A némafilm korának különcei gyakran az őrület és a fantasztikum birodalmából kerültek ki. A film korai időszakában nálunk is népszerű tudományos-fantasztikus műfajban sokszor találkozunk az őrült tudós jellegzetes figurájával, idegen világokból érkező alakokkal és időutazókkal. Azok a hősök, akik az elvárások helyett a vágyaikat követték vagy más módon szálltak szembe az írott és íratlan szabályokkal, már ekkor is nagyon népszerűek voltak. Különösen Jókai Mór műveit filmesítették meg sokszor.

A második világháborúhoz közeledve egyre több mániákus, irracionális motivációjú, megfejthetetlen figura tűnik fel a filmekben. Az embereket nyomasztó kérdésekre önkéntelenül is reflektálva újabb és újabb mozgóképek teszik fel a kérdést arról, vajon hol húzódik a normális és az abnormális közötti határ, ki és milyen jogon ítélheti meg a másikat. 

A Rákosi-korszak sematikus filmjeiben nem nézték jó szemmel az egyénieskedést, a közösségből csak úgy, öncélúan (és nem a haladás érdekében) kilógó különcöket. Ha felbukkantak a forgatókönyvekben, általában valami rosszban sántikáltak vagy csak eltévelyedtek, de a közösség nevelő erőfeszítéseinek köszönhetően végül beilleszkedtek. A megfelelő iránymutatás és gondoskodás mellett végül mindenki egyenesbe jön, és boldog, tevékeny tagja lesz a társadalomnak. 

Jellegzetes tematikus csoportot képviselnek a művészekről szóló alkotások, amelyek Magyarországon ritkábban valós személyekről szóló életrajzi filmek, gyakrabban egy-egy fiktív alak kalandjait mutatják be. Ezekben a történetekben a művész-különc gyakran lázadó, friss személetet hoz, és a szabadság szimbólumává válik. A modernizmussal megjelennek a moralizáló különcök, majd útra kel a titokzatos Szindbád (Szindbád, r.: Huszárik Zoltán, 1971) és A kis Valentinó (r.: Jeles András, 1979) fiatalembere, aki a munkáltatójától lopott pénzből egyetlen rövid napig úgy él, ahogy szeretne, és ahogy saját társadalmi közegéből senki. Míg Bódy Gábor filmjeiben a karakterek egyénisége is a lírai és a szimbolikus réteget gazdagítja, Szomjas György inkább a füstös külvárosok ismerős mélyén találja meg felejthetetlen figuráit az 1980-as években. 

A kortárs magyar filmben a mágikus realizmus térnyerésével ismét megjelenik a fantasztikum, és egyre több olyan szereplő, aki nemcsak gondolkodásával, de külsejével vagy éppen képességeivel üt el a környezetétől. Ők népesítik be Pálfi György Taxidermiájának (2006) bizarr epizódjait, a Liza, a rókatündér (r.: Ujj Mészáros Károly, 2015) mesebeli világát, de közéjük tartozik a Déva (r.: Szőcs Petra, 2018) kamasz albínó kislánya, aki körül megmagyarázhatatlan jelenségek történnek. Kocsis Ágnes egész életművén átívelő, koherens világot teremt számukra, ahol ugyanúgy helye van Piroskának, a Pál Adrienn (2010) túlsúlyos és magányos ápolónőjének, mint az Éden futurisztikus izolációban élő, mindenre allergiás hősnőjének. 

A hölgy egy kissé bogaras (1938)

