Hogyan lett ismét trendi az elfeledett szupersztár?
A harmincas években párizsi művészek és arisztokraták gyűjtötték műveit, az amerikai high society tagjai hajóztatták őt át a tengerentúlra, hogy portrét fessen róluk, és képeivel a címlapon jelentek meg a korszak jelentős női magazinjai. Aztán hosszú időre elfelejtették, de a 21. században mintha reneszánszát élné Tamara de Łempicka, akinek műveiből Madonna mellett Jack Nicholson és Barbra Streisand is jelentős kollekcióval rendelkezik.
A Perrier ásványvíz hirdetési kampányában már a ’80-as évek elején használták festményeit, a 2000-es években az Absolut Vodka, a Jaguar és a Rimmel reklámügynökségei inspirálódtak színeiből és formavilágából. Természetesen a divatvilág is felült a száguldó Łempicka-expresszre: a Ralph Lauren, a Dior, az Yves Saint Laurent haute couture, a Gucci streetwear-, a Chopard pedig luxusékszer-kollekcióval jött ki.
Bár 2004-ben Londonban és Bécsben is rendeztek festményeiből kiállítást, a nagy újrafelfedezés két aukcióhoz köthető: 2019 végén 13,3 millió dollárért kelt el az 1927-es La Tunique Rose New Yorkban a Sotheby’snél, 2020. január 30-án pedig Londonban a Christie’s árverésén 21,1 millió dollárért talált vevőre Marjorie Ferryről készített portréja, amivel a modern női képzőművészek között abszolút rekorder lett. Tárlatokon mutatták be az életművet Krakkóban (2022), a Sotheby’snél New Yorkban (2024). Ha valaki szeretné megismerni Tamara Łempicka művészetét, és nem tud az eredeti képekért a közeljövőben San Franciscóba vagy Houstonba utazni, elég az Andrássy út és a Nagymező utca sarkáig menni: január 21-én nyílik meg és február 21-ig látogatható a budapesti Lengyel Intézetben Az art deco királynője, Tamara Łempicka című, a festőművész életének legfontosabb állomásait és válogatott reprodukcióit bemutató tablókiállítás.
Visszatérve Madonnára: a Łempicka-hatás felfedezhető az Open Your Heart (1987), az Express Yourself (1989), a Vogue (1990), a Drowned World/Substitute for Love (1998) klipjeiben, festményei feltűnnek a Ki ez a lány? (1987) filmben, a Blond Ambition World Tour (1990) és a Celebration Tour (2023–2024) látványában is.
Tavaly a Broadwayn is debütált a Łempicka-musical – igaz, a darab és az előadás hiányosságai miatt nem aratott átütő sikert –, és elkészült a The True Story of Tamara De Lempicka & the Art of Survival (Tamara de Lempicka igaz története és a túlélés művészete) című dokumentumfilm.
A sort folytathatnánk Gregorz Musiał Én, Tamara című, Lengyelországban 2020-ban kiadott regényének magyar nyelvű megjelenésével (a Prae Kiadónál); igaz, ezzel nemzetközileg még akkor is erősen túlpozicionálnánk magunkat, ha Łempicka második férje, Diószeghi Kuffner Raoul személyében egy monarchiabeli magyar báró volt, a gesztus azonban illene Tamarához.
De ki ez a nő?
Tamara Rosalia vagy más források, így e regény szerint szerint is Maria Gurwik-Górska néven született 1898. május 16-án vagy június 18-án az akkoriban orosz fennhatóság alá tartozó Varsóban orosz ügyvéd apától, előkelő lengyel anyától. Az átkeresztelést a saját döntésére tette és maga végezte még kislányként, később pedig ugyanilyen önkényesen illesztette vezetékneve elé a felsőbb körökből való származást jelző de szócskát. Ha tetszik, ezeket is értékelhetjük művészi aktusként.
Svájcban nevelkedett, ám a lausanne-i bentlakásos iskolát unalmasnak találta. Az év bizonytalan, tehát maradjunk annyiban, hogy az egyik nyáron nagyanyjával Olaszországba utazott. Ami viszont biztos: ez a nyaralás a városok hangulatával, az épületekkel, a régi mesterek munkáival egy életre szóló hatással volt rá.
A szülők elváltak, a kislány jómódú nagynénjéhez, Stefához került Szentpétervárra, ahol luxus vette körül, és a legmagasabb arisztokrata körökbe lett bejáratos. Első látásra beleszeretett egy egyesek szerint gazdag, mások szerint szoknya- és hozományvadász varsói ügyvédbe, Tadeusz (Thadée) Łempickibe. Elhatározta, hogy hozzámegy, 1916-ban össze is házasodtak, majd megszületett lányuk, Maria-Krystyna, azaz Kizette.
