A könyvnek volt előzménye, a 2005-ben megjelent A magyar kézművesipar története, de – mint a bemutatón is elhangzott – ez a mostani annak alaposan átdolgozott, képanyagában is jelentősen bővített új kiadása, amely figyelembe vette az azóta eltelt két évtized új kutatási eredményeit. Elégedett-e a kiadvánnyal a szerkesztő?
Alapvetően elégedett vagyok. Nyilván támadnak az embernek olyan gondolatai, hogy esetleg mit lehetett volna másként csinálni, de összességében örömmel vettem és veszem kézbe minden alkalommal, mióta a nyomdából kikerült.
Mi indította arra, hogy ezt a kutatási témát feldolgozza?
Gimnazista koromban a debreceni Déri Múzeum ifjú múzeumbaráti körének tagja lettem. A rendszeres nyári múzeumi táborok során egyszer Hajdúszoboszlón jártunk, és felkerestük Galánfi András fafaragót. Az, ahogy ő beszélt a kézművességről, magával ragadott. Már akkor határozott szándékom volt, hogy a kézművességgel, kisiparral foglalkozzam, amikor egyetemre jelentkeztem, vagyis majd öt évtizede köteleztem el magamat ennek a témakörnek.
Az egyetemi éveim elején kiderült, hogy szabad a terület és sok a feladat, mert a kézművesség nem tartozott a népszerű kutatási témák közé. Elég korán beletenyereltem egy szakma múltjának feltárásába és megírásába, nevezetesen a kéményseprőkébe, ami addig abszolút nem tartozott a néprajzkutatók érdeklődési körébe. Főleg a hagyományos paraszti témákat és az azokhoz köthető kérdéseket vizsgálták. De bármelyik szakmát tekintjük, valamilyen módon szinte mindegyik kapcsolódott a nép életéhez: olyan termékeket vagy szolgáltatásokat nyújtottak mások számára, amelyek befolyásolták a társadalom alsóbb rétegeinek kultúráját, hétköznapjait, viselkedését.
Mondhatjuk, hogy századokon keresztül a társadalom alapját jelentették?
Igen. És a kézművesség tudományos igényű vizsgálata mégis sokáig a kutatók látókörén kívül maradt. Az 1900-as évek elején megjelent, Magyar ipartörténet című folyóirat sajnos csak néhány évet ért meg. A szerkesztője a bevezetőjében arról írt, milyen különös, hogy a történeti munkákban majdnem kizárólag csatákról, fejedelmi udvarokról esik szó, ellenben hiányoznak belőlük az iparosok, a kereskedők. Úgy néznek ki, mint egy olyan fa, amelynek csak lombja van, törzse, gyökere nincsen. Ezért azt szorgalmazta, hogy legyen az ilyen kutatásokat serkentő folyóirat.
A két háború között, sőt 1945 után is zajlottak nagyon fontos és jó kutatások, de a kézművesség és a kisipar kutatása sosem tartozott a preferált tudományos témák közé. A szocialista időszakban még az is hozzájárult ehhez, hogy a kisiparosok világát kispolgárinak minősítették. Óriási szerencse, hogy élt egy ember: Éri István (1929–2009), a szocialista időszak múzeumügyének talán legkiválóbb menedzsere, muzeológusa, régésze, történésze.
A Tájak, Korok, Múzeumok mozgalom létrehozója…
Ötvenezer forint kölcsönpénzből indította el a mozgalmat, rengeteg kis füzetet adott közre, felkeltette az érdeklődést a múlt emlékei és őrzőhelyei iránt. Az 1960-as és ’70-es években a veszprémi Bakony Múzeum és a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság élén állt. A megyében rendkívül gazdag kézműves anyagot őriztek. Ajánlottak neki egy autodidakta kutatót, Nagybákay Pétert, aki ötödik generációs vaskereskedő-család sarja volt Debrecenben, és a református kollégiumban gimnazistaként diákköri dolgozatot írt a kézművességről. Mivel vaskereskedő-családba született, ki kellett tanulnia a szakmát, hogy tovább tudja vinni, dacára annak, hogy jogi egyetemet végzett.
Ennek hasznát látta, mert amikor osztályidegenként nem kapott jogászi állást, raktárosként el tudott helyezkedni: ismerte az összes vasszerszámot. Az 1960-as évek elején már jogtanácsosként dolgozott, de ez a hobbija is megmaradt, és Éri befogadta. Ő volt az, aki hétvégeken Veszprémben elkezdte feldolgozni az ottani céhes anyagot, és a Veszprémi Múzeum évkönyvében egymás után közreadta a beszámolóit a céhjelvényekről, be tudta ugyanis azonosítani a céhpecséteken ábrázolt eszközöket.
