Ha megkérdeznék, hány éves vagyok, azt felelném, hogy valahol nyolc és százhúsz között

Színpad

Szikora János több mint ötvenéves színházi és filmes pályafutása alatt kincseket gyűjtött. Olyan találkozásokat, amelyek gazdagították, inspirálták, és máig erőt, ötleteket adnak a folytatáshoz. A székesfehérvári Vörösmarty Színház Vándorállat a libikókán elnevezésű beszélgetéssorozatában a számára fontos alkotótársakat látja vendégül. Öt alkalom, öt téma. Most ennek apropóján beszélgettünk, és ezt a diskurzust a színpadon folytatjuk majd.

Az előadóművészeti támogatások eredményhirdetése Székesfehérváron

Szöveg
Székesfehérvár, 2024. november 26. Szikora János, a színház igazgatója beszédet mond az előadóművészeti támogatások eredményhirdetésén a székesfehérvári Vörösmarty Színházban 2024. november 26-án. MTI/Vasvári Tamás
Szikora János. Fotó: Vasvári Tamás / MTI

Milyen a memóriád?

Szerintem jó, főleg az emberekhez kötődő emlékeket őrzöm. Erős a vizuális memóriám; a szagok, illatok is intenzíven idéznek fel élményeket, talán a verbális memóriám a legkevésbé jó. Emiatt sokszor vagyok zavarban, mert arcokra igen, de nevekre gyakran nem emlékszem.

Vannak feljegyzéseid, gyűjtöd a tárgyi emlékeket?

Hangya vagyok, gyűjtögetek. Most ébredtem rá, amikor több évtizedre visszamenőleg böngészek az emlékeimben. Például Molnár Piroskától őrzök egy gyönyörű kis ezüstszelencét, benne apró gyöngybetűkkel egy kis levélkét. Őrzök hajszálakat, tollakat, órákat, ezeket gondosan elrakosgattam, mert számomra fontos emlékeket idéznek. Dossziéim vannak produkciókról, évekről, és ezek között nemcsak forgatókönyvek, színdarabpéldányok vannak, hanem levelek, apró emléktárgyak is.

A nosztalgia szóról egy megsárgult, idilli kép jut eszembe. Szerinted fontos, hogy a valóságra élesen, minél hitelesebben emlékezzünk és emlékeztessük magunkat?

Én úgy tekintek magamra, akár egy növényre. A múltam, az emlékeim a gyökereim, amelyek táplálnak. Az vagyok, amit ezekből fölszívtam. Voltak olyan élmények, amelyekből nem sok tápanyag lett, de vannak, amelyek a mai napig hatnak. Ez lehet egy produkció, vagy egy baráti, szerelmi és munkakapcsolat. Azokra a dolgokra kevésbé emlékszem, amelyek nem tápláltak, inspiráltak. Nálam az emlék és a nosztalgia tehát nem megfakult, virazsírozott régi kép, hanem gyökér, amely az élethez szükséges tápanyagot biztosítja.

A Vándorállat a libikókán elnevezésű sorozatot – a tematikákon túl – emberek köré szervezted. Tényleg az emberi kapcsolatok voltak a legmeghatározóbbak a pályádon?

Kétségtelenül el kellett múlnia néhány évtizednek, amíg rájöttem, hogy a pályám során nem a produkciók voltak a legfontosabbak, hanem az emberek. Minden munka alfája és ómegája, hogy kölcsönösen inspiráljuk egymást. Ez frissességet ad, a megszokás azonban a sablonok felé visz, arra pedig az emberek nem kíváncsiak.

Szikora János
Szikora János

Te mindig érezted magadról, amikor a sablonok felé csúsztál?

Éreztem, de sokszor pénzt kellett keresnem, és ezért csendben maradtam. Magamnak nem hazudtam, de tudtam, hogy most pénzt kell keresni, és nincs időm nagyon alaposan beleásni magam. De a hatásos sablonokat egy ideig el lehet adni.

A beszélgetéssorozat témáiból is kiderül, hogy a munkásságod rendkívül sokszínű: a rockoperától az operán át a filmes és a prózai színházi munkákig. Ez a sokszínűség a javadra vált és épített, vagy inkább szétforgácsolta az energiáidat?

Ez nem véletlenül alakult így, a személyiségemből fakadt, ilyen módon a javamra vált. Nem lettem operarendező, nem lettem filmrendező, nem lettem színházrendező. Ha ez is vagyok, az is vagyok, akkor tulajdonképpen mi vagyok? Ha most azt kérdeznéd, hogy hány éves vagyok, arra is azt felelném, hogy valahol nyolc és százhúsz között. Az, hogy 75 éves koromra tele vagyok ötlettel, inspirációval, álmokkal, amiket még szeretnék megcsinálni, azt mutatja, hogy Isten tenyerén ülök. Hálás vagyok, amiért engedi, hogy ezt a széles spektrumot bejárjam.

Nehéz lenne röviden összegezni a rendezői látásmódodat, de mégis azt mondanám, hogy az egész munkásságodat meghatározta a lenyűgöző látványvilág. Miért ennyire fontos számodra a vizualitás?

A látvány az első pillanattól hangsúlyos az előadásaimban. De ha a legfontosabbat keresed, a gyújtópontot, ami „berobbantja a motort”, akkor az a zene. A zene indítja el bennem a vizualitást, és a vizualitás adja a kulcsot a szöveghez. Most például A Nibelung-lakópark színrevitelén dolgozom, és nézd, a szövegkönyv tele van rajzokkal. Nem tudok elkezdeni egy darabot anélkül, hogy ne látnám magam előtt a teret. De a zene is elengedhetetlen, annak hatására indul el a „belső mozi”.

A japán nagykövet a Nemzeti Színházban

Budapest, 2019. április 5.

Szato Kuni, Japán magyarországi nagykövete (b) és Szikora János rendező (j) a Nemzeti Színház társalgójában Murakami Haruki Kafka a tengerparton című regényéből készült színdarab budapesti bemutatója előtt a Nemzeti Színház társalgójában rendezett fogadáson 2019. április 5-én.

Készítette: Szigetváry Zsolt
Személyek: SZIKORA János, Szato Kuni
Tulajdonos: MTI/MTVA
Fájlnév: ADSZZS201904050006
Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

Szerinted előfordulhat, hogy a beszélgetések során érnek majd meglepetések?

Őszintén remélem, mert különben halálra fogom unni magam. Én önmagam számára már nagyon unalmas vagyok, de hogyha valaki emlékeztet olyan mozzanatokra, amelyek már kiestek az emlékezetemből, akkor boldog leszek.

A Vándorállat a libikókán első alkalma február 24-én lesz, a vendégel: Hobo, Sasvári Sándor és Feke Pál. A sorozatról itt találnak további információt.