Az 1917-es orosz forradalom kitörése után nem csupán életvitelük változott kényszerűen, de életük is veszélybe került, a férjet ugyanis kémkedéssel vádolták meg és letartóztatták. Tamara megpróbálta kiszabadítani, de lehetetlennek tűnt. A kislánnyal egy svéd diplomata segítségével el tudott menekülni, majd Stockholm, Koppenhága és London érintésével két évbe telt, míg Párizsba ért. Itt fonódott élete össze újra nagynénjével, nagybátyjával, anyjával és húgával – nyelvi környezettől függően Adrianával vagy Adrienne-nel –, aki a vezetéknévből az ékezetet elhagyva, Gorskaként lett elismert belsőépítész és bútortervező. A férjre még várni kellett, ám amikor megérkezett, a család egyesülése nem volt problémamentes.
Párizsban külföldi menekültnek lenni még az egykori arisztokratáknak is azt jelentette, hogy szűkössé váltak az anyagi források, Tamara azonban gyakorlatiasan állt a kérdéshez: elhatározta, hogy pénzt fog keresni, ráadásul festőművészként. Beiratkozott egy festőiskolába, majd otthagyta a kor egyik sztártanárát, Maurice Denis-t, amikor felismerte, nála már nem tud fejlődni. André Lhote útmutatásai alapján azonban rátalált festői nyelvére.
Ez az erősen stilizált, a kubizmus és a neoklasszicizmus hatásait egyaránt magán viselő stílus azonnal felkeltette a párizsi művészeti és társadalmi elit figyelmét, és hamarosan a háború utáni Párizs aranykorának gazdag és híres embereitől kapott megbízásokat portrék készítésére.
Köztük volt a földbirtokos, gyártulajdonos, valamint művészetpártoló Kuffner Raoul is, aki megbízást adott Tamarának, hogy fesse meg szeretője portréját. Łempicka szabad(os) életvitelébe belefértek kalandok férfiakkal és nőkkel, alkohol és kábítószer is. Łempicki közben elhidegült feleségétől, kapcsolatuk először se veled, se nélküled-dé, majd egyoldalúvá vált. Tamara hiába ragaszkodott volna, elváltak ágytól, asztaltól. A báróval azonban nem lángoló szerelemmel, de közel kerültek egymáshoz. Annyira, hogy 1934-ben összeházasodtak.
A Diószeghi előnevet viselő felvidéki báró zsidó volt, Tamara zsidó szülőktől született, de katolikusnak tartotta magát. Egyértelmű volt számukra a második világháború kitörése után, hogy a fasizmus elől menekülni kell. Az úti cél Amerika lett.
Kezdetben ő volt New York és Hollywood sztárja, ám az absztrakt expresszionizmus térhódításával Tamara de Łempicka fokozatosan elvesztette népszerűségét. A báró 1961-ben egy óceánjárón bekövetkezett hirtelen halála után Texasba költözött, majd a világ végén, a mexikói Cuernavacában telepedett le, ahol 1980. március 18-án bekövetkezett haláláig élt. Hamvait a Popocatépetl vulkánba szórták.
És mitől lett szupersztár?
Elsősorban elvitathatatlan tehetségétől. Bár Párizs népének úgy tűnhetett, a teljes ismeretlenségből bukkant fel az azonnal felismerhető stílusú, kész művészi eszköztárral rendelkező festő, a felkészülést egyáltalán nem spórolta meg. Már gyerekkorában elmélyülten tanulmányozta a nagy mestereket, folyamatosan járta a múzeumokat, másolta a nagy alkotásokat, csiszolta technikáját, festőiskolába is járt addig, amíg azt gondolta, szüksége van rá.
Emellett hatalmas volt a munkabírása és a perfekcionizmusa. Elhivatottsága sem kérdőjelezhető meg, de ahhoz, hogy a vágyból, az álomból kibontakozzon a karrier, támogatás is kellett, amit először húgától, Adrienne-től kapott azzal, hogy finanszírozta tanulmányait és képeinek kiállítására buzdította.
Az sem mellékes, hogy ráérzett a trendekre: képeiben megragadta a korszellemet. A geometrikus formák és a vibráló színek a gépkorszak esztétikáját mutatták, a portrék alanyaiból sugárzik az 1920-as és ’30-as évek boldog békeidője, Európa aranykora, a testre is vonatkozó felszabadultság, az öntudat és a merészség.
