A jó mentális egészség a függőséggel szemben is véd

Miközben a függőségre gyakran egyéni tragédiaként tekintünk, dr. Felvinczi Katalin a rendszerszintű összefüggésekre is felhívja a figyelmet. Megközelítése árnyalt: nem tagadja az egyéni szenvedést, de hangsúlyozza, hogy a környezet, az ellátórendszer és a társadalmi narratívák is formálják, hogyan válik valakiből függő – és hogy ki tekinthető áldozatnak.

Sok esetben maga a függő, de leginkább a környezete élheti meg az áldozati szerepet. Gyakori, hogy a hozzátartozók úgy érzik, kiszolgáltatottak – különösen akkor, ha a függő viselkedése következtében tehetetlenségérzet uralkodik el rajtuk: nem tudják befolyásolni a függő viselkedését, elmenekülni sem tudnak, nincsenek tisztában azzal, hová fordulhatnának segítségért, és nem ismernek olyan technikákat sem, amelyekkel a függőt bevonhatnák a megfelelő ellátásba. Ha a szolgáltatások nem hozzáférhetők vagy nem létezik megfelelő intézményi válaszkészség, akkor mindannyian áldozati helyzetbe kerülhetnek. Maga a függő is ennek az ellátórendszeri hiányosságnak a szenvedő alanya – gyakran éppen azért nem tud segítséghez jutni, mert nincs hová fordulnia. 

Alkohol- és munkafüggőség

Manapság sokszor szóba kerülnek azok a helyzetek, amikor a gyerek folyamatosan traumatizálva van egy családban, akár éppen szenvedélybeteg szülők mellett.

Kétségkívül az ilyen szülő nagyon sok szempontból rendkívül kártékony. Magyarországon ez leginkább az alkoholproblémával küzdők gyerekeire vonatkozik, akiknek sok nehézséggel kell szembesülniük. Mert ugye a magyar társadalomban a nagyivásnak, a mértéktelen alkoholfogyasztásnak támogató kultúrája van.

Milyen következményekkel járhat a szülői munkafüggőség a gyermekekre nézve? Hiszen egy olyan társadalomban élünk, ahol ez a fajta viselkedést sokszor nem nevezik függőségnek, mégis tapasztaljuk, hogy mindkét szülő egyre több időt tölt munkával. A gyermek ebben a helyzetben mégiscsak sérül – például a szeretet, a törődés, az érzelmi jelenlét hiánya miatt. Mit gondol erről?

Fontos, hogy mennyi időt fordítunk munkavégzésre, de önmagában véve nem a mennyiség, hanem a dologhoz való viszony, ami a függőséget meghatározza. A függőségek leírásánál ugyanazokat a kritériumokat alkalmazzák: a függőség tárgya uralja a tudatot. Ha az illető nem foglalkozhat az adott tevékenységgel vagy nem jut hozzá a szerhez, hiányérzetet tapasztal, sóvárog utána. A személy vágyakozik arra, hogy visszatérhessen ahhoz, ami a függőség középpontjában áll.

A kontrollvesztés szintén jellemző: hiába ígéri meg magának, hogy csak három órát tölt ezzel, végül öt, hat vagy akár hét órát is ráfordít. Hasonló mintázat figyelhető meg az alkoholbetegségnél is. Gyakran hallani, hogy valaki azt ígéri, aznap este csupán két italt fog elfogyasztani – végül azonban tizenkettő lesz belőle. Ez a mértéktelenség, a kontrollvesztés más szereknél is megjelenik: akár kábítószer-használók, akár más pszichoaktív szerek fogyasztói esetében is hasonló viselkedési sémák figyelhetők meg. 

Ilyen értelemben az, hogy túlórát rendel el a főnököm, nem munkafüggőség. A végeredmény a gyerek szempontjából mondjuk lehet nagyon hasonló – hogy nem tudok a gyerekemmel időt tölteni. De nagyon más a jelentése annak, hogy én objektív okoknál fogva nem tudok szerdán a gyerekemmel minőségi időt tölteni, vagy pedig azért nem tudok a gyerekemmel minőségi időt tölteni, mert az együttlét közben is azon fantáziálok, hogy milyen egyéb tevékenységet folytathatnék, ami nekem nagyobb örömet jelent.

