Jón Kalman Stefánssont nem kell bemutatni az olvasóknak. Az írók országa, Izland, szép számmal küldi exportra szerzőit és szövegeit, és közöttük Jón Kalman Stefánsson egyértelműen az egyik legnagyobb név: ha csak a magyar kiadási adatokat nézzük, tucatnál is több kiadás és újrakiadás fűződik már a nevéhez, holott csak 2018-ban debütált nálunk. Egy populáris műfajban alkotó író esetében ez nem volna meglepő, de Jón Kalman Stefánsson nem populáris műfajban alkot, nem könnyed, azonnal hozzáférhető stílusban, és nem is feltétlenül rövid prózát. Aki tehát szerzőnk olvasására szánja el magát, nem a könnyebbik végén fogja meg az irodalmat.
Aki olvasott már tőle valamit, az tudja, hogy nem a szabályos vonalvezetésű epika híve, sőt nem is feltétlenül az epikus jellegű epika művelője: akármilyen történetgazdagon ír is, szövegében a líraiság sokszor hangsúlyosabban jelenik meg, mint a klasszikus történetmesélésre való törekvés. Több nála a rezdülés, mint az akció.
Így van ez Hiányod maga a sötétség című regényében is. Van ugyan egy fő (vagy legalábbis annak tűnő) narrátorunk, aki a legelején bevezet minket a regénybe, ő azonban szerencsétlen módon éppen amnéziában szenved, így hát fogalma sincsen arról, hogy kicsoda is valójában és miért van ott, ahol éppen van. De ha éntudata pillanatnyilag épp nincs is, emlékfoszlányai legalább vannak, és tolla alól történetek egész sora bújik ki. Hogy neki magának milyen helye van ezekben a történetekben, csak találgatni lehet, mint ahogyan az sem mindig egyértelmű, hogy a történetek miként viszonyulnak egymáshoz: olvasó legyen a talpán, aki kezében tudja tartani a fonalat, és első olvasásra képes összekapcsolni minden utalást.
Amint belekezd egy epizód elmesélésébe, szinte azonnal mellékvágányra térnek a gondolatai, és ellenállhatatlan vágyat érez, hogy elmondja a pillanat előzményét, a megelőző pillanatok következményeit és minden mást is, ami valamiképpen kapcsolódik (vagy nem kapcsolódik) az éppen elmesélni kívánt epizódhoz. Csak ezután, bekezdésekkel vagy akár oldalakkal később tér vissza aktuális történetének elejéhez, hogy ismét felvegye az elejtett szálat.
Lassú tempóban haladunk tehát előre ebben a burjánzó regényben, spirálformában halad az idő, és bizony előfordul az is, hogy tér, idő és szereplők egymásba mosódnak. Ennek egyszersmind olyan hatása is lesz, mintha az idő kilépne szokásos medréből, az események pedig újra meg újra megtörténnének. Egy efféle regénytechnikai megoldás rövid távon összezavarja az olvasót (sőt adott esetben frusztrálhatja is), hosszabb távon azonban leginkább hipnotikus hatást kelt, és azt az érzést ébresztheti bennünk, hogy az idő megszűnt létezni.
Csak egyetlen pillanatot akar ábrázolni, de ezt a pillanatot szinte a végtelenségig nyújtja, olyan tágra, hogy belefér egy egész élet, vagy akár több emberöltő is. A regényt ezzel a technikával jócskán elszakítja a regényírás klasszikus hagyományától, ugyanakkor pontosan így modellezi a lét alapvető feltételeit. Jelesül, hogy fogalmunk sincsen arról, miért vagyunk ott, ahol vagyunk, hogyan függnek össze egymással az egyes epizódok, és mi magunk hogyan passzolunk bele ebbe a kontextusba. Sőt ami még ennél is sokkal bosszantóbb, hogy ráadásul remény sincsen rá, hogy valaha értelmes választ kapjunk a kérdéseinkre, vagy hogy valaha valamit is tudjunk – legalábbis lényeges dolgokat biztosan nem.
Kép- és érzelemgazdag kötet ez: fagyott mozdulatlanság, mély csend és időtlenség árad belőle. Műfaját tekintve ez a könyv leginkább egy szilánkokra tört családtörténet, egy többszörösen újragondolt saga, felvillanó emlékképekkel és azok (majdnem) végtelenített visszatérésével. Az egyes epizódok és idősíkok egymásba fonódnak, és ha meg akarjuk ismerni a kronologikus történetet, akkor a történet végére érve újra kell kezdenünk az olvasást.
De talán nem is maga a történet a lényeg, hanem annak felismerése, hogy bármiről is legyen szó, akár egy regényről, akár saját életünk kisebb-nagyobb epizódjairól, teljesen reménytelen, hogy valaha is össze tudjuk rakni a részeket egy egésszé – és ha meg is tesszük, az értelmét úgysem találjuk meg.
Az a típusú igényes és stilisztikailag gondos szöveg, ami egyetlen pillanatig sem érződik fordításnak – mintha eredetileg is magyarul született volna meg. Nehéz volna megmondani, hogy pontosan mekkora része van a fordítóknak (akár Egyed Veronikának, akár a másik magyar hangnak, Patat Bencének) Jón Kalman Stefánsson magyar könyvpiacon elért sikereiben, de nagy valószínűséggel nem kevés.
A fordító munkája persze ritkán egyszerű, Jón Kalman Stefánsson prózáját átültetni azonban a szokásosnál is nehezebb műfajnak tűnik: hangulatok, rezdülések és árnyalatok sokasága között kell navigálni, ráadásul ötszáz oldalon keresztül, egyenletesen magas színvonalon. Ha efféle közvetítéssel érkezik hozzánk az izlandi irodalom, igazán nem kell meglepődnünk azon, hogy széles, lelkes és hűséges olvasótábort nyer magának.
Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség. Fordította Egyed Veronika. Budapest, Jelenkor, 2023.
A teljes írás elolvasható az 1749 oldalán.
