Szemétdomb kering a fejünk fölött

Miközben errefelé bicikliztem, épp azon gondolkodtam, érdemes-e még azzal is stresszelni az embereket, hogy szemétdomb kering a fejünk fölött – mondja rögtön a bemutatkozás után Szabó Olivér Norton, a Svábhegyi Csillagvizsgáló bemutató csillagásza, akitől azért kértem találkozót, hogy az űrszemétről beszélgessünk. Az én válaszom az, hogy érdemes erről beszélni, már csak azért is, mert ennek kapcsán az is érthetővé válik, hogyan viszonyul az emberiség azokhoz a kérdésekhez, amelyek esetében globális összefogásra van szükség. A szemét pedig épp ilyen probléma – a Földön és az űrben is.

Már az első rakétaindítás utáni évtizedben a tudósok felhívták a figyelmet arra, hogy ha egyre több dolgot küldünk az űrbe, és azt nem hozzuk vissza, akkor ott is felgyűl a szemét, és ez idővel komoly problémát okozhat. Egyértelmű volt, hogy az űrkutatás fontos része lesz a jövőnek, miért nem fektettek több energiát és forrást abba, hogy megőrizzék tisztán ezt a teret? Mitől bonyolult ezt megoldani?

Ez a jövő generáció problémája – sok mai gondot évtizedekig ezzel söpörtek le a prioritási listákról. Illetve lehet, hogy a kutatók ezt harsogták, de egyáltalán nem biztos, hogy a publikum és a döntéshozók is érezték a probléma súlyosságát. Felküldtünk egy csomó műholdat a világűrbe, néhány szondát, és ezzel csomó melléktermék is fennmaradt – például a rakétafokozat, ami felvitte, még sokáig kering a Föld körül, nagyon hosszú idő alatt lelassítja a légkör, aztán lezuhan. De amíg sodródik céltalanul, addig ez űrszemét. A műholdnak is van egy élettartama, idővel elromlik, meghibásodik, és miután nem tud tovább működni, irányíthatatlanul sodródik – ez is űrszemétté válik. A Napból érkező káros sugárzás bontja a fémet is, idővel szétesnek, és ezek a darabok ugyanúgy sodródnak tovább. Űrszemét tehát minden olyan eszköz vagy annak valamely darabja, ami fent van, de nem használjuk.

Azt is fontos megjegyezni, hogy ez a sodródás nem valamiféle könnyed lebegést jelent, mint amit a filmekben látunk, hogy az asztronauták „úszkálnak az űrben”, hanem elképesztő sebességgel száguldanak a leszakadt darabok, és hatalmas erővel csapódhatnak be az újonnan felküldött eszközökbe.

Gyakori tévedés, hogy fent nincs gravitáció. Valójában ott súlytalanság van. A „lebegő űrhajósok” épp szabadesésben vannak. A föld körüli pályára állásnak a lényege az, hogy „megbotlasz, zuhansz, és nem találod el a Földet”. Douglas Adams írta ezt le így: „A repülésnek is megvan a maga művészete, vagyis inkább fortélya. Abban rejlik, hogy megtanuld magad a földre vetni, és elhibázni azt.” Szerintem ez a legérthetőbb magyarázat. Ha kis sebességgel eldobok egy követ, pár méternyire tőlem leesik. Ha nagyobbat, akkor ötven métert is repül, majd leesik. Ha katapultot használok, kétszáz méterre repül. De ha elég nagy sebességgel megküldöm oldalra, akkor a Föld görbülete nagyobb lesz, mint ahogy a kő zuhan a röppályáján. Ha eldobom nyolc km/s-os sebességgel, akkor sosem fogja eltalálni a Földet, mert mindig mellé esik – ilyen egy műhold, amikor a föld körüli pályára kerül. A Nemzetközi Űrállomáson azért lebegnek az emberek, mert közben harmincezer km/h-val mennek jobbra. A köves hasonlattal élve: zuhannak, de mindig a Föld mellé esnek. Ahhoz, hogy bármit ide, egy alacsony föld körüli pályára juttassunk – ez a 450 km környéke –, kell ez a sebesség. Ott minden ezzel a sebességgel megy. Amikor az egykori műholdak törmelékeiről beszélünk, azok kilőtt puskagolyóként száguldanak. Egy borsó nagyságú darab is hatalmas pusztítást tud okozni, ha becsapódik valamibe. A Nemzetközi Űrállomás rendszeresen végez pályamódosító manővereket, hogy kikerülje őket.