Standfotó: Faludi László

Ráthonyi Ákos vígjátéka egyike a magyar film méltatlanul elfeledett gyöngyszemeinek. A címbéli hölgy a csinos és pimasz Bimbi (Tolnay Klári), akinek minden vágya, hogy tisztes titkárnői állást szerezzen. Ez azonban nem egyszerű egy olyan világban, ahol minden a kapcsolatokon múlik, és szinte lehetetlen megtörni az előítéleteket. A lány, számtalan visszautasítást követően, végül egy másik jelentkezőnek kiállított államtitkári ajánlólevéllel kopog be a jó nevű vállalat vezetőjéhez, ahova így már természetesen felvételt nyer. A levél az ajánlás mellett azt is megemlíti, hogy „egy kissé bogaras”, ezért minden munkatárs menekül előle, és hamarosan inkább vidékre helyezik, a vezérigazgató szerelmi bánatban szenvedő fia mellé, akit szintén mindenki bolondnak tart. A sértett magányba zárkózó, konok fiú, Péter (Ráday Imre) csődbe viszi a tamásbürgözdi baromfitelepet, és mániáival – többek között a lövészet iránti szenvedélyével – általában a helyiek idegeire megy. A két flepnisnek tartott fiatal jól megérti egymást, szerelem szövődik köztük, és Bimbi végül meggyőzi Pétert, hogy térjenek vissza a nagyvárosba.

Az Aszlányi Károly forgatókönyvéből készült komédia félreértéseken alapuló helyzetekkel, csípős riposztokkal szórakoztatja a nézőt, miközben találó társadalomkritikát is megfogalmaz. A történet két autonóm fiatal kalandjain keresztül világít rá az urambátyámrendszer visszásságaira és arra, hogy a „normális” és a „nem normális” tulajdonképpen csak viszonyítás kérdése. A film alkotógárdájának egészen kiváló képeit a magyar filmtörténet egyik első operatőrének, Bécsi Józsefnek, jellegzetes art deco hangulatát a korszak tehetséges díszlettervezőjének, Vincze Mártonnak köszönhetjük. A társadalom különböző rétegeit bemutató mellékszerepekben olyan nagyszerű színészek tűnnek fel, mint az önhitt vezérigazgatót megformáló Gózon Gyula, az ügyeskedő Krompacher titkárt játszó Mály Gerő, valamint Makláry Zoltán, aki a városi emberek hozzá nem értését és furcsaságait cinikusan figyelő tanyasi intézőt alakítja. 

Semmelweis (1939)

Az anyák megmentőjeként ismert orvos, Semmelweis Ignác élete jellegzetes példája azoknak a történeteknek, amelyek a saját korukat meghaladó, elhivatott, gyakran meg nem értett tehetségekről szólnak. A Semmelweis Tóth Endre rendező utolsó magyarországi filmje volt, a Hunnia filmgyárban készült a külföldön akkoriban rendkívül népszerű orvosi életrajzi filmek mintájára, előképe a Warner stúdió Pasteurről szóló filmje és a Koch doktor pályáját feldolgozó német mozgókép. 

A történet elején a fiatal Semmelweis Ignácot szülei Bécsbe küldik, hogy hadbírónak tanuljon. Ő azonban nem találja a helyét az idegen városban, züllött életet él, egészen addig, amíg véletlenül rá nem jön, hogy pályát tévesztett. Miután megtalálja az orvosi hivatást, megkomolyodik, és kiváló szülész válik belőle. Rájön, hogy mi az anyák életét veszélyeztető gyermekágyi láz oka, de a kollégák „naiv képzelődésnek” titulálják a felfedezését, és rengeteg rosszindulatú támadást kap. Az elszánt gyógyító később visszatér Pestre, hogy ott folytassa harcát a közöny és az emberi butaság ellen, de végül elbukik. A tehetetlenség súlyától ideg-összeroppanást kap, csodálatos eredményeit pedig csak az utókor ismeri el. 

Tóth Endre filmjei kendőzetlenül mutatják be az emberi lélek sötét oldalát, a legrosszabb ösztönöket és a legjobbakban rejlő gyengeségeket is. A Semmelweis címszerepét játszó Uray Tivadar ennek megfelelően, nagy drámai átéléssel járja be a megszállottság és az őrület stációit, a film így elsősorban egy meg nem értett vátesz lélektani portréja, amit Eiben István operatőr expresszív képei erősítenek.