Az utóbbi években jelentősen megnőtt a gyermekek képernyő előtt töltött ideje, különösen az online térben való jelenlét. Milyen addiktológiai szempontból értékelhető kockázatokat lát ebben a tendenciában? Milyen tényezők teszik a gyerekeket különösen sebezhetővé, akár áldozattá ebben a közegben?

A korábbi generációk másképpen viszonyultak az információkhoz, és a hitelesség kérdésében több beépített kontroll működött náluk. Még ha egy 40-50 éves felnőtt rendszeresen is használja az internetet, kevésbé veszélyes rá, mert megmaradt benne az az attitűd, hogy az információ érvényességét ellenőrizni kell. A fiatalabb gyerekek, például a négy–hat évesek viszont már egy olyan digitális világban szocializálódnak, ahol erre sem nem kényszerülnek, sem nem tanítják meg őket. A jelenlegi magyarországi intézkedések – például a mobiltelefonok begyűjtése az iskolákban – önmagukban nem tűnnek célravezetőnek. Egyet lehet érteni a használat szabályozásával, de amennyiben ez nem párosul prevenciós programokkal, amelyek megtanítják a gyerekeknek a tudatos eszközhasználatot, nem érjük el a kívánt célt. A statisztikák szerint a 11–20 éves korosztály hétvégén akár napi hét órát, hétköznapokon három–négy órát is képernyő előtt tölt. Kérdés, hogy ezek az adatok csökkenni fognak-e pusztán attól, hogy az iskolában tiltják az okoseszközök használatát. Valószínűbb, hogy ugyanazt a képernyőidőt intenzívebben „teljesítik”.

Pokoljáró gyerekek

A szenvedélybetegség láthatatlan fonalakkal tekeredik a környezetére, elér a gyerekekig, a házastársakig, sőt generációkat ejt foglyul. A függőség nem mindig kiabál, nem mindig üt – de a csendje gyakran élesebb minden zajnál. Van, hogy egy gyermek az ablakban állva tanulja meg, hogyan kell félni, és van, hogy felnőtt nőként tanulja újra, mit jelent biztonságban lenni. Réka története is erről szól.

Réka a negyvenes évei elején jár. Irodai munkát végez, de otthonról dolgozik. Nem szeret emberek közé menni. Azt mondja, őt nem lehet ugyanúgy mérni, mint másokat. Neki a csend is fájhat. Vagy éppen egy hangosabb nevetés. Úgy él, mint aki minden mozdulatával bocsánatot kér a világtól, amiért megszületett.

„Amikor kicsi voltam, azt hittem, minden családban verik a gyerekeket. Hogy az normális. Hogy este a vacsora előtt az anyuka becsapja a hűtőajtót, az apa falhoz vágja a sört, és akkor a kislány meg a kisfiú megpróbál gyorsan eltűnni a szobában. Mi mindig a sárga takaró alá bújtunk. Az volt a menedék. Egy takaró, amin az öcsémmel osztoztunk.”

Réka édesapja szerencsejáték-függő és alkoholista. Régimódi férfi. Mindig volt egy új terve, egy új meggyőződése. Persze ez mindig a szerencsejátékra épült. Egyszer valami csodapiramisba fektette a fizetésüket, másszor mindenét elverte a kocsmában.

Réka anyja sokáig tartotta magát, de aztán inni kezdett. Először csak este, az ablak alá ült egy pohár borral. Később reggel is itallal a kezében látták a gyerekei. „Apu egyszer bement anyukám munkahelyére, és megrángatta. Akkoriban már rendszeresen kérte el a fizetését, aztán elitta vagy játékgépbe dobta. Aznap egyből el is tűnt, nem jött haza napokig.”

