akar venni, az számomra fontos eredmény lenne.

A Youhu óta változott a saját művészetfogalmad is? Mit tartasz ma fontosnak?

Változik a közeg, ezért az érzékenység is. Az a nyers, popos vidámság és optimizmus, amely néhány éve még erősen jelen volt, mintha visszaszorulna. Helyette sokkal több szorongás, ökológiai érzékenység, mágikus vagy spirituális érdeklődés jelenik meg. És természetesen ott van az AI is, amely nagyon gyorsan lett része a vizuális kultúrának.

Ez vezetett el Batykó Róbert nyitókiállításához, ami a K2 pincegaléria részében nyílik most?

Az kezdett érdekelni, hogy miközben az AI alapvetően megváltoztatja a képkészítés feltételeit, a képzőművészet meglepően kevéssé reagál rá. Pedig képalkotóként elég radikális élmény lehet, hogy megjelenik egy gép, amely szintén képeket tud létrehozni.

Hogyan dolgozott ezekkel a képekkel?

A Midjourney egy korábbi változatát használta. Repülőtársaságok biztonsági tájékoztatóinak képeit töltötte be, szöveges prompt nélkül, és hagyta, hogy a rendszer kezdjen velük valamit. A korai AI-modellek tele voltak hibákkal: túl sok ujj, eltorzult fülek, egymásba olvadó testek és ülések. Ezek a képi hibák aztán szürreális, groteszkbe hajló kompozíciókban jelentek meg, így a kiállítás alapvető kérdéseket tesz fel a látás működéséről is.

Batykó kiállítása, a Cabin Crew esetében miért éppen a repülés lett ilyen fontos motívum?

A repülés önmagában is abszurd technológiai helyzet. Egy fémdobozban ülünk több ezer méter magasan, és ezt teljesen természetesnek vesszük. A kiállításban ez szerintem nagyon jól működik az AI metaforájaként is. Benne ülünk egy technológiai rendszerben, amely visz minket valahová, de fogalmunk sincs, hogy pontosan hová.

A képeken ott vannak a katasztrófa jelei, de senki nem zuhan le. Ugyanaz a furcsa nyugalom működik bennük, mint a repülők biztonsági tájékoztatóin: valami nagyon rossz lehetőségéről beszélnek teljesen megnyugtató vizuális nyelven.

Ezek a képek, és Batykó festészete általában is, a festészet végéről is elgondolkodtathatják a nézőt. Batykó digitális képekből indul, a végeredmény mégis nagyon festői.

Batykó nem tudja megtagadni a saját festőiségét, főleg a színérzékét. Ráadásul nála korábban is fontos volt a kontroll és a véletlen viszonya. Az úgynevezett festőgéppel, egy acélpengével visszakaparja a festéket, majd a felgyűlt anyagot máshol visszaviszi a vászonra. Van tehát egy rész, amit ő kontrollál, majd átenged valamit egy mechanikus folyamatnak. Az AI ezt a kérdést csak továbbviszi: hol ér véget a művész kontrollja, és hol kezdődik a gépé?

Szeretnél olyan kiállításokat is, ahol nem kész anyagból indultok, hanem a művésszel közösen fejlesztetek új munkákat?

Igen, biztosan lesz ilyen. Tematikus kiállításoknál különösen érdekel ez. Egyéni tárlatoknál viszont kevésbé az foglalkoztat, hogy valaki mit festett az elmúlt két évben, inkább az, hogy egy életműből milyen történetet lehet elmondani. Ez lehet fiatal, középgenerációs, idős vagy akár már elhunyt művész is.

Szeretnék persze aktuális társadalmi jelenségekre reflektáló kiállításokat is megvalósítani, mint amilyen a mostani Batykó-tárlat, de engem jobban érdekel, ha egy mai kérdésnek történeti mélysége is van.

Mondasz erre példát?

Keserü Ilona egyik 1966-os piros képének története nagyon jó példa. A korszakot hajlamosak vagyunk vörösként elképzelni, de közben létezett egy olyan intenzív, tiszta piros, amely még a politikai közeg számára is idegennek hatott. Keserü feljegyzéseiben szerepel, hogy egy rendőr a műtermében meglátta ezeket a festményeket, és szinte kihátrált a térből.

A történetet egészen a jelenig viszi a kiállítás.

Az egyik teremben Horváth Gideon fotóin keresztül az infravörös technológiák jelennek meg, Mengyán András festményein az UV-színek dominálják a látványt, aztán Koós Gábor munkáin előkerülnek a mai ultrafeketék, amelyek a fény több mint 99 százalékát elnyelik.

Mennyire lesz nemzetközi a K2?

A fő fókusz a magyar művészet marad, de közép- és hosszú távon szeretnénk komoly nemzetközi kiállításokat is, akár külföldi művészek önálló bemutatásával, akár csoportos tárlatokkal.

A K2 és te magad is óhatatlanul kánont képeztek. Mennyire érzed ezt felelősségnek?

Elsősorban lehetőségnek gondolom. Van egy erős hangosbeszélőnk, amin keresztül művészettörténeti vonatkozású történeteket lehet elmondani, és ezeket sokan meghallják. Persze ezzel nem lehet visszaélni. Nem lehet bármit legitimálni csak azért, mert erős intézményi háttér áll mögötte. De számomra most inkább az a fontos, hogy kaptunk egy teret, ahol olyan történeteket is el lehet mondani, amelyek eddig nem kaptak elég figyelmet.

Fotók: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu