- Az előadást nemrég Bécsben is bemutatták.
- Harmadszor szerepeltünk a Wiener Festwochen sorozatában; a Nehéz istennek lenni című darabot ott is kamionban játszottuk, tulajdonképpen a belvárosban, egy remízben, és a közönség elég melegen fogadta. Sajnos, Budapesten nem tudtuk megfizetni a belvárosi helyet, pedig a jelentés erősebb abban a környezetben, mert ott inkább érzékelhető, hogy a problémák körbevesznek minket, jelenlévő módon szembesítenek mindennel, s azt hiszem, ez az igazabb válasz.
- Úgy tűnik, a cannes-i versenyprogramba válogatott filmje, a Szelíd teremtés ? A Frankenstein-terv és a Nehéz istennek lenni előadása már címével, művei pedig általában is az ember létlehetőségeit, teremtéshez, istenhez főződő viszonyát érintik.
- Engem maga a pozíció, az ?istennek levés? pozíciója tesz kíváncsivá, tehát az a helyzet, amikor valaki a szeretet nevében kampányol vagy manipulációval ér el hatalmat és istenként magasodik fölénk. Ez lehet egy ember a családunkban, ha a filmből indulok ki, s lehet egy társadalom is a fejünk fölött, ha a színdarabból. Ez a pozíció számomra sok drámai anyagot hordoz, s ilyen értelemben ? főleg az előadásban ? teszünk egy nagy kérdőjelet, hogy szabad-e istennek lenni, szabad-e istenként gondolni magunkra, szabad-e azt hinni, hogy mi vagyunk az igazság egyetlen birtokosai. Valami ilyesmit boncol az előadás több oldalról is, és azt próbáltuk elérni, hogy minden oldalnak legyen igazsága benne, s ezek a ?külön? igazságok csapódhassanak össze.
- Nagy bajban azért tisztább megnyilatkozásra is képes az ember, szinte függetlenül attól, hogy vallásos-e vagy sem.
- A vallásos érzelem nagyon fölerősödik minden értékvesztett korban, s azt hiszem, most komoly értékválság van. A nagy ideológiák kiüresedése utáni megrendülés és egyfajta restauráció tapasztalható; fölerősödnek a konvenciók és a sztereotípiák, hemzsegnek a vallások és vallási révületek minden oldalról, s nekem, aki a fanatizmust fanatikusan utasítom el, nem könnyű megannyi hittel körülvéve lenni.
 |
- Műveiben mintha valóságok sora nyílna meg, a nagyobbakban kvázi kisebb valóságok, s az egyik mintha rögtön viszonylagossá is tenné a másikat. Mennyire tudatos ez a folyamat?
- Az a kérdés, hogy színházról vagy filmről beszélünk, mert nagyon különböző a két műfajnak a valósághoz való viszonya. Úgy gondolom, hogy a színházban tulajdonképpen semmi sem valóságos, minden stilizációként hat, míg a filmnél épp fordított a helyzet, a stilizáció is valóságként működik. Ennek ellenére, abban a típusú színházban, amit én csinálok, rengeteg dokumentumanyagot használunk, a Nehéz istennek lenni előadásához például úgy ötszáz oldalnyi kutatási munkát. Minden motívum onnan jött, minden egyes dolog onnan lett kibányászva, felszínre hozva. Ezért szeretném hangsúlyozni, hogy maga a történet is ezekre a dokumentumokra épül, hogy egyszerűségüket, banalitásukat meg tudjuk tartani. Mégis, abban a pillanatban, hogy színpadra kerülnek, egy stilizált világ részévé lesznek. Illúzióvá, ami azt a képet festi le, mintha valóságos lenne.
- Honnan származnak a dokumentumok?
- Civil szervezetektől kaptuk, több kutatási anyag foglalkozott például a prostitúcióval, az emberkereskedelemmel is. Kifejezetten feltáró jellegű munkák voltak.
- Ezek alapján készült a szövegkönyv?
- Igen, meg a Sztrugackij fivérek kisregényéből. Valamelyest a regény logikáját használva, tulajdonképpen a kettőnek az ötvözetéből alakult ki a darab. Ha arányítani kellene, azt mondanám, hogy nagyjából hetven százalékot képviselnek a dokumentumok és harmincat a regény. Utóbbiból főként egy motívumot emeltünk ki: miként kerül a történetbe a megfigyelő, s hogyan válik a történet alakítójává.
- Filmjeiben hosszú snittekkel és kevés szóval dolgozik, színházában másféle viszonyban van a szöveggel.