Réka emlékeiben úgy él, hogy azok a napok egyetlen hosszúra nyúlt éjszakának tűntek. A lakásban csönd volt, de nem békés csönd, hanem az a feszült, kérdésekkel teli hallgatás, amikor senki sem meri kimondani, amit gondol. Az öccse szinte egész idő alatt az ágyban feküdt, egyik játékautóját szorongatva. Ő maga rajzolni próbált, de nem tudta lekötni a gondolatait. A konyhában ott állt az asztalon a megkezdett leves, az anyja napokig nem mosogatott, nem főzött, nem beszélt. Csak ült, és időnként megrezzent, ha a kapucsengő megszólalt. A félelem sűrű volt, belepte a falakat, a gyerekek testét, az alvást, a csendet. Réka azt mondta, azokban a napokban először gondolta végig, hogy mi lesz, ha apa nem tér vissza, és anyjuk egyre csak távolodik tőlük. Attól félt, intézetbe kerülnek. Látott már hasonló filmet, el tudta képzelni, mi várna rájuk egy ilyen helyen. Végül három nap múlva megkerült az édesapjuk, hozott nekik csokit, de azt sosem tudták meg, mit csinált, amíg távol volt tőlük.

Ekkor már Réka édesanyja egyre többet ivott, és egyre ingerültebb volt a gyerekeivel. A kislány hétéves volt, amikor az anyja rákiabált, amiért kiborított egy poharat. Majd megragadta a kezét, és büntetésként hozzányomta a forró kanalat. A heg most is ott van a kezén. „Azt mondta, ez csak egy kis emlékeztető, hogy tanuljak meg vigyázni a dolgokra. Nem sírhattam. Ha sírtam, rám ordított, hogy ne csináljak cirkuszt. Rettenetesen fájt a kezem. Másnap az iskolában látták el a sérülésemet. Azt hazudtam, hogy reggelit akartam csinálni és megégettem magam. Anyut behívták az iskolába, ő meg valahogy kimagyarázta a dolgot, nem lett belőle ügy. Mai fejemmel már nem értem, hogyan mehettek el emellett ennyire simán a gyermekvédelmi szakemberek.”

A beszélgetés ezen pontján Réka elsírja magát. Majd azt mondja, szégyelli, hogy ezeket a dolgokat elmeséli idegen embereknek, mégis fontosnak tartja, hogy mindezt valaki leírja. Mert mások is vannak, akik hasonlóban nőnek fel, csak még nem tudják, hogy ez nem normális. „Mindig mi voltunk a bűnbakok. Ha anya ivott, mindenért minket hibáztatott. Ha apa nem jött haza, akkor is azt állította, mi tettük tönkre a napját. Ha veszekedtek, én voltam a hisztis, az öcsém a mihaszna. Mi meg azt hittük, ez természetes, minden család így működik.”

Évekkel később, amikor Réka felnőtt, saját családjában megértette, mit jelent a csend, ami nem félelemből fakad. Éppen saját rossz tapasztalatai miatt nagyon ügyel arra, hogy a gyerekei nyugodt és abúzusmentes környezetben nőjenek fel. Ezen a ponton félve kérdezek rá, hogy Réka gyermekei tudnak-e nagyszüleik cselekedeteiről.

„Édesanyám már nem él, ötvenkilenc éves korában meghalt. Nem ismerte az unokáit. Édesapámat viszont rendszeresen látogatjuk. Vidéken él, kertészkedik, és már évek óta nem iszik. A gyerekeim szeretik, mesél nekik, barkácsol, néha együtt készítenek ezt-azt. Ők nem tudják a régi történeteket. Azt sem, hogy a nagyapjuk egyszer rövid ideig börtönben volt, mert lopott. Nem akarom, hogy féljenek tőle, mint ahogy én féltem egykor. Én tudom, honnan jövök, és pontosan emiatt figyelek arra, hogy az én családomban a csend ne a félelemtől legyen súlyos, hanem a nyugalomtól. Hogy ne legyen rettegés, ne legyen kiabálás, ne legyen megalázás. Nálunk lehet hibázni, lehet bocsánatot kérni, de soha nem kell attól tartani, hogy valaki a gyerek kezéhez nyúl forró kanállal. Én esélyt adtam apunak egy új kezdéshez, amíg nem él vele vissza, addig tartjuk vele a kapcsolatot.”