Tehát amit a Gravitáció című filmben láttunk, hogy az űrszemét miatt megrongálódott és használhatatlanná vált mindkét űrállomás, ez a valóságban is megtörténhet?

A film kiindulási szcenáriója a Kessler-szindróma. Erre a jelenségre Donald J. Kessler, a NASA egyik kutatója hívta fel a figyelmet a hetvenes évek végén. 1978-ban írt egy cikket arról, hogy ha két műhold összeütközik, és szétesik harminc darabra, majd ha ennek a harminc darabnak csak a fele ütközik további műholdakkal, akkor tizenöt újabb ütközés után négyszáz törmelék lesz a pályán, négyszáz törmelék ütközése után tízezer, és így tovább. Erről szól a Kessler-szindróma, hogy ha túltelítjük az alacsony föld körüli pályát, megnő az esélye annak, hogy ütközések lesznek, és egyetlen ütközés is egy kaszkádeffektust okozhat, ami utána lerombolja és akár évtizedekre használhatatlanná teszi az egész föld körüli pályát. A Gravitáció című filmben pedig ezt látjuk, hogy egy ilyen ütközés következményeként megsemmisül a Nemzetközi és a Kínai Űrállomás is. A filmnek ez a része, maga a probléma teljesen realisztikus, a valóságban is bekövetkezhet. Az űrszemét okozta problémákat mi magunk is megtapasztalhatjuk – nemcsak azok, akik felmennek az űrállomásra, hanem itt, a Földön is –, ha megsérülnek a műholdak, például a GPS-navigáció nem működik. Ez olyannyira valós veszély, hogy már megtörtént egyszer – 2009-ben volt az első nagy ütközés, északon az Iridium–33 műhold ütközött a Koszmosz–2251 műholddal. Az Iridium egy amerikai kommunikációs hálózat aktív tagja volt, a Kozmosz pedig egy orosz katonai műhold, amely már 1995 óta nem működött. Ezek találkoztak 42.120 km/h-s sebességgel. Az első mérések szerint nagyjából ezer darabra esett szét a két műhold. Egy-két év múlva már 2500 környékén volt az azonosított darabok száma. A 2010-es évek végére ez ezerre lecsökkent, ugyanis 400 km magasan nagyon ritka a légkör, de nem elhanyagolható. Olyan magasan is van légellenállás, ezért folyamatosan meg kell emelni kicsit a műholdak pályáját, hogy ne zuhanjanak le. Ha irányíthatatlanná válik, már nem lehet elvégezni ezt a korrekciót, robog tovább, súrlódik és évtizedek múlva lehull. De ez nagyon hosszú idő. A legrégebbi, ember által alkotott tárgy, amely fent van a világűrben, az az ötödik eszköz, amit valaha felvittünk. Az ötvenes évek végén indították, és a mai napig ott kering. Mint ahogy a 2009-es ütközésből is ezer kis fragmentum, mintha sörétes puskából lőtték volna ki, azóta is ott repül. Ezért ma is használhatatlan az a pálya, amelyen ez a két műhold volt. Ez az ütközés amúgy reális veszélyt jelentett a Nemzetközi Űrállomásra is, 2012-ben 120 méterre repült el mellette az egyik darabka. Hasonló következményekkel járt, amikor Kína 2007-ben tesztként szándékosan lelőtte az egyik műholdját.

Jelenleg mennyi műhold van fent?

Exponenciálisan nő a számuk. 2018-ban körülbelül négyezer műhold volt, és közülük 1200 működött. Akkor tízezres nagyságrendben tartott számon az Európai Űrügynökség űrszemétdarabokat. Most csak a legnagyobb műholdflotta, a Starlinkek esetében van 4500 működő műhold a fejünk fölött, de mire ezt kimondom, már elavul a szám, mert indul még harminc. Amennyi volt öt évvel ezelőtt inaktív és aktív összesen, most több működik csak a Starlink flottában.

Mire használunk ennyi műholdat?

