Száz éve Óbudán, az aquincumi amfiteátrumban csendült fel először Csanády György és Mihalik Kálmán közös szerzeménye, amely később Székely himnusz néven vált közismertté. A székelyek számára jelképes jelentőségű alkotás idén januárban vált a Magyar Értéktár részévé, és Werner Gábor karmester jóvoltából, az MTVA közreműködésével nemrég elkészült a hivatalos partitúrája és hangfelvétele. Milyen körülmények között született a mű, hogyan vált egyszerű „kantátából” himnusszá? Ennek jártunk utána.
Miközben májusban számos székelyföldi településen megemlékeztek a Székely himnusz százéves évfordulójáról, Bukarestben többször is össztűz alá került a stadionokban gyakran felcsendülő, jelképes dal: a többségi nemzet következetesen irredentizmussal vádolja az éneklőit, holott az egyértelműen a nemzeti összetartozás szimbóluma. A szerzők nem jelképes alkotás szándékával írták az úgynevezett Bujdosó éneket, hanem egy misztériumjáték betétdalaként született. Szövegét 1920-ban a székelyudvarhelyi születésű Csanády György szerezte a Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesületi tagjainak „titkos beavatására”.
A szerző Trianon előtt és után
Mint egy királyi járásbíró és a református egyház gondnoka fiához illett, Csanády György a székelyudvarhelyi református kollégiumban maturált, majd a nagyváradi királyi tisztképzőben tanult. 1916-tól szinte valamennyi frontot megjárta: a galíciai, a délolasz és a román hadszíntereken egyaránt megfordult, repülőalakulatok tüzérségi felderítőjeként szolgált. Ennek bizonyítéka az a légcsavar, amelyet a családi hagyaték részeként a székelyudvarhelyi múzeum őriz. A leszármazottak tudomása szerint ez annak a repülőgépnek a tartozéka, amellyel Csanády a halálba repült volna, ha a sors nem rendezi másképp. Egysége parancsot kapott, hogy azonnal induljon rohamra, ő be is öltözött, de türelmetlen társa nem várta meg. A gépet találat érte, a pilótája meghalt. Csanády, bár a halálos zuhanást így elkerülte, a sérülést nem: 1918 októberében, a visszavonulás első napján Piave mellett gránátszilánkot kapott.
Mint Ablonczy Balázs történésztől – aki Trianon-kutatásai kapcsán a Csanády-hagyatékot is tanulmányozta – tudjuk, az ifjú felderítő a Baden bei Wien-i hadikórházból írt leveleiben bagatellizálta sérülését, nyugtatgatta szüleit, de a soraiból azért kiderül, hogy lábának gyógyulása lassú volt: több mint négy hónapon át bottal kellett járnia. 1919 kora nyarán, Budapesten letartóztatták a vörösök. Megszökött ugyan, de Aradon ismét elfogták: ezúttal a románok vetették várfogságba. Szabadulása után sem térhetett haza, Székelyföldre, Budapesten keresett menedéket. A Keleti Akadémián közgazdásznak tanult, később pedig a budapesti Műegyetemen folytatott műszaki tanulmányokat, annak ellenére, hogy a háború előtt leginkább az irodalom iránt érdeklődött. A fővárosban bekapcsolódott a székely fiatalok önszerveződéseibe: a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (SZEFHE) az alapítók között tartja számon. Az egyesület azokat a családi és anyagi háttér nélkül maradt fiatalokat segítette, akik menekültként érkeztek az elcsatolt területekről vagy egyenesen a frontról, és Magyarországon próbálták folytatni a háború miatt félbemaradt tanulmányaikat. „A mi akkori otthontalanságunkban hazánk, szegénységünkben otthonunk, árvaságunkban anyánk, világból kiesettségünkben egész világunk volt” – vallja Csanády a SZEFHE-ről.
A májusi nagyáldozat: az elhivatottság bizonyítéka
A Trianon előtti
időkre, Erdélyre emlékezők legtöbbször Zugligeten találkoztak, mert Budának ez
a része hasonlított leginkább a szülőföldjükre. Szükségük volt egymásra,
összekötötte őket a veszteség és az elhivatottság. Találkozóikon székely
viseletben jelentek meg, és számba vették az elmúlt hónapok eseményeit. Itt
született meg a „májusi nagyáldozat”, egyfajta székely tematikájú
misztériumjáték ötlete, amelyet éves beavatási ceremóniának szántak. Szövegének
megírását Csanády vállalta magára, megzenésítésére Mihalik Kálmán debreceni
orvostanhallgatót kérte fel, aki szabadidejében kuplékat, alkalmi dalokat írt.
Sófalvi Emese muzikológus szerint a zenés misztériumjáték szervesen illeszkedett a 20. század elején kibontakozó, társadalmi és művészeti megújulásra irányuló reformtörekvések sorába. A reformmozgalom hatására olyan művek születtek, amelyekben egy új életeszmény jegyében idealizálták a népet, a történelmet és a természetes életkörülményeket. A mozgalom a népi elemeket be akarta emelni a magaskultúrába, Bartók és Kodály gyűjtőmunkája is ennek jegyében zajlott. A zenés misztériumjátékok meghatározott forgatókönyv szerint zajlottak, de a zenéjük – mivel alkalmi szerzemények voltak – gyakran nem is maradt fenn. Az első májusi nagyáldozat bemutatója 1922 májusában, több mint ezer, viseletbe öltözött székely fiatal és a velük szimpatizáló diáksereg részvételével történt meg. „Képzeljünk el egy éjszakai, szabadtéri helyszínt, ahol fehér vagy székely ruhás lányok és férfiak gyülekeznek a Aquincum amfiteátrumában – láttatja az eseményt Sófalvi Emese –, és a Bujdosó ének lovasok meg égő fáklyák, kopjafák és zászlók között, leánykar vagy vegyes kar előadásában csendül fel először. Akik csak hírből hallottak róla, pogány rítusként emlegették a beavatást. Később nem csak Budán, hanem Szegeden is zajlottak nagyáldozatok.”
