Régente azt írták volna a meseírók, hogy Szindbád gonosz emberek kapzsisága miatt veszítette el vagyonát. Pedig nem így történt. Szindbád a maga könnyelműsége és kapzsisága miatt ment tönkre. Szíriai kereskedőkkel kockázott, s a perdülő kockán elúszott Szindbád vagyonkája, hajója, selyemköpenye. Kifosztott koldusként bolyongott az éjszakában, és valóban igen céltalannak látta az életet, amelyhez pedig mindig ragaszkodott.
Ebben a nyomorúságos időben a hajósnak még a szerelemhez sem volt kedve, és csupán megszokásból bámult utána egyik-másik asszonynak: A cipők, a nyergesek, a magossarkúak vagy a szalagos félcipők még megdobbantották szívét, ha csinosabb nő viselte lábán, de tovább már nem jutott Szindbád.
A szegénységben elerőtlenedve, ellustulva nem vállalkozott könnyű kalandokra, és dehogyis örült, ha bársonyos, álmodozó vagy révedező pillantásokkal találkozott a szeme.
A gazdag és vidám Szindbád azelőtt messzi utakra is hajlandó volt, ha egy szoknyafodrocska csalogatta. Ment Pestről Budára, a Népligettől a Margitszigetig vagy talán még tovább is. De most a legközelebbi sarokig sem ment, ha elsuhant mellette egy kedves kis nő, akinek fehér fátyola volt és szalagos félcipője.
Szindbád a sorsra, a véletlenre bízta élete hajóját, csak homályosan sejtette, hogy most is, mint már annyiszor, valamely leány vagy asszonyféle akad útjába, aki majd új életet önt belé, friss vért az ereibe és új gondolatokat kiégett agyvelejébe. Harminc esztendős volt, és már tizenöt esztendős kora óta a nőknek és a nőkért élt.
Csak a nők mulattatták, csak ők érdekelték. Amit tanult, olvasott vagy utazott, mind csak azért tette, hogy a nőknek hazudhasson, mesélgethessen. A legszebb tengeren, a legnagyobb felhők és a legpirosabb vitorla alatt sem látott mást, mint a tengerparton fürdő halászleányt.
Ismeretlen nagy városok aranyos tornyai alatt bolyongva, a csodák világa nem hatotta meg szívét, de felvillant a szeme, ha egy kedvére való asszony lépkedett el mellette.
A nőket kereste mindenütt: erdőkbe utazva vagy a téli tájon szánon nyargalva. A színházban csak a balett, a templomban az imádkozó asszony érdekelte. Midőn céltalanul, ok nélkül utazott messzi tájak felé, ismeretlen szigetországok világában titkon és igazán csak az idegen, eljövendő nőket leste a szemével, a szívével.
Sokszor bolyongott kisvárosok girbe-gurba utcáin, idegen kis házak között, ahol teljesen ismeretlen emberek laktak, és mint a lesben álló vadászon fut keresztül az izgalom, úgy állott meg Szindbád az ablak alatt, ahol egy csinosabb, kedvesebb női fejet fedezett fel. Ah, mily óriási diadalom volt ismeretlen városokban, ismeretlen nőket elcsábítani! – aztán tovább utazni! Csókokat lopni nőktől, akik soha nem látták, nevét nem tudták, hírét sem hallották!
Gyakran üldögélt Fiuméban egy kávéházban, a hátulsó ablaknál, ahonnan a kilátás egy szűk, nedves utcácskára nyílik, ahol az emeleti ablakokon tarka ruhákat szárítanak, és egy varróiskola van ott valahol, ahol fiatal süldőleányok varrogatnak. A varróleánykákat megleste Szindbád, és vélük sokszor elmulatgatott, midőn estefelé hazamentek, és sokszor kedves emlékkel utazott tovább…
Máskor a soktornyú Lembergbe ment, ahol vallásos zsidónők tarka ruháikban szívesen néztek az idegen utazó szemébe, és a megvesztegetett kapus titkon nyitja ki előttük a fogadó ajtaját az esthomály beálltával. Sok tüzes szem, sok forró csók, sok őszinte szívből jövő ölelés emléke fűzte Szindbádot a szeles Lemberghez.
Így élt Szindbád, amíg fiatal volt, és gyakran hódított meg nőket hevességével vagy közönyével.
Akkoriban – midőn szegény és a szegénységében ellustult volt – egyszer találkozott végre egy leányzóval, aki virágot árult egy táncoshelyen, és megigézetten telepedett le Szindbádhoz. Szindbád álmosan nézte a táncospárokat, és eleinte ügyet sem vetett a leányzóra. Csak jó darab idő múltán vette észre, hogy a leánynak harmatos szeme van és szívalakú arca. Az ajka sokatmondólag remegett, amint Szindbád az arcát az ajkához nyomta. A keze lehanyatlott.
– Nos, mit akarsz mondani? – kérdezte Szindbád azon a fojtott, mély hangon, amely hasonlatos volt a mélyhegedű hangjához, és amely hangon némely nőkkel beszélni szokott.
A leányban valami csendes zokogás rejtőzött, amely olyanforma volt, mint egy hosszú és hatalmas sírás maradványa. Lassan, fojtva felelt, hogy zokogása elő ne törhessen.
– Szeretnék meghalni, és nemsokára meg is fogok halni.
Szindbád, bár már sokszor hallott ilyent a nők szájából, szelíden megsimogatta a leány nedves, meleg arcát.
– Kár volna érted, még fiatal vagy.
A leány csak a vállát vonogatta, és elszántan nézett maga elé.
