Avítt és poros anyagra számítottam Gyulán is a "Shakespeare a színpadon" nem túl egyértelmű című kiállításon, de csakazértis megnéztem. Egy percig se állítom, hogy mellbe vágott a látvány, vagy hogy földbe gyökerezett a lábam, de mivel a Kenneth Branagh féle V. Henrikig bőven volt időm (a kísérő programok egy másik folyamában filmen is végig lehet nézni a Shakespeare összest) lelkiismeretesen végigbogarásztam.
Az 1902-es dátum szinte hihetetlennek tűnt az egyik rajzon, de a ráírt ceruzás jegyzet még inkább: "Julia. Pongyola". Júliának ugyan aránytalanul rövid a lába, ám bidres-bodros pongyolájának fodrai századelős türelemmel festődtek. Mellette Rómeó feje - istenbizony! - Raffaello Szépművészetiben látható ismeretlen ifjújának hű másolata. Csak nemes forrásból!
Egyébként a 20-as, 30-as években született tervek mintha az angol akvarellfestészet hagyományait követnék, egy 1937-es Szentivánéji díszlet is sokkal inkább falra akasztandó tájkép benyomását kelti, mint funkcionális díszletét. A következő évtized is tartogatott csemegét, Varga Matyi bácsi Nemzetibe tervezett, de szegedi szabadtéri léptékű, gigantikus és részletgazdag díszletének megépítése sem lehetett leányálom.
A 60-as évek kulisszái megint más jellegzetességet mutattak, a gazdaságosság jeleit viselték magukon. A német-olasz-francia hangulatú, standard palotákban például ugyanolyan jól mutathatott Mozart Figaro házassága, mint Shakespeare bármely darabja.
Aztán előre haladva az időben, a kortársaknál érdekes volt összehasonlítani a rajzkészséget és a tervezői stílust, a díszleteknél pedig el lehetett borzadni a reneszánsz palota gótikus ívein, vagy a dán királyi vár kubista tornyain.