Csillagösvényen – Egy ének pályafutása
Mihalik Kálmán, a dallam szerzője már az első nagyáldozat évében a tífuszjárvány áldozatává vált. Temetéséről, amelyen először hangzik el nyilvánosan az ének, cikket közöl az Új Élet című lap, amelynek egyik szerkesztője Csanády. Ő nevezi himnusznak az éneket: „Amíg koporsóját a sírba eresztették, jó barátai igazán hulló könnyzápor közt a megboldogult szerezte székely himnusz eléneklésével búcsúztatták, hogy az kísérje azt, aki életében csak dalolni tudott, még szenvedésében is.” Bár a szövegét közölték, a mű hosszú ideig csak kéziratos formában, másolatokban és szájhagyomány útján terjedt, gyakran magánrendezvényeken, revizionista felhangú eseményeken adták elő. Később egész Magyarország területén kötelező iskolai énekké vált, sőt 1940 után már Erdélyben is énekelték.
Ablonczy Balázs segít megérteni a Trianon utáni közgondolkodást, amely megágyazott a dal hatalmas sikerének. Az 1920-as években a székely közösségekből Magyarországra menekült fiatalokban messianisztikus tudat élt. A SZEFHE tagjai, köztük olyan karizmatikus személyiségek, mint Csűrös Zoltán, a Műegyetem későbbi rektora vagy Palló Imre operaénekes, az Operaház későbbi igazgatója úgy vélték, hogy Magyarországnak szükség van a Székelyföldről, abból a régióból magukkal hozott mentalitásra, ahol egyfajta népuralom működik, és ahol a „legtisztább” magyarok élnek, akikben megmaradt a hun-székely eredettudat. Elképzeléseiket a modernizálás vágya hatotta át. Úgy érezték, hogy nekik, a határvidékről jött embereknek kell megreformálniuk a tévútra siklott főváros közgondolkodását.
„Az 1920-as évek végén Csanády olyasmit is megfogalmaz, miszerint minden, ami jó és igazságos, Erdélyből érkezik, és ha Magyarországot meg lehet menteni, az csakis Erdély által lehetséges” – idézi fel Ablonczy az akkori közhangulatot. Az 1930-as évek végétől emiatt egyre közkedveltebbé válik az ekkor már himnusznak nevezett ének, és felmerül a nyomtatott változat megjelentetésének igénye. Sófalvi Emese feleleveníti a műhöz fűződő plágiumbotrányt: Csanády és Mihalik nevének említése nélkül, egy pécsi szerzőtriász munkájaként is megjelentették, ám a csalást leleplezték, és a mű az eset hatására még inkább a figyelem középpontjába került. A 20. század második felében nyomtatásban már nem lehetett elérni, de addigra annyira beivódott a köztudatba, hogy szájról szájra terjedt.
Autográf zenei kézirat hiányában a Csanády-hagyatékban fennmaradt, 1940 körüli másolat tekinthető Mihalik eredeti kompozíciója egyik legközelebbi variánsának. Az egyszólamú ének a népies műdalok divatjához igazodott, a mai változat dallamában, ritmikailag és szerkezetében is eltér attól. „Nem himnusznak vagy indulónak készült, hanem egyszerű éneknek. A későbbi előadók azonban változtattak a dallamon. A felfelé ívelő, kérő, fohászhoz hasonló dallamív és az új stílusú magyar népdalok visszatérő szerkezete a folklorizálódás következménye” – magyarázza Sófalvi Emese.
A kommunizmus ideje alatt Romániában és Magyarországon is a tilos volt a Székely himnusz éneklése, az ellenállásra fogékonyak számára azonban ez még vonzóbbá tette. A muzikológus szerint megkerülhetetlen az a vélemény, amelyet az elismert zenetörténész, Dobszay László fogalmazott meg: „Mindenekelőtt: nehéz elképzelni magyartalanabb dallamot. Mindaz (ritmus, dallamvezetés), amit Kodály, Bárdos és mások annak idején úgy tanítottak, hogy ellenkezik a magyar zenei hagyománnyal, mint egy állatorvosi lóban, mind együtt megtalálható benne. S nehéz elképzelni csúnyább dallamot. Ez az, amire azt mondják: tömény giccs.” Sófalvi Emese hozzáteszi: a Székely himnusznak a közösségben betöltött funkciója a fontos, és nem a művészi értéke, hiszen a közösség döntött úgy, hogy az átalakított dallamot befogadja, használja: a jelenlegi verzió a miénk.
A rendszerváltozás óta majdnem minden székelyföldi közéleti, kulturális ünnepségen – közvetlenül a magyar nemzeti ima után – elhangzik a Székely himnusz is, amely az Önkormányzati Nagygyűlés 2009-ben elfogadott határozata értelmében ma már Székelyföld hivatalos himnusza.
Nyitókép: Kultúra.hu/Beliczay László
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
