sten, 'sten

Énekes komédia lövöldözéssel és gyilkossággal! - e megnevezést viseli most a magyar színpadokon (is) időről időre változó szövegű darab, mely ugyancsak egy variációkban élő alaptörténet újraírása. Az "igazi" Galócza, Jovo Sztaniszavljevics Caruga, "Szlavónia Robin Hoodja" 1925-ben halt meg. Ivan Kusan portékája parodizált alakban keltette életre a "rablómester", "betyárgengszter", "emberölő" figurát, a súlyosan rövidlátó, végzetesen kétbalkezes ítéletvégrehajtót. Spiró György fordítása - az új keletű, újkeleti dalszövegekkel együtt (zeneszerző: Másik János) - még rá is játszik, hogy népszínmű, operett, kabaré, vaudeville, varieté, vígjáték foszlányai egymásba vegyüljenek. A rendezés Brechtből is bedob egy keveset, a címszerepben olyan hétpróbással, aki bicskáját maximum saját tenyerébe képes mélyeszteni.

  Varga Zoltán nem e darabot készült színre állítani, s a valószínűleg váratlanul jött munka jobbára kifogott rajta. Önmagára a legkisebb szerepet osztotta, a jelenetváltások félsötétjében a díszletmunkásokkal együtt állítgatja, akasztgatja a mozgékony elemeket. Gillotinics-Gile csendőrkapitányként nem viccel és nem komolykodik: pillanatok alatt megjelenít egy korrupt egyenruhást. Színészeinek összetettebb stiláris feladatot kellene megoldaniuk, hogy némi tartalma is legyen a komikus férjgyilkoltatás araszolgató históriájának. (Ál)történelmivé, (fonákul) hitelessé, a mulattatásban is fenyegetővé kellene tenni a vegyessaláta bohózatot.

 

Az első nagy háború után, épp az "új időszámítás", az erőre kapó XX. század: az első téli olimpia idején járunk - és persze, ha jól mennek a dolgok, akkor térdig a mában is, sötét fegyverügylettel, a panamázás, bratyizás, síbolás közép-európai (részben konkrétan magyar kötődésű) mintaeseteivel. A kétséggel, hogy "a muszkáknál vagy Ámerikában" biztatóbb-e az élet. De a dolgok nem mennek jól. Valamennyi színésztől telik az alaphang megpendítésére - aztán csak cipelik a zongorát. Fábián Anita (Ankica) a bosszúszomjas primadonnahisztériából migrénes vidéki szépasszony módjára kisziszegő kígyózással, Zámbori Soma (Frankics titkár) a könnyen bepalizható sunyi mulyák dadogó szervilizmusával, Dolmány Attila (Zsazsic csendőrtizedes) a picurka hatalomba belerészegedő nyikhajként. Ők a produkció jobb erői. Dolmány olyan sovány, hogy a nyakára húzott tonettszék támlaívén kibújva képes szabadulni kalodájából. A Budapesti Kamaraszínház Galóczájának hatásosabb ötletei hasonlóak. Stefanovics Angélát (Tonka) ezúttal szerencsésen lendíti a pimasz kis cselédlány szerepében a bakfisprüntyögés. Kovács Yvette jelmezei készebbek a díszletnél, melyben például logikus konvenciókat kellene teremtenie a nem logikus ténynek, hogy (az) egy(ik) ajtó nem létező üvegtábláján át közlekednek (akárha - és néha tényleg - földszinti ablakon lépnének ki, be), a nyitást-csukást-zárást viszont nagy fondorlatosan kilincsrázogatással, kulcsdugdosással jelzik.

  Dózsa Zoltán (Joszip Zseljic, paraszt) helyett a kalap és a ragasztott bajusz lép fel. Teljesen érdektelen, hogy végül ő a tragikus vesztes. Törköly Levente medveküllemén és öblös dikcióján kívül keveset ad az előre (többszörösen) bejelentett, lepacsizott gyilkosság pénzét megérő komikus áldozatának karakteréhez. Se fifika, se vértolulás, se egyénített provinciális bunkóság: csak duma. Néha hangoskodva a rendezői instrukcióknak sokszor ellenszegülő kis térben. Németh Kristóf (Mozsbolt földmérő) szintén kissé hangos időnként Ankica körül számítóan legyeskedve. Az egyetlen "erotikus jelenet" ízléstelen, épp mert egyetlen, alkalmi. Nincs tartása, súlya, lelke a produkciónak. Nevetünk, talán nem is ritkán, de automatikusan. Nem jóízűen. Kliséken, ismétléseken, egy fogyatékosan értelmezett színmű letöredező málladékain.

Pedig a remélt eredetiséget, az elemző újítást magában hordaná az este (dramaturg: Kompár Valéria e. h.). Az úgymond női álruhában bujkáló Galóczát színésznő alakítja: Varga Klára. Egy - meglehetős zavart keltő - csendőrcsókon kívül (melyet Gile ajkával maga tapaszt a botcsinálta haramia szájára) Varga Zoltán nem tud mit kezdeni e kitalációval. A rendezésből nem érződik, hogy a lealacsonyodott világban már titkolni sem kell, ha a legférfiasabb férfi copfos és csak a lánykórusba vennék be. A színésznő erőnek erejével lefolytatja ugyanakkor az öltönyös szerep fontoskodó úri zsivány mozgássorait. Mint a legtöbben, ő is azt játssza, hogy játszik. Közben még a szemhibája sincs megrendezve: mellényúl annak, ami az orra előtt hever, de simán felfut veszélyes meredekre, elsasszézik az útjába kerülő akadály mellett. Az utolsó képben, csinos piros női ruhát öltve mindössze ráolvassa egy "élő fotóra" mindazt az amoralitást, törvénycsúfolást, aminek a két rész során folyamatosan kellene exponálódnia.

  'sten, 'sten - koccintanak a szereplők, amikor erre alkalom adódik. Sajnos, a kupica fenekén alig van valami.