Európában egy ember átlagosan napi ötven műholddal van kapcsolatban. Ma már sokan nem ismerik az utcákat, teljesen a navigációra hagyatkoznak. A GPS-rendszer 29 műholdból áll, egy amerikai szabvány, bármelyik pillanatban legalább ötöt látsz belőlük a Föld bármely pontjáról. Ezek „folyamatosan kiabálják, hogy ők épp melyik műhold és mi a pontos idő”, a telefonod pedig „hallja” öt különböző műholdtól, hogy mennyi az idő, és ez alapján ki tudja számolni a pontos koordinátákat – katonai használatban centiméter pontossággal, civilként két-három méter pontossággal. Telefonáláskor is folyamatosan használunk műholdakat, ha sms-t küldünk, közben az is ezer kilométereket utazik a műholdak között. Műholdas televízió is van, időjárás-megfigyelő műholdak, katonai és titkosszolgálati műholdak is üzemelnek, de amikor a Google-térképen megnézed, hogy néz ki a házad felülről, ahhoz is műholdat használsz. Ezek a rendszerek teszik lehetővé, hogy olyan kényelemben éljünk, amit ma tapasztalunk, ugyanakkor számos megoldandó feladat vár még az emberre a műholdak kapcsán is. Egyik épp az űrszemét.

A Starlink Elon Musk egyik nagyszabású projektje. A céljához, hogy a föld minden pontján legyen internetlefedettség, mennyi műholdat kell feljuttatni?

Jelenleg hatvan országban érhető el a szolgáltatása. Ez a projekt nem arról szól, hogy a Szaharában tudjak e-mailt olvasni, hanem nagyon sok olyan kistelepülés, leszakadt közösség van, ahova nem lehet kivinni más módszerrel a megfelelően gyors internetet, ilyen szempontból ez egy fontos cél. Magyarországon is ismerek olyat, aki Starlinken keresztül netezik. Ukrajnában, ahol jelenleg háború van, az internetelérést a Starlink hálózat biztosítja, mert Elon Musk odaszállíttatott néhány kamionnyi antennát, hogy használni tudják. A front egyik felén elérhető a Starlink, a másik oldalon kikapcsolják, tehát ilyen szituációban is hasznos, amikor esetleg az infrastruktúra megsemmisül, a műhold akkor is működik tovább. A Starlink-projekt nagyságrendileg mit jelent? Most van fent 4500 működő műhold, és Musknak 42 ezerre van engedélye.

A mai műholdak várható időtartama mennyi?

Azért nehéz ezt megmondani, mert az újak közül, amely már nem működik, az mind valamilyen anomália miatt zuhant le, például napvihar volt. De már most van fent több száz olyan műhold, amit vissza lehet hozni. A mostaniakból már jó eséllyel nem lesz évtizedekig keringő űrszemét. A műholdak egy része tervezett módon zuhan le, és tanulmányozzák, hogyan tér vissza a Földre. Már fejlődött annyit a technika is és a szabályozás is, hogy a nyugati világban ma már nem lehet úgy engedélyt kapni, hogy ne legyen arra terv, miként hozod le, amit felvittél. Tehát tervezetten az utolsó csepp üzemanyagodat arra kell használnod, hogy az eszközt lehozd vagy egy parkolópályára lökd – ahol egy következő generációnak 150 év múlva lesz vele problémája. Ugyanis bizonyos távolságból jelenleg képtelenség visszahozni, olyankor kell parkolópályára juttatni. Az alacsony föld körüli pályáról viszont vissza kell hozni, van egy erre kijelölt hely, a Nemo pont a Csendes-óceánon, ez a legtávolabbi rész bármely lakott területtől, és oda kell ezeket bedobni. Persze, ha meghibásodik valami, akkor nem működik, és 42 ezer műholdnál meghibásodásra is lesz példa.

Mikorra ér célba mind a 42 ezer műhold?

A tervek szerint 2027-re felkerül mind. Folyamatosan egyre többet indítanak. Most egy keddi napon beszélgetünk, legutóbb pénteken ment fel harminc, és holnap is felmegy harminc, de van olyan hét, amikor három indítás is van. Az első prototípusok hatvanasával indultak, most azért megy kevesebb, mert a mostani műholdak jóval nagyobbak, ma kétszer akkorák, mint amikor indult a projekt. A SpaceX most készülő Starship nevű űrhajójába akár százat is bele lehet tenni, akár hetente lehet indítani, és ha lesz belőle tíz, akkor napi szinten száz is fel tud menni. Nem ismert a SpaceX pontos terve, de azt lehet tudni, hogy 2027 novemberéig fel akarják juttatni mind a 42 ezer műholdat.