– Pedig úgy lesz, ahogyan mondom.
Szindbád álmosan, félig lehunyt szemmel nézte a táncoló és kurjongató mulatókat.
– Talán szerelmes vagy? – kérdezte később.
– Nem vagyok szerelmes.
– Hát?
A leány a nedves, összegyűrt kendőjét a szájára szorította, és a zokogással együtt a mondanivalóját is visszafojtotta. Szindbád elfordította a fejét, és hallgatott. A virágárus lány egy darabig még sóhajtozva, pihegve, mint egy sebzett madár üldögélt Szindbád asztalánál, aztán a kosarát felkapva, gyorsan tova sietett. A hajós elgondolkozva nézett utána. Tizenhat éves lehetett a leány, és aranybarna haja koszorúban volt, mint a virágszál. A termete karcsú, vékonyka: igen szép menyasszony lesz belőle a másvilágon – gondolta Szindbád, amíg tunyán felhajtotta poharát.
A zene zengett, és a szivarfüst könnyű fellegként lebegett a lámpások körül. A nők – itt többnyire könnyűvérű, éjszakai nők találkoztak – farsangi jókedvvel emelték kezükkel uszályukat, és a fényes cipőket könnyű por lepte be. A hajdíszek megbomlottak, és a kiszabadult hajszálak, mint a hosszú fűszálak a szélben, röpködtek tánc közben. A nők többnyire itt tanultak meg táncolni, és a valcert mindnyájan férfimódjára táncolták, mint azon idős, de még nem elvirult, hervatag, de még szépségére büszke, hatalmas termetű, bécsi asszonyság táncolta, aki csak néha-néha ereszkedett a táncolók közé, és briliánsai, valamint mályvaszínű selyemuszálya előtt tiszteletteljesen nyitottak utat a ház fiatal hölgyei. A zene ilyenkor vígabban, erőteljesebben zengett az emelvényről, a szemüveges karmester fogatlan szájával sűrűn kiáltotta:
– Brávó, Téssza!
És a bécsi hölgy hatalmas termetével, büszke, gúnyos mosollyal lendült tova gavallérja karján.
Diákok, iparosok, éjszakázó lumpok zörögtek cipőikkel a tánchely parkettján, szélesre kötött nyakkendők libegtek, és a söröspalackok nagyot puffantak.
A szívalakú arcocska ismét megjelent Szindbád mellett.
– Kérem az urat, kísérjen haza! – mondta szégyenlősen, megzavarodva a virágárus hölgyecske. Fejére immár zöld harasztkendő volt borítva. A szeme vörös volt az előbbeni sírástól, és gyönge, halovány szeplőcskék látszottak finom, ideges orra mellett.
Szindbád készségesen felállott, és olyanformán hajolt meg a kis virágárusnő előtt, mintha az hercegnő volna:
– Parancsára állok! – szólt, és karonfogva a leányt, ünnepélyesen és gyors léptekkel kivezette a teremből.
Szótlanul mentek a téli hajnalban. Az utcákat nagy hó borítatta, és a kocsik tompán gördültek tova pislogó lámpásaikkal. A Keleti pályaudvar órája bágyadtan világított a magasból, sötét árnyak suhantak el a hóvilágította téren, a leányka erősen kapaszkodott Szindbád karjába.
– Ezen az úton már egyszer megtámadtak… Azért kértem. Bocsásson meg.
A kendőt az arcára húzta, és a keze remegett Szindbád kezében.
A Nefelejcs utcán befordultak, és egy kapu előtt megállottak.
– Isten áldja meg önt, köszönöm, hogy elkísért – mondá a leány, és a csengő gombját hosszasan megnyomta.
Szindbád csodálkozva nézett a leányra:
– Nos? Már elválunk egymástól? Hisz még meg sem ösmerkedtünk! Engedje meg, hogy szobájába kísérjem, idekünn hideg van, megfáztam.
– Máskor, uram.
– Szép gyermekem, nem bánja meg, ha szeretni fog…
– Máskor, uram. Most valami dolgom van otthon. Kérem, maradjon itt a ház előtt. Valami virágot vagy egyebet ledobok önnek ablakomból, ha szobámba értem.
Így szólt a leányka, és ugyancsak kellett vigyáznia, hogy a fojtogatott zokogás el ne némítsa hangját. A kendő alatt forrón és erősen megszorította Szindbád kezét.
– Ön jó fiúnak látszik…
A kapu e percben felnyílott, és a leány kendőjét arca elé rántva, gyorsan, titokzatosan besurrant a kapun. A kaput dörmögve vágta be valaki, és Szindbád elégedetlenül tett néhány lépést a ropogó havon.
– Bolond kis teremtés – dünnyögte.
Néhány perc múlott el. Az éjszaka, a hajnal nagyon csendes volt a Nefelejcs utcában. Hallani lehetett, hogy valahol messze döcög egy szekér… Ekkor odafent, a magasban hangos robajjal nyílott ki egy ablak.
– Odalent van, uram? – kiáltotta egy gyönge hang nagyon messziről.
Szindbád a magasba fordította a fejét.
A szürke felhők alól, a hideg magasságból egy fehér lepke szálldosott lefelé. Egy fehér madár röpült le a téli éjben a havas föld felé. A virágárusnő volt, aki levetette magát a ház harmadik emeletéről.
Szindbád, mint babonás ember, később egy marék véres havat vett a kezébe, és magában azt gondolta, hogy a szegény leány kiomlott vére feloldozza őt eddigi balsorsa alól. Csillaga újra felragyog, és hajója szerencsés szelekkel röpül tova.
