Július 27. és augusztus 2. között 34. alkalommal rendezi meg a szegedi MASZK Egyesület a Thealtert. Egyre nehezebb helyzetben vannak, lassan az erőforrásaik végéhez közelednek, hiszen – mint azt Jászay Tamás művészeti tanácsadó magyarázza – befogadó színházként „lehetetlen”, azaz kiszámíthatatlan financiális környezetben kényszerülnek működni. Ez a bizonytalanság az oka annak, hogy alig néhány napja lett nyilvános a program, válaszolja (vállaltan) provokatív kérdésemre. Ugyanakkor arról is beszámol, hogy vannak előadások, amelyekre az online jegyvásárlás elindulása után alig néhány órával elkelt minden jegy. „Ehhez természetesen hozzájárul az, hogy – főleg anyagi megfontolásokból – a 300 fős Kisszínház évek óta nem alaphelyszín, és a harmincfős Zugtól az ötvenfős Grand Cafén és a hatvanfős Balett-termen át a 100-120 néző befogadására képes Régi Zsinagógáig terjed, de aki már dolgozott életében színházban, pontosan tudja, hogy ha érdektelen a program, egy harmincfős nézőteret is iszonyú nehéz megtölteni.”
De ahogy a mellékelt ábra is mutatja, ezzel nincs probléma. S hogy kik ülnek a fa-, fém- és műanyag székeken, tornapadokon, párnákon és egyéb ülőalkalmatosságokon? Tamásnak erről is első kézből van információja, ugyanis jó húsz éve kezdte követni a Thealtert. Meséli, akkortájt az volt az érzése, ugyanazokat az arcokat látja előadásról előadásra, sőt évről évre. Az elmúlt tíz évben azonban jelentős változás történt: az ismerős arcok egy része megmaradt, az elmaradók helyére viszont újak, ráadásul egyre fiatalabbak érkeztek. „Amióta művészeti tanácsadóként szorosabb kapcsolatban vagyok a Thealterrel, nem átallom megkérdezni a nézőket, különösen, ha többedszerre látok valakit, hogy honnan érkezett. A válaszokból pedig az derül ki, hogy sokan Budapestről jönnek két-három vagy akár több napra, de akár az ország túlsó feléből is elutaznak ezért a fesztiválért.”
December közepén jelent meg a felhívás, amelyben elsősorban, de nem kizárólag független színházi alkotócsoportok jelentkezését várták a Thealter szervezői. Ezúttal sem volt ez a módszer újdonság, néhány éve ugyanis változott a válogatás módja. Ennek okára és következményeire is kíváncsi voltam. „A nyílt felhívás a régióban is több fesztiválon bevett gyakorlat, ennek ellenére az első ilyen évünkben nálunk is voltak kételyek. Már akkor is több mint száz jelentkezés érkezett, és azóta minden évben 120–150 pályázat érkezik.” Köztük jó néhány olyan csapat, amelyeket nem biztos, hogy észrevennének, és – teszem hozzá gyorsan – nem azért, mert nem elég kiterjedt az a terület, amelyet a szervezők pásztáznak, hanem azért, mert egyre több a fiatal, egy-egy alkalommal, egy-egy projektre összeálló társaság, akik emiatt a radar alá kerülhetnek.
Merem állítani: bitang erős az idei program, az utóbbi évek talán legerősebbje. Hogyan alakult ki? Előzetes koncepcióhoz keresték a megfelelő előadásokat, vagy búvópatakként tört magának utat valamiféle vezérelv? Utalva a Kárpáti Péter-ősbemutatóra vagy a Szegedi Nemzeti Színház Kooperáló Színházpedagógiai Alkotótér vitaszínházára, Tamás aláhúzza, soha nem jelent kizárólagosságot a saját, a koprodukciós vagy a szegedi illetőség, csak a minőség számít. A koncepció pedig kialakul magától, a tematika leginkább attól függ, ami a kortárs független alkotókat érdekli, azaz a világtól, amelyben élünk. E tekintetben a Thealter, ahogy a művészeti tanácsadó fogalmaz, egyfajta szeizmográfnak is felfogható. De azt sem hallgatja el Tamás – és ezzel visszaugrunk beszélgetésünk kezdetére –, hogy az előadás ára is sokat nyom a latban. Ugyanakkor szeretném megerősíteni: egy látványban visszafogott produkció egyáltalán nem jelent gondolatszegénységet.