Tóth Endre, aki 1939-ben egyetlen év alatt öt filmet forgatott, ezt a munkáját ugyan még befejezte, azonban a bemutatót már nem várta meg. Az anekdota szerint azért távozott az országból, mert tiszta lelkiismerettel, saját jogán szeretett volna elismert rendezővé válni, nem pedig azoknak a pályatársaknak a rovására, akik a zsidótörvények miatt kiszorultak a szakmából. Miként hőse, ő is az igazságot kereste, hivatásában nem ismert megalkuvást. André de Toth néven Hollywoodban is sikeres rendező lett, a Semmelweis-történet modellértékét pedig jól mutatja, hogy később újra feldolgozták, 1952-ben Bán Frigyes készített belőle filmet. 

Valahol Európában (1947)

Standfotó: Csépány Sándor

A magyar kultúra egyik legfontosabb története, amelyben egy különcnek tartott személy igazi példaképpé válik, a Valahol Európában. A világszerte nagy sikert aratott filmben, amely a második világháború végén játszódik, Simon Péter karmester (Somlay Artúr) egy romos várban húzódik meg, és befogad egy elárvult gyerekekből verbuválódott, vadóc csapatot. A gyerekek először bizalmatlanok a magányos felnőttel, de lassan rájönnek, hogy ő más, mint a többiek. A karmester védelmébe veszi és nevelgetni kezdi a fiatalokat, akikkel kölcsönösen reményt adnak egymásnak. Berendezik saját világukat, kialakítják szabályaikat, és amikor a falu népe rátámad a rajtuk kívül szerveződő közösségre, együtt védik meg magukat. Bár az egyik kisfiú életét veszti a csatában, végül hivatalos papírt kapnak arról, hogy végleg birtokba vehetik a várat. 

A Valahol Európában a rövid koalíciós időszak filmje, amelyet Radványi Géza a békevágy és a humanizmus jegyében készített. A filmbeli karmester példája megmutatja, hogy akár egyetlen ember is sokat tehet a világért, még akkor is, ha ellene dolgoznak a körülmények. A művész-különc toposza ebből a szempontból azért fontos, mert az általa játszott zeneművek – például a Marseillaise dallama – szintén szilárd értékrendet közvetítenek. A lírai hangvételű filmen érezhető a neorealizmus hatása, az a gondolat, hogy a művészetnek a valóságból és az igazság értékeiből kell kiindulnia. A történet hitelességét erősíti, hogy a profi színészek mellett játszó gyerekszereplők többsége a valóságban is árva volt.

Liliomfi (1954)

A magyar filmtörténet egyik legnépszerűbb vígjátéka, amelyet Szigligeti Ede darabjából először a némafilmkorszakban, majd 1954-ben adaptáltak, vándorszínészek vidám és zajos társaságában játszódik. Makk Károly verziójában a társulat Kolozsvár helyett Balatonfüredre érkezik, ahol előadják a Rómeó és Júliát. A darabot Mariska (Krencsey Marianne) is megnézi, és a Rómeót játszó Liliomfival (Darvas Iván) azonnal egymásba szeretnek. Liliomfi valójában Szilvay professzor (Balázs Samu) unokaöccse, akit a professzor megpróbál rávenni, hogy térjen vissza a hozzá méltó nemesi életformához, és akit tudtán kívül éppen Mariskával akarnak összeadni.

A film a Sztálin halálát követő kultúrpolitikai enyhülés légkörében készült, ideológiamentes frissessége felhőtlen kikapcsolódást nyújtott a nézőknek. A félreértéseken alapuló humorral és életigenlő játékossággal előadott mese valójában a saját társadalmi osztályukat a szabadabb életformáért elhagyó fiatalok története. Tipikus példája ez annak, amikor a színészek különleges hivatása egyfajta menekülőútként, a polgári élet kötöttségeit feloldó, legális és szép felmentésként jelenik meg a filmekben.