Bartócz József építőipari nagyvállalat vezérigazgatója volt, de hobbiból az építőiparosok történetével is foglalkozott. 1971-ben aztán Nagyvázsonyban összejöttek azok a kutatók, akik a kézművesiparral foglalkoztak. Voltak közöttük Kossuth-díjas történészek, mint Heckenast Gusztáv vagy Vörös Károly, és olyan osztályidegen elemek is, mint Nagybákay Péter vagy Rózsa Miklós, aki a cukrászipar történetét dolgozta fel. Vagy Győriványi Sándor (1927–2007), a kisgazda politikus, aki kötélgyártó-família sarjaként ezt a mesterséget kutatta. Éri az 1970-es évek közepén a Veszprémi Akadémiai Bizottságon belül munkabizottságot hozott létre a kézművesipar történetének kutatóiból.
Elhatározták, hogy fel kellene tárni a kézművesipar forrásanyagát, és elkészíteni a jelzetkataszterét, mert ha valaki elkezdett egy szakmával foglalkozni, nehéz volt megtudnia, hol, melyik intézményben őriznek hozzá forrásokat. A bizottság tagjai arra vállalkoztak, hogy elkészítik a forrásanyag lelőhelykataszterét. Bartócz József azt javasolta, hogy használják a számítástechnikát. Előbb lyukkártyás módszerrel feldolgozták a veszprémi anyagot, majd 1975–76-ra az országosat is rögzítették. Ez az egész világon úttörő megoldás volt: külföldről is a csodájára jártak, szenzációsnak tartották. Később már nemcsak a magyarországi kutatók találkoztak rendszeresen Veszprémben, hanem európaiak is, és itt randevúztak a kelet- és a nyugatnémet kutatók.
Éri István elintézte – noha ez abszolút nem volt természetes –, hogy határon túli magyar kutatók is eljöhessenek: forrást szerzett, hogy pénzgondjuk ne legyen. Így alakult ki az a szellemi műhely, amelynek a vezetését mint az egyik legfiatalabb kutató 2000-ben vettem át. Próbáltam az együttműködési lehetőségeket keresni. A Nemzeti Szakképzési Intézettel jó kapcsolatunk alakult, megjelentettünk együtt két kötetet. Később megkeresett a Kereskedelmi és Iparkamara, hogy szép, látványos könyvet kellene tető alá hozni a magyar kézműipar történetéről. Ez valósult meg 2005-ben. Komoly sikert aratott, sokat hivatkozott kézikönyvvé vált, bekerült az Országos Széchenyi Könyvtár által összeállított magyarságtudományi alapkönyvtárba is. Ám jobbára csak a nagyobb könyvtárakban található meg, még egy-egy antikvár darab is igen ritkán kerül elő belőle.
A kamara ezer példányban, reprezentációs célból hozta ki. A cég, amely a nyomdai előkészítést végezte, szívesen nyomtatott volna négyezer példányt is, a kamara azonban úgy volt vele, hogy ez az ő reprezentációs igényeiket kevésbé szolgálná, ezért elzárkózott ettől. Aki azonban szemfüles volt, és bármelyik területi kamarai irodába bement, meg tudta vásárolni. Emiatt néhány érdeklődőhöz eljutott, de azóta is hiánycikk.
Balogh Balázs, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója ezért vetette föl, hogy legyen új kiadás. Természetesen átdolgozott és bővített verzió, hiszen eltelt két évtized, újabb eredmények születtek, és azokat bele kell dolgozni a kötetbe. A nyomdaköltségek emelkedése miatt most csak a történeti áttekintést szolgáló fejezeteket rendeztük sajtó alá. Jövőre tervezzük azokat a különféle mesterségeket bemutatni, amelyeket a történeti áttekintésben nem sikerült elég mélyen feldolgoznunk. És egy olyan köteten is gondolkodunk, ami a kézműves ipartörténet forrásait, eszközeit, kutatási történeteit mutatja be.
A három kiadvány közül melyik szólhat leginkább a nagyközönségnek?
Az első kettő mindenképpen. Az volt a követelmény, hogy a szerzők ne szakmai tolvajnyelven írják meg a tanulmányukat, hanem igényes ismeretterjesztő stílusban, közérthetően. Ugyanakkor a mostani kiadás jobban szolgálja a tudományos kutatók elvárásait is, mert szöveg közti hivatkozások igazítanak el benne egy-egy kijelentés forrásával kapcsolatban. Ez az olvasót nem zavarja, át tudja őket ugrani. Arra nincs pénz, hogy csak szakembereknek szóló változatot is kiadjunk. A most megjelent kötet kiválóan alkalmas oktatás céljaira, közép- és felsőfokon egyaránt. És bizonyos fenntartásokkal a harmadik kötet is olvasóbarát lesz, mert számos olyan foglalkozás van, amely még nem akadt tudományos feldolgozójára. Ha valaki elkezdene érdeklődni valamelyik mesterség iránt, legyen fogalma arról, merre indulhat.