Az nagy eredményük, hogy végre újrahasználható rakéták vannak. Erre miért kellett ilyen sokat várni?

A SpaceX esetében mindenféleképpen ki kell emelni, mekkora fejlődés, hogy nemcsak újrahasznosítható, hanem újrahasználható rakétáik vannak. Ugyanis 2019-ig úgy nézett ki az űrrepülés – a műholdas is, emberes is –, hogy felment a rakéta, és ott keringett tíz évig vagy még tovább. Meg lehet állapítani, hogy jelenleg Magyarország fölött éppen melyik hetvenes évekbeli rakéta halad át. Tehát az űrszemét mennyisége szempontjából ez nagyon nem mindegy. Ahogy a földi nyersanyagok, illetve a környezetszennyezés mértéke szempontjából sem. 2019-ig mindenki azt mondta, nem lehet olyan rakétát építeni, amelyet többször is lehet használni, és nem is foglalkoztak ezzel. Az űrsiklókat is majdnem újra kellett építeni két forduló között. Musk viszont ezt nem fogadta el, és amióta a SpaceX-nek sikerült kifejleszteni a Falcon 9-et, mindenki nekiállt ilyet építeni. Musk szokta hozni ezt a példát, hogy nagyon drága lenne a London–New York transzatlanti járat, ha minden egyes repülés után felrobbantanák a Boeing 747-est, és az utasnak mindig ki kellene fizetnie egy új repülő árát. Eddig az űrrepülésben ezt tettük – minden út után megsemmisült a gép. Ezzel párhuzamosan történt meg az a szemléletbeli fordulat is, hogy ha valamit felviszel, gondoskodnod kell arról, hogy ne keringjen tovább űrszemétként. Mindez évtizedes távlatban csökkentheti az űrszemét mértékét.

Elon Musk magánemberként lépett be az űrkutatás történetébe a rengeteg pénzével és azzal az elszántsággal, hogy nem fogadta el a tudósok állításait, ha lehetetlennek tituláltak valamit. Miért lett ekkora szerepe egyetlen embernek? És miért nem az állami vagy nemzetközi űrkutatási programok hoztak megoldást a több évtizede fennálló problémákra?

Musk esetében – bármennyire megosztó figura is – egy korszakos zseniről van szó. Ezt még azok is elismerik, akik vehemensen bírálják. Az eredményei ellenére a világot megváltoztató céljai eléggé vitathatók. Ha az űrügynökségek bármelyikét nézzük – NASA, ESA, Roszkoszmosz, JAXA stb. –, limitált költségvetéssel dolgoznak, és egy újrahasználható űrjármű kifejlesztése elképesztő mennyiségű pénzbe kerül. A SpaceX 2000-ben alakult, 2019-re lett meg az újrahasználható rakéta – egy ügynökségnél egy két évtizedes projektet nagyon nehéz végigvinni, mert a politikusok négy- vagy nyolcéves ciklusokban gondolkodnak, hiszen szeretnék ők maguk átvágni a szalagot, és a támogatások is tükrözik ezt. Ezért az űrügynökségeknél nehéz belefogni évtizedes fejlesztésekbe – tehát miközben ott is hatalmas összegeket költenek kutatásra és fejlesztésre, nem lehet ennyire célzottan alárendelni ezt a pénzt egyetlen projektnek, inkább az alapkutatás dominál. Például az ESA tevékenységének harmadát a földmegfigyelő műholdak teszik ki, mezőgazdasági, klimatológiai, időjárás-előrejelző műholdak. A Nemzetközi Űrállomáson számtalan gyógyszerkutatás, biológiai és orvostani kutatás zajlik. Emellett szépen lassan fejlesztik a maguk technológiáját, és ne felejtsük el, hogy az egésznek az eredete katonai célú – nagyon szép a tudományos cél, csak ez sosem hajtja úgy előre a fejlesztéseket, mint amikor gazdasági vagy katonai érdek fűződik hozzá. Tehát ha felmerül a kérdés, hogy ezt a tudományos vívmányt miért Musk csapata, és miért nem a NASA vagy az ESA valósította meg, akkor ilyen egyszerű a válasz: mert az utóbbiak esetében nem erre volt pénz. Mostanában a magáncégek komoly állami pénzek felhasználásával működnek – például a SpaceX legnagyobb megrendelője maga a NASA. Utóbbi egy nagy ernyőszervezet, mindig is alvállalkozói voltak, nem az volt rá jellemző, hogy minden fejlesztést a NASA-nál dolgozók végeznek. Az állami szereplők felismerték, hogy gazdaságosabb a piacra, a magánszektorra rábízni a fejlesztést, és ők már csak az eredményeket használják.

