Kíváncsi voltam, Beckett jeges józansága hogy fér meg Peter Brook kifejezetten humánus, hittel teli színházával. Kíváncsi voltam, már csak azért is, mert a 84 éves, világklasszis rendező pályája vége felé közeledve (2010-ben Mozart Varázsfuvolájával búcsúzik majd a Bouffes du Nord színház igazgatói posztjától) valamilyen módon talán összegezni kívánja tapasztalatait ezekben az utolsó munkáiban, köztük a Beckett-darabokból összeállított Fragments-ben is.
"A színház képes arra, hogy behatoljon a rémület és a kétségbeesés legsötétebb zónáiba, és ennek egyetlen oka van: képes határozottan azt állítani - nem előtte, nem utána, hanem ugyanabban a pillanatban - hogy a sötétségben ott a fény." (Peter Brook: Időfonalak) Ez a paradoxon sok mindent jelenthet (akár még egy vallásos, kegyelmi állapotot is), mégis, úgy tűnik, a Fragments - Töredékek esetében nem szól másról, mint arról, hogy a reménytelenség ellenszere a nevetés. Hogy nem kell ám olyan komolyan venni a tragédiákat, vagy az emberi természet kicsinyességét.
Hogy üres tér-e, ami a Trafó színpadán fogad minket, arról lehetne vitatkozni, mert bár kietlen a színpadtér, de igencsak beszédes. A kopár színpadon már eleve ott hever az összes fontos kellék, a két zsák, a pad, a hegedű, egy szék, egy bot: mintha a kellékes egy minimál Beckett-csomagot állított volna össze, vagy mintha ebben, az egyelőre még néptelen térben már eleve egymásra lenne rétegződve a négy rövid Beckett-darab. A szereplők - akik összesen hárman vannak - szinte civilként sétálnak be a színpadra, és úgy is sétálnak ki onnan (többnyire a kellékeket is magukkal cipelve), mintha csak egy próbán ugranának be a szerepekbe. Ez nem csak formai játék, hanem azt is sugallja, hogy nem kell olyan önazonosan és fájdalmasan beledagonyázódni még saját szerencsétlenségünkbe sem.
A Színműtöredék I.-ben a nagydarab, izmos, energikus tolókocsis - Antonio Gil Martinez - egy kerekes fekete puffon gördül, féltérden ülve, botjával úgy lökve magát, mintha egy csónakban evezne, a nyakigláb, esetlen vak - César Sarachu - pedig tágranyílt szemmel bámul a semmibe, hamisan nyúzva hegedűjét. Egyenlőtlennek tűnő hatalmi játék zajlik kettejük között, a tolókocsis fél kézzel lenyomja a másikat, majd a zárójelenetben végül teljesen átbillen a hierarchia. A két férfiszínész eltartja magától a szerepeket, a következő darabban felbukkanó színésznő viszont realista, de nagyon visszafogott, puritán módon alakítja a figurákat.
Az Altatódalban kifejezetten megfog Hayley Carmichael érzékeny játéka, aki semmilyen fölös gesztust vagy hangsúlyt nem használ. Átlagosan csúnya, sápadt, középkorú nő érkezik, egy megfonnyadt vénlány, vonallá vékonyodó szájjal, súlyos, megkeseredett vágyakkal. Nem az az ősz loboncú, csipkeruhás, líraian fonnyadó öregasszony, akit a szerző leír, hanem egy teljesen szimpla, rosszkedvű, középkorú nő. Egyben különbözik hasonmásaitól, hogy meg van verve a reménykedés rögeszméjével, hiszen a vissza-visszatérő, magába záruló monológ, amit ismételget, erre utal. Ha mégis, minden tapasztalat ellenére nem reménykedne veszettül, például már rég megölhette volna magát, de úgy tűnik, ő sem érzi magát elég rosszul, hasonlóan a Színműtöredék I. tolókocsis hőséhez. Így viszont csak a lassú, élőhalottként való vegetálás marad, fegyelmezetten, örömtelenül, addig, amíg a halál nem vet véget ennek a tragikomédiának.