A 2005-ös változatban már felhívtam a figyelmet a szakmai lapok fontosságára. A 19. században egy sor mesterség adott ki szaklapot. Ezeknek hatalmas a forrásértékük, ám a könyvtárakba csak töredékesen kerültek be, és az idő múlásával egyre jobban porladnak. Szó szerint, mert olyan papírra készültek, amely nem bírja az idő múlását. Ezért a szakfolyóiratok digitalizálása értékmentő lenne.
Amikor a Füstfaragók című könyvemet írtam, megtudtam, hogy a 19. század utolsó és a 20. század első harmadában élt egy olyan kéményseprő, aki azért vállalt munkát a Kárpát-medence településein, hogy kikérdezze a régi mestereket és segédeket, majd amit megtudott tőlük, kéményseprőszaklapokban megírta. Svájcban tudós kéményseprőnek nevezték, mert ott is előszeretettel látogatta a múzeumokat. Európa épületeinek kéményeit kétszer is végigsöpörte. Jeney Szabó Árpádnak hívták, és százas nagyságrendben találhatók cikkei a múlt kéményseprőiről. Rendkívül színes, a hétköznapokat felidéző írások.
Megragadó az utolsó fejezet utolsó harmada, amelyben ön arról ír, hogy mi mindenre jó a kézművesség. Hogy a kutatás hogyan hasznosul a hétköznapokban, különösen a most felnevelkedő generációk életében.
Egy kisgyerek bölcsődés- és óvodáskorában előszeretettel foglalkozik mindenféle olyan tevékenységgel, ami a kézművesség alapjait jelenti. Ez segít a motorikus készségei fejlődésében. Amikor elkezd számítógéppel, okostelefonnal játszani, a folyamat megtorpan. Szakképzési intézetekben dolgozó kedves barátaim arról panaszkodnak, hogy már a hozzájuk jelentkezők körében is mutatkozik egyfajta manuális analfabetizmus: nem elég ügyes a kézmozgásuk, a technikájuk, mert nem alakult ki az a finom mozgáskészségük, amelyet a szakmunkák igényelnek.
Persze ez fejleszthető. Ezért úgy gondolom, hogy a kézművesörökség és -tevékenység nem mellőzhető, ahogy a kézírás sem. Még ha akadnak is olyan elvakult kutatók, akik szerint a billentyűzet vagy a képernyő maradéktalanul helyettesíti. A kéznek szüksége van arra, hogy a finommozgásokat begyakorolja. A kalligrafikus írás alkalmas arra, hogy a legegyszerűbb eszközzel, a kezünkkel gyorsan fel tudjuk jegyezni a gondolatainkat, ötleteinket, és ne legyünk kiszolgáltatva a technikának például áramszünet esetén.
A kézművesség begyakoroltatja azt is, hogy mindennek van eleje, közepe, vége. Az internethasználat viszont áthuzalozza az agyat. Ezt nem csak külföldi kutatók vélik így, Freund Tamás és még sok kiváló magyar professzor is hangoztatja: az internethasználat egyik káros hatása az, hogy az ember nem olvassa végig a cikkeket: információkat keresve egyik honlapról a másikra ugrál, és így rossz beidegződések alakulnak ki benne.
A kézműves-tevékenység meg az írás arra szolgál, hogy a lineáris tevékenységsor, amely egy tisztességes folyamat megalkotásához, valaminek az elkészítéséhez szükséges, beidegződjön, begyakorlódjon. Úgy gondolom, hogy a kézművesörökség olyan eszköz, amelynek a megismerése, továbbörökítése fejleszti az agyat. Mert kínálhat ugyan több mindenben úttörő megoldásokat a mesterséges intelligencia, de sohasem pótolhatja a kéz intelligenciáját.
Tehát a harmadik évezredben is szükség lesz a kézművesek tudására?
Már Nyugat-Európában is belátták, hogy akik kézművességgel foglalkoznak, egyetemi szintű ismereteket kínálhatnak. A kötet utolsó fejezetében mások mellett bemutatom Becsei Áron órakészítő mestert, aki harmadik generációs mester, de már egyetemet végzett, és szofisztikált, magas szintű tudással olyan órákat alkot, amilyeneket előtte még senki a világon. Ezeket egyedileg, korszerű eszközök igénybevételével gyártja le. Minden ilyen munka, sőt művészet lehetetlenné válna a kivételes szakmai tudás és a kézműves finommotorikát igénylő tevékenység harmóniája nélkül.