Mi tudható a kínai űrkutatásról?

Ez egy nagyon izgalmas állatorvosi ló. A kínai űrkutatás a hetvenes évek második felében kezdődött el igazán, sokáig együttműködtek a Szovjetunióval mint baráti ország, az űrhajóik a szovjet típusokon alapulnak. Fontos momentum volt, amikor Kína szeretett volna a Nemzetközi Űrállomás építésében és működésében is részt venni, de a NASA nemet mondott, mert Amerikának több olyan törvénye van, amely megtiltja, hogy bizonyos állami szervek üzleteljenek Kínával, illetve katonai titkokat tilos megosztani velük, itt pedig számtalan katonai szabvány van. Az oroszokkal ezt sikerült áthidalni, Kínával nem. Kína ezért saját űrállomást épített. A 2010-es évek végén két űrállomásuk volt, a Tienkung 1 és Tienkung 2 kísérleti űrállomás a szovjet Szaljut mintájára. Azóta van saját fejlesztésük is. A SpaceX mellett a kínai űrkutatás az, amely elképesztő léptékben fejlődik – a Kínai Űrállomást két-három év alatt rakták össze, ez a Nemzetközi Űrállomásnál ötször kisebb, de sokkal fejlettebb. Ők is terveznek műholdsereget, van saját GPS-rendszerük, és Amerika után ők lettek a második nemzet, amely sikeres puha leszállást hajtott végre a Marson. Csu-zsung a neve a kínai marsjárónak, ez jelenleg alvó állapotban van – ha még működik. Az elmúlt öt évben többször is eljuttattak működő szondát a Holdra, megtették azt, amit az Apollo-küldetések óta senki: az eszközük leszállt a Holdon, összeszedett kőzeteket, és azok egy hét múlva már Kínában voltak. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a nyugati világban komoly szabályozás van érvényben, de a kínai űrkutatásra ez nem vonatkozik. Egy nyugati állam egy másik nyugati szereplőnek előírja, mit tehet, mit nem, de Kínának nem tudja megmondani. Bár azt is érdemes megemlíteni, hogy igaz, hogy Elon Musk is engedélyt kért a 42 ezer műholdra, és az Amerikai Légiügyi Hivatal és a Szabadalmi Hivatal engedélyezte, de senki mást nem kérdeztek meg róla.

Ezek szerint nincs globális egyetértés abban, ki hogyan használhatja a föld körüli pályákat?

Létezik a világűrszerződés, amelyben a legtöbb állam megegyezett a világűr használatának elvi kereteiről, például hogy a Holdat és más égitesteket kizárólag békés célra lehet használni, de ehhez semmilyen számonkérhető betartási kötelezettség nincs. „Becsszó alapon” megy, és épp addig fog működni, amíg valaki el nem kezdi kitermelni a Holdon lévő nyersanyagokat. Valamivel frissebb az Artemis-egyezmény, amelyet egyre több ország ratifikál. Ez némileg független az Atremis-programtól, lényege, hogy kicsit aktualizálják a korábbi ENSZ-megállapodást. Itt amellett, hogy továbbra is gondolnak olyanokra, mint például hogy a világűr mindannyiunk közös öröksége, gondolnunk kell a jövő generációira, csak békés felhasználás lehetséges, már felüti fejét az űrbányászat szabályozása, de kikényszeríthető kötelezettségek itt sincsenek. Tehát valós szabályozás nemzetközi szinten nincsen, nemzeti vonatkozásban pedig minden országnak megvan a saját kormányzati szerve, amely kiadja az engedélyeket.

Volt példa arra, hogy az űrszemét jelenléte nemzetközi szinten jelentős feszültséget okozott volna? Az űrkutatásban szóvá teszi-e bárki, hogy kinek a szemete van útban?

