Szülői szeretettel terelgetjük a tárgyakat

Hogyan kerültél a Petőfi Irodalmi Múzeumba?

Thurnayné Mijátovits Zorka vezeti a Műtárgyvédelmi és Restauráló Csoportot, én miatta jöttem ide. Őt tanítottam is az egyetemen, remek szakembernek tartom.

Mi volt az első tényleges feladatod?

Egy régóta esedékes, nagyszabású felmérést végeztem: a PIM művészeti gyűjteményéből a vidéki irodalmi emlékházak állandó kiállításaira kölcsönzött műtárgyak állapotát mértem fel. Igazi mélyvíz volt ez a magyar muzeológia világában: jártam szépen felújított, de dermesztő állapotú épületekben és kiállításokban is. Ilyenkor a restaurátornak egyrészt a kockázatokat kell pontosan leírnia, milyen a klíma- és a kiállítási technika minősége, az épület gépészeti és építészeti állapota, másrészt ajánlást kell tennie a változtatásra. Végső soron eldönteni, hogy a látottak alapján meghosszabbítható vagy sem a kölcsönzés.

Az életrajzodból úgy tűnik, mintha teljesen egyértelmű lett volna, hogy felnőttként papírokkal, könyvekkel fogsz foglalkozni.

A könyvek és az olvasás szeretete már gyerekként velem volt, az életutam mégsem volt egyenes. Történelemtanár szerettem volna lenni, de nem jutottam be a bölcsészkarra. Könyvkötőnek kezdtem tanulni. Ekkor már a restaurátor szakma volt a cél, csak még nem ismertem az odáig vezető utat. De szerencsék sorozata segített. Már a szakközép ideje alatt bekerültem az Országos Széchényi Könyvtárba gyakornoknak, majd itt elvégeztem a könyv- és papírrestaurátor felsőfokú szakképesítést is, ahol az akkori kollégáim tanítottak. A Képzőművészeti Egyetemen pedig először fém-ötvös, majd papír-bőr szakon szereztem diplomát. Közben pedig folyamatosan dolgoztam a Széchényi Könyvtárban.

Sok éven át dolgoztál privát restaurátorként. Ehhez képest miben más egy múzeumhoz tartozni, egy gyűjteményben dolgozni?

A privát szférában és a múzeumi világban teljesen más a restaurálás célja. Mindkét esetben van azonos vezérfonal: az eredeti készítéstechnika megőrzése és a reverzibilitás, a munkafolyamat átláthatóságának, visszafordíthatóságának biztosítása.

Míg a múzeumi restaurálás elsődleges célja a műtárgy autentikus formában való megőrzése, addig a privát restaurálásban a tárgy szépségének, különlegességének, esztétikumának kibontása áll a központban. Ott a megrendelő bármilyen sérülés helyreállítását kérheti. A közgyűjteményekben, így a PIM-ben is a műtárgyakon található használati nyomoknak fontos szerepe van. Fokozottan igaz ez az írók hagyatékából bekerült tárgyakra, az ún. relikviákra. Itt azokat a sérüléseket, amelyek a tárgy funkcióját, mechanikai épségét nem érintik, a létét nem veszélyeztetik, nem állítjuk helyre. 

A másik különbség pedig az, hogy míg a privát restaurálásban mindig az egyedi tárgyakon van a hangsúly, addig a múzeumokban az állományvédelem a központi feladat. Amikor „terepen dolgozunk”, gyakori, hogy miközben egy hatalmas kéziratos hagyaték tömeges savtalanítását végezzük, közben párhuzamosan kell gondolkodunk arról, hová kerül majd a megmentett anyag, hogyan javíthatunk a raktári körülményeken. A PIM ebből a szempontból kivételes hely: itt lehet tartani egy ideális egyensúlyi helyzetet. A raktárakkal való foglalkozás, az állományvédelem és az egyedi tárgyak restaurálása egyaránt fontos. 

Mennyire fontos a csapatmunka ebben a szakmában?

Sok tárgy esetében nem működik a rutin, ilyenkor a háttértudás, a szakmai kapcsolati háló nagyon nagy segítség. A restaurálás alapvetően csapatmunka, a tapasztalatok megosztása, a kölcsönösség a szakmai fejlődés kulcsa. A PIM-ben remek csapat állt össze, két restaurátor, egy restaurátorasszisztens és egy könyvkötő dolgozik együtt. Zorka úgy ismeri a szakmát, a PIM-et és a tagintézményi kollégákat, gyűjteményeket, kiállítótereket, mint a tenyerét. Lendületes tervező, kitűnő ötletei vannak. Nagyon jó dolgozni vele, remekül tudunk együtt gondolkodni, kiegészítjük egymást.  

