Soós Nóra Fennkölt idő című kiállításának festményei játékra hívják a befogadót. Ha primer módon, pusztán a látvány szintjén olvassa ezeket a képeket, akkor gyönyörködhet élénk, olykor egészen vibráló, máskor neonos színvilágukban. Megörülhet a számára is jelentéssel bíró motívumoknak, elámulhat a festészeti gesztusok sokféleségén. Felfedezheti a különféle rétegek egymásba nyúló körvonalait, rácsodálkozhat a festészeti és grafikai elemek viszonyára. Az első pillanatban ezek a festmények könnyednek, felhőtlennek mutatják magukat. Ám ha elegendő időt töltünk előttük, akkor mélyebb rétegek és a színes kavalkád mögül súlyos üzenetek bukkannak elő.
Az alkotó ugyanis kíméletlen őszinteséggel és igen személyes perspektívából beszél az őt (és persze bennünket is) érintő egzisztenciális és társadalmi kérdésekről.
Képeinek vissza-visszatérő szimbólumai (mint például a papírrepülő, a keljfeljancsi, a hulahoppkarika, a bohóc, a homokóra) magánmitológiává dagadnak. Többségükben az emberi mulandóságra és a világ végességére figyelmeztetnek. Az óra körbejár például egyszerre jelzi az ember (és a festő) személyes idejének haladását, ami nemcsak az öregedésre utal, hanem az anyaság és a hozott élményanyag átörökítésének vágya is benne van. A pingvinek pedig a Föld órájának végét, a klímakatasztrófa közeledését vizionálják.
A világ válságban van, és Soós Nóra nem fél megmutatni tüneteket.
A Virág Judit Galériába lépve például azonnal megállítja a látogatót az Absturz/Zuhanás, amelynek központi motívuma egy kettétört repülőgép. A civilizált világ halálát jelző motívum körül látható, a törzsi kultúrákat jelképező figurák a harmadik világ szegénységére hívják fel a figyelmet. A törött fejű Mária a klasszikus értékrend eltűnéséről, a világ devalválódásáról tudósít. A szárnyas bankjegyfigura pedig azt jelzi, hogy jelen korunk egyetlen értékmérője a pénz.
A környezetszennyezés súlyosságát, a fogyasztói társadalom önzését jelképezi a Sailors of the Future, amelyen az elsivatagosodott tájban vitorlázó figurákat elborítja a sok műanyag palack. A Check out! a hajléktalanság, a magára hagyatottság borzalmával szembesít, a Reménytelen történet pedig a migrációhoz kapcsolódó kérdésekre hívja fel a figyelmünket. A Látogatók című sorozat jelzi, hogy a digitalizáció előretörésével hogyan változik meg a valósághoz való viszonyunk. Ma már a kiállításokat is mobiltelefonnal „nézik”. Nem az a lényeges, hogy elvesszenek a műben, hanem hogy megörökítsék. A látogatók sokszor nem szánnak elég időt a művek befogadására, így azok esszenciája nem tud feltárulni a számukra.
Soós nemcsak szociális és társadalmi kérdéseket bont ki a festményein, hanem olykor aktuálpolitikai témákat is megfest, és az egzisztenciát érintő problémák is hangsúlyosan megjelennek nála.
Az eseményhorizonton túl például jelzi, hogy a mai világban egy nőnek (de persze egy férfinak is) sokféle szerepben kell helytállnia, és olykor egy színész rutinjával kell az egyes maszkok között váltania. Aztán persze éppúgy, ahogy a szerepet játszó színész, éjszakára lemossa magáról a festett arcot, és védtelen, kiszolgáltatott emberré vedlik vissza, aki a saját mumusainak rabja. A Személyes védelem című sorozat hulahoppkarikái óvó buborékként veszik körül a gyerekfigurákat, ám éppen arra ébresztenek rá, hogy ma már nem tudjuk megóvni a gyermekeinket a világ szörnyűségeitől. És ezen a ponton felmerül a kérdés: vajon mi a feladatunk ma anyaként, szülőként? Meg kell-e teremtetünk azt a békés, idilli állapotot, ami még a mi gyerekkorunk sajátja volt? Vagy inkább azzal teszünk jót, ha felkészítjük a kicsiket, hogy a káosz közepette túléljenek? Soós Belőlem fognak látni téged című képpárja is hasonló kérdéseket feszeget; azt tudakolja, mi örökíthető át hozott élményanyagunkból, gyermekkori önfeledtségünkből.
Miközben ezeken a kérdéseken töpreng, a festményeken különféle játékok és figurák képében megidéződik a gyermekkora.
Az elmúlt gyermekkor tárgyai a befogadóban is felkelti a nosztalgiát, miközben a mulandóságára is ráébresztik, ezért a Soós-festmények elsőre bájosnak ható tárgyai kőkemény vanitas-szimbólumokként értelmezendők.
A vanitas (latin) hiábavalóságot, semmiséget, hiúságot vagy hazugságot jelent.
A festészetben ez a csendéleteknek egy alműfaja, amelynek motívumai azt hivatottak kifejezni, hogy az élet és minden, ami hozzátartozik, mulandó és ezért hiábavaló. A vanitas-ábrázolások jelképrendszerre többé-kevésbé azonos: a koponya, a füstölgő gyertya, a hervadó virágok, a drága ékszerek és szövetek, hangszerek, könyvek és festmények mind azt sugallják, hogy a tárgyi javak, valamint az ember által felhalmozott tudás és művészet is a megfordíthatatlan idő áldozatai lesznek előbb-utóbb, ezért nem ezekkel, hanem a lelki üdvösséggel kell foglalkozni.
Sok képen különféle cirkuszi jelenetek szemtanúi vagyunk.
Kötéltáncosok, akrobaták, egyensúlyozó figurák és bohócok tűnnek fel rajtuk, és elsőre szintén játékosság, felhőtlenség jut eszünkbe róluk, ám aztán világossá válik, hogy billegő élethelyzeteink metaforái. Ezek a kompozíciók világossá teszik, hogy ma már nincsenek biztos kapaszkodóink vagy stabil talaj a lábunk alatt. Folyamatosan különböző helyzetekben vagy sokféle szerep között lavírozunk, egyensúlyozunk. Nincs balansz, csak imbolygás, életünk folyamatosan egyetlen hajszálon függ. A béke helyett a káosz vált az otthonunkká.
És a festőnő látja és teljes őszinteséggel elénk tárja a világ összes borzalmát. Kierkegaard bohócaként kiáll a színpadra, és közli a közönséggel, hogy tűz ütött ki, ám az emberek, az ész képviselői nem veszik komolyan. Azt hiszik, hogy tréfál.
Kezükből kicsúszott a történelem: sem irányítani nem tudják, sem a jeleit felismerni. Egyedül a bohóc az, aki még látja a valóságot, de változtatni ő sem képes rajta. Csak tehetetlenül, szomorúan, fejét lehajtva áll a manézs közepén.
Soós Nóra festményeiről ez a bohóc szól hozzánk, és mutat körbe pandémia és háború sújtotta világunkon. Szembesít a politikai rendszerek túlkapásaival, a fogyasztói kultúra visszásságaival, a rohanás és önzés okozta válságokkal.
És amikor fülünk és szemünk lesz ezeket meghallani és meglátni, akkor úgy tűnik, hogy nem marad más, mint Pánikba esni vagy Befelé sírni.
Ám a kiállítás a reményt is megcsillantja. A Fennkölt idő ugyanis hitet tesz amellett, hogy létezik egy olyan dimenzió, ahová a világ zajai elől menekülhetünk. Egy időn és téren kívüli állapot, ahol magunkkal vagyunk, és hozzáférhetővé válik a mindfulness. A festőművész számára ez maga az alkotás, amikor leginkább benne tud lenni az itt és mostban, de a műélvező is képes belehelyezkedni. Oda, ahol nem létezik más, csak a befogadó, a mű és kettejük párbeszéde. A műélvezetben megszűnik a zaklatottság, eltűnik a folytonos rohanás, kikapcsol az ego. Ez a csend pillanata, az egyetlen reményünk a túlélésre.
Soós Nóra Fennkölt idő című kiállítása a Virág Judit Galériában május 6-ig látogatható. A festőművésszel készített, Személyesen című anyagunk itt olvasható.