Volt már olyan, hogy államok egymásnak feszültek a „felelőtlen” magatartás miatt. 2007-ben Kína egy katonai teszt keretében ballisztikus rakétával lelőtte a saját műholdját. Amellett, hogy megmutatta, hogy képes ilyenre, teljesen ellehetetlenített egy pályát, amit mai napig nem tud használni senki. De a közelmúltban is volt hasonló feszültség. Ami a nyugati világban immár gyakorlat, hogy gondoskodni kell a biztonságos visszajuttatásról, az Kínában nem volt szempont, amikor elkészült a Hosszú Menetelés 5B nevű nagy hordozórakéta – ezzel építették az űrállomásukat. Kína legnagyobb rakétájában nem volt rendszer arra, hogy kontrollált módon térhessen vissza a légkörbe. Ölbe tett kézzel várta az egész emberiség, hogy hova fog becsapódni a rakéta. Ezen persze mindenki felháborodott, hogy tehetnek ilyet a kínaiak, aztán egy év múlva megismételték. Az első valószínűleg Elefántcsontparton ért földet, ahol egy falu lakói arra ébredtek, hogy egy hatalmas fémrúd esett a főtérre – Kína viszont tagadta, hogy köze lenne ehhez.

De annak idején az amerikaiak első űrállomása, a Skylab szintén kontrollálatlanul zuhant. Voltak nagy Skylab-zuhanásváró partik is. Hatalmas célkereszteket feszítettek ki, pólókat viseltek ezzel a szöveggel: Ide ess! Volt Kaliforniában egy szerkesztőség, amely felhívást tett közé, hogy tízezer dollárt ad annak, aki a lezuhanást követő 72 órán belül először bevisz a szerkesztőségbe egy darabot a Skylab űrállomásból. Ausztráliában esett le, egyik település beperelte a NASA-t 400 dollárra szemetelésért, és pert is nyertek. Amúgy senki sem sérült meg a Skylab miatt. Volt egy élelmes fickó, aki tudott az újság felhívásáról, felkapott egy darabot, rohant a reptérre, meggyőzte valahogy a biztonsági szolgálatot, hogy neki ezt azonnal el kell juttatnia San Franciscóba, és megkapta a pénzt.

Tehát a nyugati űrkutatásnak is megvoltak ezek az évtizedei, amikor több volt az esetlegesség. Egyértelmű, hogy olyan nem lesz, hogy soha többé nem termelünk űrszemetet. De arra van törekvés, hogy begyűjtsék ezeket. Angliában van egy fejlesztés: felküldenének egy műholdat, amely hálóval gyűjti be az űrszemetet, és ha megtelt, irányítottan visszatér a Földre. Van olyan elképzelés is, hogy a nagyobb darabokat szigonnyal húzzák be. Minden ma ismert módszer azon az elven alapul, hogy felküldünk egy eszközt, összegyűjt valamennyi űrszemetet, és azokat irányítottan visszahozza a Földre. Tehát vannak – még gyerekcipőben járó –, laboratóriumi keretek közt tesztelt megoldási kísérletek arra, hogy begyűjtsék az űrszemetet, de most a hangsúlyos irány az, hogy ne bocsássanak fel több olyan dolgot, amit nem tudnak irányítottan visszahozni. Maga az űrszemét a légkör súrlódása miatt amúgy egy önmegoldó probléma, hiszen minden leesik – csak nem mindegy, hány évtized múlva és hova. Abból a szempontból viszont nem lehet az önmegoldásra várni, hogy ha a Kessler-szindróma bekövetkezik, akkor ellehetetlenülhet a Föld elhagyása – az embernek is. A WALL·E című rajzfilm szépen jeleníti meg azt, hogy amikor az emberiség egy űrhajón elhagyja az életre alkalmatlanná tett Földet, egy hatalmas szeméttömeg alól tör ki az űrhajó. A valóságban ez nem történhetne meg – mert felrobbanna az űrhajónk, képtelenség volna sértetlenül kitörni. Az űrszemét legnagyobb veszélye tehát az, hogy évtizedekre bezárhatjuk magunkat erre a bolygóra.

Szabó Olivér Norton csillagásszal itt beszélgettünk.

https://kultura.hu/penteki-kulturrandi-szabo-oliver-norton-bemutatocsillagasszal/