- A színházban sokkal több szöveget használok, és sokkal több humort és iróniát is. Ez persze speciális irónia, mert nem elvárás a nézőktől, hogy végigröhögjék az előadást, de szerintem A jégből, A Frankenstein-terv színházi verziójából meg a Nehéz istennek lenni előadásából is kiérezhető az irónia.
- Ám mintha maga is libikókázna a komolyság és az ironizáló látásmód között.
- Igen, ez benne van, de azt gondolom, hogy tulajdonképpen a világ, ami körülvesz engem is, ilyen, vagyis nagyon-nagyon sokrétegű; az egységes világ megszűnt lenni, annyi minden, annyi törmelék, rom van rajtunk. Az az esztétika, amit megjeleníteni próbálok, lényegében ezt a rétegzettséget szeretné beemelni a műbe; egy horrorjelenet után jöhet egy ironikus kép, egy realista dumaszínház után egy rettenetesen infantilis részlet ? ez pedig kifejezetten az egységesség ellen hat, hiszen a darabon belül is esztétikai ellentmondásokkal dolgozik. A naiv nézőnek egyébként sokszor anyanyelvi szinten megvan ez a rétegzettség és ellentmondás, mert ő naponta találkozik vele. Az én előadásaim nem is akarnak az intellektusra hatni abban az értelemben, hogy az ember kizárólag a fejével lássa, gondolja végig a világot. Tulajdonképpen happeningszerű színház ez, mert az aktuális történésbe bevonás érdekel. Végül persze ugyanúgy az intellektuális élményhez jutunk el, mert valamit felismerünk, de az már egy magányos folyamat, mert nem közben jön az ?aha, aha, értem, értem?? kontrollja.
 |
- Bizonyos művészek a filmjeiben és előadásaiban is feltűnnek, profik és amatőrök egyaránt.
- Van egy csapat, 10-18 fő, de nem mindenben játszik mindenki. Amúgy kissé sztereotip dolog, ami rám ragadt, hogy én csak amatőrökkel dolgozom, pedig valójában sokkal több a színész köztük, mint az amatőr. Persze, egy olyan kultúrában, ahol Monori Lilit sokan amatőrnek tartják, én is büszkén vállalom az amatőr státuszt, hisz? az én szememben ő őrületesen nagy színésznő, tőle tanultam a legtöbbet a színészetről.
- A színészek kapcsán a sorsról is beszélt: egy intézetben felnőtt ember például magán hordja sorsát, s ez valami többletet jelenthet.
- Éppen ők nem kérik, de nekik lesz sorsuk. Egyébként a színészeken is látszik, hogy ki az, akinek sorsa van.
- Ránéz az arcára, látja a testét, a mozdulatait?
- Jóformán tényleg elég. Igen, én inkább ezt szeretem, de ez ízlés dolga. Az én belső világomat ilyen típusú arcokkal pontosabban tudom kifejezni.
- Azt mondja, a film és a színház is érzéki műfaj, ugyanakkor a Nehéz istennek lenni előadásában az érzékek maximális kifejezésével szinte átcsap egy nem-érzékibe.
- Minden előadásban vannak olyan pillanatok - és én törekszem is ezek használatára ?, amelyekben olykor eltűnik a színház, mint védőháló. Az a védőháló, amelyik fölemeli a nézőt és kimondja neki, hogy most színházban van, és ennek a történetnek megvannak a maga keretei. Számunkra az a kérdés, hogy ezt hol tudjuk fölvágni, hol jöhet el a pillanat, amikor a néző elkezd kizuhanni ebből a hálóból, és valami más élménybe, más mátrixba kerül át ? számomra ezek fontos pillanatok, de csak speciális színészekkel és pontos dramaturgiában tud létrejönni.
- A darab végén, a kamionra vetített filmen víz, csónak, benne egy figura. A képről a Delta című filmre asszociáltam.
- Van benne hasonlóság. A történet szerint ez a bizonyos tudós eljön egy idegen bolygóra, ami a Föld. Vagyis az eredeti, könyvbéli science fiction helyzet, amely szerint egy szovjet tudós elmegy egy idegen bolygóra, itt épp fordítva van?. De ha a Föld az idegen bolygó, akkor mi az a másik idegen bolygó, ahonnan a tudós jött? Sok ötlet született megoldásként, végül Ágh Marci találata volt, hogy akkor legyen ez egy nagyon ideális természet, jelentsen egyfajta békét. És a Delta világa is annyira édeni és gyönyörű. Végül a Velencei tavon, egy nádas falban forgattunk.
- Készül a darabból film?
- Nem lehet ezt így tudni. Az biztos, hogy nagyon jó volt csinálni, igazán jó, és nagyon sokat nevettünk, bár ez egy kemény előadás.