A PIM előtt sok intézményben, sokféle műtárgy között megfordultál. Melyek voltak számodra érzelmileg a legfontosabbak?

Az én alma materem a Széchényi Könyvtár, és mindig is az marad, a tárgyak közül pedig mindig a régi könyvek lesznek számomra a legérdekesebbek. Az OSZK-ban volt lehetőségem átnézni az összes corvinát: életre szóló élményt jelent, hogy ezeket lapozhattam. A sok intézmény közül, ahol megfordultam, kimondottan izgalmas feladatokat kaptam a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumtól. Többek között kínai és japán tekercsképeket is restauráltam. Kihívás volt az európai tárgykultúrától mind az anyagukat, mind a készítési technikájukat tekintve teljesen eltérő tárgyakkal foglalkozni.

Milyen feladataid vannak a PIM-ben?

A munkánk egyik része az, hogy „a tárgyaknak jó legyen”, vagyis a megfelelő raktári berendezés, környezet kialakítása, amiben a muzeológusok, kiállításrendezők és a műszaki kollégák a partnereink. 

A másik feladatunk az egyedi restaurálás. Ugyan többségében papírral dolgozunk, de ez nem jelent egyhangúságot, hiszen a kézirattár és a könyvtár, a színházi gyűjtemény anyagában mindenféle papírral, sokféle tintaírással találkozunk – rendkívül izgalmas kihívásokkal kell szembenézni. A magyar irodalom, színháztörténet nagyjainak egyedi, személyes dokumentumai vannak ránk bízva – ezeket restaurálni igazán felemelő feladat.

Mivel foglalkoztál az elmúlt időszakban?

A PIM egyik legnagyobb raktára teljesen új berendezést kap, erre készültünk hetekig. A járvány lelassította a folyamatot, de most talán be tudjuk fejezni ezt a munkát. Ezzel párhuzamosan a most nyíló kiállítások anyagát készítettem elő. Többek között egy olyan, függőpecsétekkel ellátott pergamenoklevél tisztítását és restaurálást végeztem, ami a Kádár Erzsébet-kiállításban látható. Összetett feladat volt: ki kellett találni, hogy miként lehet a kis fadobozokba rejtett kerek pecséteknek olyan kiállítási installációt készíteni, amelyben a pecsétek előlapja és a kép síkja egy szintbe kerül. Most éppen festmények keretezésével foglalkozom, szintén a következő kiállításra.

A karantén idején milyen teendőid voltak?

Az ideiglenes bezárások, felújítások a múzeumépületek, gyűjtemények szempontjából a legveszélyesebb időszakok. Az épület, ami kívülről zártnak tűnik, soha sem az. Biztonsági őreink, a műszaki osztály tagjai folyamatosan dolgoztak, és én is naponta bejártam, mert úgy gondoltuk, hogy az állományvédelmi felügyelet a legfontosabb a karantén ideje alatt.  Én jártam körbe a kiállításokat és a gyűjteményeket. Számomra ez egy kedves időszak volt, mindennap ellenőriztem a klímaadatokat és kerestem, hogy van-e valami változásra utaló jel, olyasmi, amire reagálni kell. Ebben a mások számára láthatatlan gondoskodásban jól megélhető volt az az érzelmi kötődés, amit a restaurátor érez a tárgyak iránt. 

Milyen feladatok állnak előtted?

A PIM-hez öt tagintézmény, önálló profilú múzeum tartozik, rengeteg műtárggyal, kiterjedt, sokszínű gyűjteményekkel – a történeti jelmeztártól a rovargyűjteményig. Ez hatalmas kihívás egy-egy állományvédelmi szakembernek. Az, hogy minden múzeumunk raktározási, műtárgyvédelmi színvonala azonos legyen az anyaintézményével, azt hiszem, ki fogja tölteni az életemet a nyugdíjas évekig. Ennél talán nem is szeretnék többet. A restaurálás csendes háttérmunka, ritkán kerülünk reflektorfénybe. Ez nem baj, nekem ez elég, örömmel tölt el maga a feladat.

Miért fontos számodra ez a múzeum?

Amikor privát restaurátor voltam, százával mentek át a műtárgyak a kezemen. Ezek nyomtalanul eltűntek a horizontomról, nem tudok róluk semmit. Egy gyűjtemény gondozása közben viszont nagyon szoros érzelmi köteléket szövődnek a tárgyakkal. Érzelmesen, de komolyan fogalmazva: szülői szeretettel terelgetjük a tárgyakat. Egy restaurátornak ez az álma: hogy legyen egy gyűjtemény, amiért személyes felelősséget érez.

Az interjú a Petőfi Irodalmi Múzeum blogján jelent meg,