Hattyúdal (1963)

A város szélén modern lakótelep épül. A szomszéd telken áll a Villa Negra, egy rozoga viskó, ahol a társadalom számkivetettjei, bohém csavargók, kallódó fiatalok és kisstílű csalók gyűlnek össze. Van, aki jobb napokat is látott közülük, és van, aki soha nem tudott vagy éppen nem akart a konvenciókhoz alkalmazkodni. A kis társaság szabadon éli az életet, jó zenével mulatnak, veszekednek és kibékülnek, és épp csak annyit ártanak embertársaiknak, amire a szükség ráviszi őket. A banda vezetője a törvényen kívüli, sokat látott Tamburás (Páger Antal), aki befogadja a buszvezetéstől gázolás miatt eltiltott Noteszt (Sztankay István) és a színészi ambíciókat dédelgető Diákot (Bodrogi Gyula). Tamburás szeretné átadni a fiataloknak a kötöttségektől mentes, szabad élet szeretetét, de lassan kiderül, hogy tanítványai már másra vágynak. Ahogy az építkezésen dolgozó munkagépek egyre közelednek – a forgatás a budapesti József Attila-lakótelep valódi építkezésének közelében zajlott –, az öreget lassan elhagyják a társak, és a Villa Negra világa vele együtt tűnik el.

Keleti Márton filmjét a dél-amerikai emigrációból 1956-ban hazatérő Páger Antal alakítása tette megrázóan emlékezetessé. Tamburásban a magyar filmekben ritkán látható, életigenlő hobó alakja elevenedik meg, aki a kültelki csapszékekben és sikátorokban is képes megtalálni a szépséget. Bár a jólelkű és öntörvényű öregúr már nem nevelhető, hiába próbálkoznak vele a rend őrei, mégis mindenki megbocsát neki, mert olyan hiteles egyéniség, amilyenné sokan szeretnének válni. Bár a történet végén, a korszak elvárásainak megfelelően, helyreáll a rend, és a modern városrésszel a jól szervezett, kényelmes élet is megérkezik, Tamburás emléke és a film nyomán slágerré váló Villa Negra dallama sokáig velünk marad.

Régi idők focija (1973)

Sándor Pál egyike azoknak a magyar rendezőknek, akiknek filmjeit szeretetre méltó különcök, utánozhatatlan egyéniségek népesítik be. Ennek a színes kavalkádnak egyik legjellegzetesebb alakja Minarik Ede, a focirajongó mosodás, akinek egyetlen életcélja, hogy a Csabagyöngye SC szintén nem mindennapi figurákból álló csapata feljusson az első osztályba. Az édes-bús szatírában Minarik a Kemenes Fanny és Ballai Zsuzsa jelmeztervező által megálmodott, azóta ikonikussá vált lebegő fekete kabátjában rója a várost, és hol játékosokat, hol pedig pénzt próbál szerezni, hogy a nívót tartani tudja. Az álmait kergető mosodás (Garas Dezső) és különös társasága, a bundás nő (Esztergályos Cecília), a vajaskenyeres lány (Szabó Ildikó), Turner Pipi (Márkus László), Kerényi úr (Major Tamás), Vallay kapus (Vogt Károly) figurái egyszerre ismerősek és költőien stilizáltak, ami nem véletlen, hiszen Mándy Iván műveinek a filmadaptáció alapjául szolgáló világából léptek ki. 

A Régi idők focija filmnyelve is rendkívüli, hiszen 1973-ban egy olyan világot és egy olyan moziélményt idézett meg, amely akkor már rég a múlté volt. A történet 1924-ben, Budapesten játszódik, ezért a film formája is az 1920-as évek némafilmjeinek stílusát követi. Bár nem némafilm, de kevés dialógus van benne, a látottakat szöveges inzertek kommentálják, a jeleneteket aláfestő zongorafutamok kísérik. Ragályi Elemér operatőr, aki több filmben is Sándor Pál alkotótársa volt, elsősorban statikus beállításokat használt, és egyes jeleneteket felgyorsítva vett fel, hogy visszahozza a régi burleszkek hangulatát, amihez a színészek nagy gesztusokat használó játéka is igazodik. A Régi idők focija egy szeretetre méltó, megszállott kisember meséje, akinek történetét is a legjobban így, a mozi iránti rajongásból eredő stílusjátékkal lehet elmesélni. 

Több említett film is elérhető kiváló minőségben, felújítva a Filmio kínálatában.

Barkóczi Janka

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazinban olvasható.

Képek forrása: Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum/HUNGART © 2022

Nyitókép: Régi idők focija. Standfotó: B. Müller Magda