Hayley Carmichael minden alkalommal, hogy kicsit szenvedélyesebben emeli fel a hangját, megrovó cinizmussal nyugtázza önnön szenvedélyességét. Lám, még dobog ez a szív, kuncsorog a lélek: na, mi a fene?! Hintaszék ringásáról ez esetben szó sincs, ez a szikkadt aszkéta csak kuporog, térdén nyugvó kézzel, mint egy megfeddett iskoláslány. A hintaszék monoton ringása és a szöveg zeneisége valahogy össze szokott csengeni, de most egy profi, ábrándos önámító helyett egy józan realistát látunk, aki lenézi és bünteti magát a fölös érzelmi kilengéseiért, (és mellesleg lecövekelve ül, aztán meg balesetveszélyesen billeg). A monológ nem magnóról szól, hanem maga a színésznő mondja, így nem válik ketté a szerep, viszont a "végül lement/a meredek lépcsőn" kezdetű rész első felbukkanásakor a színésznő feláll, és tétova mutogatásba kezd, majd az üres széket billegtetni kezdi. Az egyhangúan mantrázott szövegben alig pár hangsúlyozott szó akad, de a végén azért becsúszik egy keményen megnyomott trágárság, a nő a "kibaszott" életből akar lelépni végre.
Bár ezután a Némajáték II. kifejezetten humorosra vett verziója következik, ez a monológ mintha mégis folytatódna később a Sem egyik, sem másik című verssel, melyet szintén Hayley Carmichael ad elő, szikáran és eszköztelenül.
Számomra a közbeékelt Némajáték II. kissé túl van cizellálva, mindkét szereplő poénra játszik: egyikük, (Antonio Gil Martinez, a depresszív) nem talál bele a gatyaszárába, fordítva veszi föl a nadrágját, a cipőjébe is csálén lép bele, folyamatosan visszafojtottan zokog, és úgy imádkozik, mintha öklét rázná az ég felé, a másik meg (César Sarachu, a hurráoptimista) hetykén pörgeti a kalapját, magánszámot ad elő a cipőivel, dudorászik. Az ominózus (egy méteres) tüskét ez alkalommal egy technikus engedi le csigán a levegőből, ez is sokak jókedvének forrása. Valahogy úgy hat az egész, mintha Brook feltupírozta volna mindkét karaktert, hogy megnevettesse a nézőket.
Olyan, mintha folyton a nézőkre kikacsingatva játszanának a színészek, a záródarab, a Jövés-menés pedig még populárisabb humorral van tálalva. A meglehetősen pesszimista, Sem egyik, sem másik című versből egyenesen kisétáló színésznő esetlen kabátba, előnytelen kalapba bújik, és a hosszú padka felé totyog (immár öregasszonnyá átlényegülve), és közepére ül, a férfi színészek meg beöltöztetik egymást női ruhába, és közrefogják, majd beindul a pletykatelep, tágranyílt szemű ó-ó kiáltásokkal, szemforgató sutyorgásokkal, álszent, mézesmázos mosolyokkal. A férfiak maximálisan kihasználják a női ruhák adta helyzeteket, a Vi-t alakító színésznő pedig izgatott, remegő szájszéllel adja tovább a híreket. A Ru-t játszó Antonio Gil Martineznek még egy röpke, beékelt magánszáma is van, mielőtt felállna a vetésforgóból, gyanakvón megtorpan, és rámered a másik kettőre, komoly derültséget váltva ki ezzel.
A közönség roppant hálás a kinevethető Beckett-figurákért, az elnagyolt, karikírozott karakterekért, az emberi nyomorúság mellé tálalt fájdalomcsillapítóért. Pedig az Altatódal vagy a Sem egyik, sem másik kíméletlen, depresszív képletét nem oldja fel a szinte börleszk-szerű Némajáték II., de Peter Brook legalább átlép egy tabut, hogy Beckettet csak megszeppent, áhítatos gyomorgörccsel lehet nézni.
