A kiállítási anyag összeállítása során csaknem nyolcvan munkatárs nézett szét a múzeum képzőművészeti, történeti és néprajzi raktáraiban fellelhető kincsek között. E közös válogatás eredményeképpen a látogatók a nagy klasszikusok – Czóbel, Bánáti Sverák, Kmetty, Ilosvai Varga, Korniss – művei mellett olyan meglepő darabokat is felfedezhetnek, mint egy szemet gyönyörködtető hímzett szoknya, díszes kamaráskulcs, rézveretekkel ékes pisztoly, tekintélyes hajómodell, viaszgyöngyökkel varrott menyasszonyi koszorú, patkolt kacsatojások vagy római kori csákányfejek. De most először egy Szentendre-lobogó is látható lesz, amelyet Ferenczy Károly munkájának tulajdonítunk. Mind olyan tárgyak, amelyek egyedülálló történeteket és változatos érzelmeket hívtak felszínre.
A különleges tárlaton bepillantást nyerhetünk abba, hogyan kapcsolódik az ember a műalkotáshoz. A művészet mindannyiunké. A bemutatott műtárgyak mellett ezért a személyes magyarázatok is olvashatók: például milyen, ha a képhez a felfedezés élménye fűződik, milyen, ha egy dallam ugrik be róla, milyen, ha megnyugtat, ha felzaklat, ha inspirál, ha emlékeket ébreszt. Az is kiderül, miért jut eszünkbe egy tárgyról a nagymama régi mézeskalácsreceptje, vagy milyen volt, amikor a restaurátor azon tűnődött, hol legyen egy bronzfejnél a műcédula helye.
A rendhagyó gyűjteményes kiállítás különleges élményt kínál. A művészet befogadásának hagyományos, gyakran szakmai hierarchiára épülő megközelítését egy sokkal közvetlenebb és közösségibb nézőpontra cseréli. Itt minden egyes munkatársnak ugyanakkora szerepe volt a válogatásban, hiszen hangjuk ugyanolyan fontos, mint bárki másé, legyenek azok restaurátorok vagy adminisztratív munkatársak, karbantartók vagy kurátorok. Ez a válogatás tehát nem a művészettörténeti tudáson alapul, hanem a személyes kapcsolódásra és az egyéni élményekre helyezi a hangsúlyt.
A kollégák választásai és az ezekkel kapcsolatos gondolataik, élményeik és történeteik betekintést adnak abba, hogyan válhatnak a múzeumi tárgyak az életünk szerves részévé. Hogyan formálják látásmódunkat, és fordítva: hogyan jelennek meg a művészetek a saját történeteinkben.
Ez az antielitista megközelítés azt helyezi előtérbe, hogy a művészethez való bármely viszonyulás elsősorban nem szakmai tudáshoz kötött, hanem alapvető és személyes élmény. A munkatársak által írt kommentárok között olvashatunk megindító családi történeteket és vicces műelemzéseket, találkozhatunk versekkel, zenével, a művészet tiszta csodálatával és gyakorlatias megközelítésekkel egyaránt. Így a szemlélő előtt egészen új, emberi oldalát mutathatja meg a gyűjteményi együttes.
A Saját olvasat legfontosabb üzenete tehát az, hogy a múzeumi tárgyak nem életidegen, megközelíthetetlen jelenségek, hanem olyan személyes tapasztalatok forrásai, amelyek mindenki számára adottak. Ez a tárlat lehetőséget ad arra, hogy a műalkotásokat és egyéb gyűjteményi darabokat új szemszögből fedezzük fel, és olyan élményekkel gazdagodjunk, amelyek nem csupán a művekről szólnak, hanem a múzeum munkatársairól és általuk mindannyiunkról.