S bár a kétgyerekes édesanya próbál megbocsátani szüleinek azért, amit vele tettek, de a test másképp őrzi az emlékeket, mint az elméje. Mindenre emlékszik, a legsötétebb titkokra is. Ha valaki váratlanul közelít felé, még mindig megretten, szeretne apró kis gombolyaggá gömbölyödni, hogy minél kisebb felületen üthessék. Pedig tudja, hogy ma már nem történhet vele ilyesmi.

„A testem emlékeztet, hogy minden érintés veszélyes. Hogy ami jön, az ütni fog. Vagy megaláz. És én mindenért bocsánatot fogok kérni, azért is, amit nem én követtem el.”

Réka ma is gyakran kér bocsánatot. Az online beszélgetésben is. Ha túl sokat beszél, ha nem úgy válaszol, ahogy szerinte tökéletes volna.

„Egy időben azt hittem, velem van a baj. Hogy rossz gyerek voltam. Hogy részeg emberek közt csak bújni lehet, nem létezni. Hogy akit vernek, az meg is érdemli. Csak később, tinédzserként hallottam egyszer egy pszichológust beszélni. Olyan volt, mintha rólam mesélne.”

Az öccse ma is eltűnik időről időre. Volt idő, amikor kábítószerezett, később külföldre ment. Réka szerint a testvére menekül a múltja elől, amit nem tudott feldolgozni. „Megtanultuk, hogyan legyünk láthatatlanok. Ő a térben, én a saját testemben. Egyszerűen eltűntünk. Csak akkor látszunk, ha muszáj. Máskor senki se nézzen ránk.”

Réka ma is jár pszichológushoz. Azt mondja, a szenvedély nála nem italban vagy szerencsejátékban mutatkozott meg, hanem abban, hogy mindenhol, mindenkinek meg akar felelni. Ez az ő szenvedélybetegsége. Mosolyog, akkor is, ha sírna. Segít, akkor is, ha ő szorulna rá. Dolgozik, mikor már minden idegszála fáradt. Soha nem ivott, nem szedett szert, még csak nem is lottózott. A túléléshez neki más eszközei voltak. Sokat tanul magáról, újra és újra megvizsgálja, miért reagál úgy, ahogy. Azt mondja, szeretne egyszer úgy élni, hogy ne legyen minden döntésében ott a múlt árnyéka.

Az anyjuk alkoholbetegsége nemcsak testi, hanem lelki sebeket is hagyott a gyerekeken. Réka azt mesélte, kislányként úgy érezte, hogy mindig valakinek a kedvétől függ, mennyire lesz aznap fájdalmas az este. Egy ponton túl már nem is reméltek jót – csak a rossz elmaradását. Az anyjuk kiszámíthatatlan hangulatai között lavírozni kellett, mint egy aknamezőn. Ha az anya csendes volt, attól féltek, mikor robban. Ha kiabált, attól, hogy ütni fog. Az áldozatszerep így épült beléjük: nem a nyílt trauma, hanem a folyamatos készenlét formájában. Mindig azt lesték, hogyan lehetne megelőzni a bajt. Az anya pedig – Réka így fogalmazott – maga is áldozat volt. A férje miatt, az élet miatt, saját magával szemben is. Belefáradt, belekeseredett, és ahogy egyre mélyebbre süllyedt, úgy lett az ital az egyetlen, amihez biztonsággal fordulhatott. Nem volt eszköze a kijutásra, és nem volt körülötte senki, aki kihúzhatta volna. Végül a gyerekei maradtak. Ők pedig egyszerre voltak tanúk, túlélők és a történet hordozói.

A beszélgetés végén Réka így fogalmazott: „Egy nap majd nem fogok többé bocsánatot kérni. Csak akkor, ha valakit valóban megbántok. De ehhez előbb el kell hinnem, hogy a létezésem nem büntetés másoknak.”