A szegedi és célzottan Szegedre utazó közönség pedig vágyja a szellemi kalandokat. „Szeretik azt is, ha a színház valamifajta akcióra készteti őket, értem ezalatt a workshopokat, a vitaszínházat, a közösségi és a részvételi színházat.
Aki azt gondolja, hogy a magyar néző, tovább szűkítve a magyar vidéki néző nem kapható ilyen kalandokra, az nagyon rossz irányban gondolkodik. A mi tapasztalatunk azt mutatja, hogy ezekre az előadásokra olyanok is eljönnek, akiket a színház hagyományos formái nem kötnek le.
De ha hozzászólhatnak, beleszólhatnak, alakíthatják a történet folyását, megoszthatják a saját élményeiket, emlékeiket az alkalmi közösséggel, az már felkelti az érdeklődésüket, azt izgalmasnak tartják.”
A programban a hagyományos produkciók között vannak prózai és táncelőadások, illetve ezek mindenféle arányú hibridjei beszélő táncosokkal és mozgó színészekkel, jó ideje markáns a bábos vonal – ami nem véletlen, hiszen szegedi illetőségű Kiss Ági, aki lassan második ciklusára készül a megújult Kövér Béla Bábszínház vezetőjeként –, a felnőttelőadások mellé be tud kerülni gyerek- és ifjúsági előadás is – idén a szombathelyi Mesebolt Bábszínházból érkezik a Szegény Dzsoni és Árnika, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemről pedig az Árvácska –, tehát fogadókészség van mindenre, ami igényes és gondolatban gazdag; függetlenül attól, hogy nagy mesterek vagy pályakezdő fiatalok hozzák létre.
Az előbbiek nem hiányozhatnak, az utóbbiak pedig egyre hangsúlyosabb jelenlétet kapnak. Volt együttműködés a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel és van a Freeszfével, ahonnan a performansz osztály számos produkciója Budapesten kívül először Szegeden járt. „Ez teljesen más, mint az otthoni védett közeg, ahol barátok, rokonok, drukkerek nézik őket, és ez az ismeretlenség kifejezetten jót tett az előadásoknak” – jegyzi meg Tamás, és azt is hozzáteszi, ezek a fiatalok által létrehozott produkciók nagyban segítenek a Thealter szellemiségének és közönségének frissen tartásában.
És fontos szerepe van ebben a blog.jr-nak is, amelynek szubjektív impressziókból rövid, prompt, de szakmai alapokon álló írásokká izmosodását a honlapon végig lehet kísérni – 11 év munkája, amelyet Tamás nagyrészt vállalt –, ez pedig minden nagyképűség nélkül olvasható sajátos színháztörténeti lenyomatként. Aki hozzáhallgatja ehhez a szintén néhány kattintással elérhető rádióműsorokat, netán hozzánézi az utóbbi évek Zoom-beszélgetéseit, amelyekben Tamás Proics Lillával kérdezi az alkotókat, nyugodt szívvel mondhatja magáról, szinte mindent tud az elmúlt három és fél évtized magyar nyelvű független színházi törekvéseiről.
De a színháztörténetből térjünk vissza a jelenbe, az aktuális kiadáshoz, és arra az obligát újságírói kérdésre, mit vár a leginkább a válogató-művészeti tanácsadó. A válasz(tás) egyértelmű: a holland Collectief Walden hely- és kontextusspecifikus sétaszínháza, a Szélcsendélet. „A holland verzióból egy prezentációt, a budapesti népszigetiből pedig egy felvételt láttam, ennek ellenére mondom azt, hogy én ezt az előadást nem láttam, mert az alkotók mindent Szegedre szabtak. Szombaton és vasárnap viszont háromszor is látható a Laposon, ami a Belvárossal szembeni, újszegedi oldali szabadstrand. Amikor a holland kollégák megtudták, hogy idén van a szegedi nagy árvíz 145. évfordulója, eksztázisban törtek ki, mert a Szélcsendélet az idő fogalmát az ember és a természet szempontjából járja körül. Összekötöttem őket az egyetem egyik földrajztudósával, bejuttattam őket a Somogyi-könyvtárba, ahol jelentős árvízi gyűjtemény van. Izgatottan várom, mi születik ebből a találkozásból.”