Aztán említhetnénk még a jókor lenni jó helyen-t, a megfelelő kapcsolatrendszert, ahogy a Montmartre és a Montparnasse vélt és valós hírességeivel egymás életébe ki-be járkáltak, vagy épp a szerencsét, de még ezekkel együtt sem hevert soha senki lába előtt egy város. Kell az elhivatottság mellé jó adagnyi öntudat, a híresség és a hírhedtség maga javára fordításának képessége. Tamara de Łempicka egyiknek se volt híján. Csodálkozunk, hogy ez az egoista, különc, kivételes tehetségéről egészen kicsi korától meggyőződött, intelligens, erős, extravagáns, ragadozó, szélsőséges, öntörvényű, a kitűzött cél felé makacsul haladó, pragmatikus, provokatív, munkamániás, vallásos nő Madonna egyik idolja?
Mindezek után a lényeg: milyen a cikk apropóját adó életrajzi regény?
Spoilerezek. Hosszú. És alapos. De sajnos annyira, hogy a dokumentarista hitelesség igénye meg-megakasztja a fikció sodrását.
Az előhangból kiderül, évtizedekkel vagyunk Tamara halála után. 2010-ben járunk, az El Popónak becézett vulkán – ahova a hamvakat szórták – vajúdik, egy Pablo nevű szobrász, aki a festő jóval fiatalabb szeretője volt, naplójában megidézi Łempicka alakját, habitusát. A következő fejezetben aztán elkezdődik egy különös hangoslevél-regény: főhősnőnk 1976 őszén kazettára kezdte felmondani emlékeit; Pablo ezeket adja közre.
A történet mindentudó, ám megbízhatatlan elbeszélője, Tamara hosszú monológjában nem önvizsgálatot tart, nem gyón, nem akar feloldozást, hiszen nem tart semmit bűnnek, tehát nincs miért vagy kitől bocsánatot kérni. Nem tesz mást, mint – ugrálva az idő sakktábláján – felidézi szenvedélyes életét. Hogy akarva vagy akaratlanul korrigálja-e a múltat, mindegy is.
Kívülről és felülről szemléli környezetét, mindenről és mindenkiről magabiztosan mond ítéletet, ami innen nézve lenyűgöző és irigylésre méltó luxus, onnan meg teljességgel érthetetlen, irritáló, még akkor is, ha ez a gesztus védekezési mechanizmus a traumákkal, a fájdalommal és megaláztatással szemben. „[O]lyan nagyon szeretett volna jégből lenni, de tűzből volt” – ragadja meg a személyiség kettősségét a narrátor, Pablo.
Az Én, Tamara hét fejezete egyszerre élet- és korrajz, amely bemutatja a művész viharos életútját és a 20. század első felének Európájában végbement történelmi és művészettörténeti változásokat. Az epizódokból kiderül, mi minden történt Łempickával hol tudatos, hol ad hoc döntések, hol meg egyszerű sodródás következményeként, az elkalandozó – helyenként igencsak erőltetett – gondolatfutamokban pedig történelmi eseményekre tér ki, művészetről, művészekről, társadalomról elmélkedik, nem ritkán olvasva maché, kimondani lehetetlen mondatokban. (Elismerés a fordítónak, Mihályi Zsuzsának.)
Grzegorz Musiał semmit nem hagy az olvasó képzeletére: tényekkel támogatja meg a fikciót a hitelesség érdekében. De sajnos annyival, hogy beleun az ember. Az elképesztő részletezettség, az az írói döntés, a megérzékítő háttér és a staffázs egyfelől dimenziót ad a történetnek és magyarázatot ad bizonyos döntésekre, paradox módon azonban ellene is megy az atmoszférának a névsorolvasás, legyenek azok kortársak vagy képzőművészeti alkotások. Mintha eminens felkészültségét akarná bizonygatni az író, aki 2009 és 2017 között dolgozott a regényen. Minden fejezet úgy megjegyzetelt – legfeljebb a jegyzetek hossza között van különbség –, hogy azt vártam, a tartalomjegyzék előtt még végigbogarászhatok egy soknyelvű bibliográfiát.
Itt a vége?
Dehogyis. Az Én, Tamara azzal ér véget, hogy Kuffner báró és neje megérkeznek Amerikába: „Most ez a mi birodalmunk, Rollie… Mickey Mouse Land.” Grzegorz Musiał azonban nem csak idáig tudja a történetet. A folytatás, a Vulkán lánya (rímelve az Én, Tamara mottójául választott Malcolm Lowry-regény címére, a Vulkán alatt-ra is) 2022-ben jelent meg lengyelül. El fogom olvasni.