Ti
a faltól a falig, ahogy egy leejtett pénz visszhangja ide oda pattogva keresi a kiutat… - nincstelennek lenni ott, ahol a nincs van, de már milyen ellentéteket nem használtunk el, hogy valahogy szemléltessük a minket szétfeszítő erőt. – még egy talmi gondolat kéne – remélem jól használom a szót „talmi”, nincs kedvem rákeresni. – bízom benne, hogy te sem tudod, és úgy csinálunk, mintha… ezt a gondolatsort nem előzte volna meg valami költői kép a bezártságról – majd arra fogom, hogy ez az én költői hangom, hogy cikázok ide oda… mint az a koppanás. A vergődés az enyém, ez én vagyok. Ez se vagyok én, ez is volt már valaki jobban. Na mindegy, kizoomolok magamból, és inkább merengek rajtatok.
Ti II.
Amikor azt mondom, hogy ti, az úgy hangzik mintha ti és én nem lehetnénk egy minőség. Ami igaz is. Megsértődhetnétek ezen, de addigra már nem ti vagytok, csak Te. – persze én a megfelelő pillanatban – mint mindig – megálljt parancsolok, stratégiailag látványos önostorozásba kezdek majd, de nem csak én ám – Mi mind. - itt megjegyezném, hogy okkal zavar össze ez az alanytalanság. – Ha én vagyok az író, akkor a mi az írók. A ti nem más, mint holmi szánalmas olvasó, aki mit sem tehet, minthogy kivárja a bekezdés végét, ahol majd háboroghat… háboroghatnál azon, hogy micsoda pökhendi egy író ez. – de én itt most elárulom, hogy amikor ez eszembe jutott, épp olvastam – egy voltam veled. Szánalmas alárendeltje voltam egy ismeretlennek… mint te most. Mi voltunk a Te-k, a Ti és Én – és látod… te többé nem tudsz haragudni rám. – pedig… lenne rá okod.
Mit adjak
egy jégkocka olvadni szeretne, vagy
még több hideget?
Tavasz II.
Milyen tavasz? – nem hagyni a dolgokat rohadni,
kiérezni a szagokból azt amiből valóak,
áthallani orral az írmagjának
a még érintetlen velejének az illatát,
minden dolgainknak az összevisszaságából
az erjedés előtt. A keveretlen légyszaros
muslincás bűzből valahogy kiszagolni a
virágot, amikor még bimbódzott csak
és nem a mindenféle színű penészes
szaros retkes a földről összegereblyézett
műanyag tartályba hányt undormányos
cukrozott cefre van a kertvégében.
Elkapni még a dongó méheknek
potrohára tapadt pollenként,
nem az evolúció véletlenül így
elsült kísérletének gondolni,
hanem isten szabad akarattal megáldott
önarcképeként tekinteni...
… rád. Vagy legalább magamra.
