 |
A hallgatók kedves jelenlétének, összehangolt figyelmének, jó markírozó készségének köszönhetően a színen az állatszereplők antropomorfizálódnak, az emberalakok a madarakra jellemző külső és belső tulajdonságokkal szárnyalnak, tipegnek, csőröznek. Ehhez Héricz Anna jelmezei is sokat segítenek: a ruhák színkavalkádja, a végtagokra simuló kendők, harisnyák, lábbelik tollazatot, lebenyeket, körmöt-karmot láttató kiképzése, a fejfedők és frizurák bizarrsága. (Smink: Bambi Katalin Láng.) Szomorkásan vidám életet él e kettős-vegyes népesség, mely egy 1930 körüli hétköznapon ? vagy bármikor, midőn gazdasági válság vékonyítja el az amúgy sem tömött pénztárcákat ? ?nagy kalandba? sodródik, tipikus bohózati félreértés, felcserélődés folytán. Az agglegénységre termett kishivatalnok madárvásárlási szándékát Fini, a harminchoz közeledő, a vénlányságtól aligha megmenthető tulajdonosnő leánykérésnek véli, hiszen ő is, portékája is eladó. Innen vezet az alig hatvanperces út cseppnyi emelkedője a tyúktojáshoz és ? miért ne árulnánk el ? a tojás lemondó összetöréséhez.
 |
Meczner János és Csizmadia Tibor osztálya Máthé Zsolt rendezésében fejti ki kordában tartott, rezignációval erezett játékkedvét. A főleg a piros színt érvényesítő díszletet a rendező Csunderlik Péterrel együtt jegyzi, a fontos funkcióhoz jutó, az érdesség helyett az érzelmességre szavazó zenével Nyitrai László, a madármozgás-sorok találó koreográfiájával Murányi Zsófia dolgozik be. A ?szinkronrendező? tennivalóit nem sikerült tisztáznunk; a poszt Bereczki Csilla (e. h.)-é. Az előadás rokonszenvet ébreszt, bevonja a nézőt a mese gyengeáramú körébe, s ha a színészek követtek el hibákat, azt inkább csak a tanári szem vehette észre. Viszont a színmű szétdarabolt, végső soron jelentéktelen, s ebben a szaggatottságban, drámaminimumban emlékezeteset nyújtani sem könnyű. (A Kuplé is háromba vágva hangzik el, hogy az egypercesek-kétpercesek-ötpercesek egy kis keveréssel ritmust nyerjenek.) Ki ötletesebben, ki szürkébben skálázik Eke Angéla (Öreg hölgy), Bohoczki Sára (Démon), Szolár Tibor (Mimi, Csirke, Diogenész, Kisdiák 2.), Márkus Sándor (Lulu, Tomika, Kisdiák 1., Karszalagos), Czupi Dániel (Papagáj) és Makra Viktória (Énekesmadár) csapatából. Ha énekelni kell, a lányok meggyőzőbbek, mint a fiúk. Szép Ernő nyelvi mórikálásai, szórontásai, zseblámpafény élcei nevetést fakasztanak, ám az Isten madárkái jobbára csak szétguruló magvakat szór a közönség elé.
 |
Ezen a főcselekmény három részvevője korrigál valamicskét. Andrusko Marcella Hörömpőnéje szinte már karakter: a kispolgári nívóval és saját beszélőkéjével elégedett nej, aki ellentmondást nem tűrően szánná ugyane női karriert egyelőre pártában maradt barátnőjének. Ő az, aki tudja: Émile Zola nevét nem Emilének, hanem Emilnek kell ejteni, s nem tudja, hogy a sex appeal nem szexapel, s a szexepil nem az ízlés határait épp át nem hágó kerítést jelent (a ?fiatalok? kényszerű egymásra reptetése lenne a cél). Mórocz Adrienn szögletesen eltúlozza az arca piperézésére csak bohócos pingálással képes Finit, hogy az alapvető jellemszomort, a sors kilátástalanságát annál tartózkodóbban érvényesíthesse. Ivanics Tamás az eladhatatlannak bizonyuló Süketnéma bagoly szerepéből ? bár akadna rá egyszer egy süket vevő! ? áll át az ?eladhatatlan? Kricsala Vencel már a nevével is nevetséges, búbánatos figurájába. Ez a ?Cel am V?, aki a legjobb viccét (gúnynevét) is a diákmúltból hozta, és évezredek óta nem mosolyodott el, kerülhetne például a Barta Lajos írta Szerelem vénlegényének, a rigolyás Komoróczy adótisztnek, a típus más fajsúlyosabb megtestesüléseinek közelébe is, ha Máthé Zsolt rendezése nem érné be a szelíd kedéllyel, szolidan pontos interpretálással.
