Távoli végpontok - DON SANCHE | DANTE-SZIMFÓNIA

Anger Ferenc a szinte gyermek Liszt komponálta, bájosan együgyű librettóra született Don Sanche, avagy a szerelem kastélya című tündéroperát úgy állította színre, ahogyan azt, ma kizárólagosan lehet.

A címszereplő lovag mindhiába vár bebocsáttatásra a szerelem kastélyéba, ahol Alidor, a varázsló az úr. A vár azonban tilalmas hely a kavaliernek, hiszen oda csak a viszontszeretettek léphetnek be, ő pedig hiába ostromolja választottját, Elzire hercegnőt. A szépséges, és becsvágyó (a lovagnéság helyett Navarra királynéjának készülő) kisasszonyt és udvarát a varázsló által rájuk szabadított vihar lepi meg, ám a menekülő Elzire sem jut be a kapun, a már említett ok miatt. A Don párbajt vív az álruhás (jelen esetben álszemkötős) Alidorral, Elzire fülébe pedig az a hír jut el, hogy Sanche alulmarad, s végzetes sebet szerezve haldoklik. A hercegnő szíve meglágyul, szerelemre lobban, ám kiderül: áldott beugratás áldozata, mert a lovagnak kutya baja, a gyászos hír az asszonyi szív meglágyítására történő cselvetés volt. Don Sanche és Elzire végül boldog párként léphetnek be a viszontszeretés kastélyába.

Minden oly egyszerű, és együgyű, mint a hanyattesés. A kalandos sorsú, ifjúkori zsenge Liszt tekintetében azonban egyáltalán nem zsenge. A Don Sanche 1825. októberi, párizsi bemutatóján még tizennegyedik (ismételjük: tizennegyedik) életévét sem betöltött zeneszerző számára a francia nyelvű librettót szerző Théaulon és De Rancé célja az volt, hogy a ?ragyogó ifjú muzsikus (?) sokoldalú tehetségét a legkülönfélébb oldaláról bemutathassa?. Ebben igazából nincs is hiba. ?A hírneves Liszt iránti érdeklődés elhallgattatta szerzői hiúságunkat? idézi a színlap a librettistákat idéző Alan Walkert. A logikával, cselekményvezetéssel különösebben nem bíbelődő szerzőpáros és a csodagyermek operája (melyet már csak a Sardanapal követett, de 1851-re az is csak vázlat maradt) négy előadást ért meg bemutatója után. Legközelebb 172 évvel később, Londonban került színre, hét évtizeddel fellelése után ? maga Liszt abban a hitben halt meg, hogy a mű odaveszett az Académie Royalban tomboló, 1873-as tűzvészben.

A budapesti Don Sanche áradó humorú, groteszk, dévaj látomásfüzér. Anger annak kezeli, ami: egy csodálatos elme korai remekének, melynek irodalmi értéke jószerével nem mérhető. Szerelmi kastélya vaskapus, külvárosi privátklub neon-piktogrammal és ma divatos, gótbetűs logóval: a kéjtanya nyitásakor pedig lompos hajléktalant ugraszt a küszöbről a tulaj. Vendégei olykor bizarr, rendhagyó párosok, korunktól érintett, sajátos figurák. Az egyszerűcske szöveganyag közé sűrű, harsány, szellemes matériát tölt habarcsként a rendező. Önjáró, baldachinos ágy, az Ecseri lakodalmast idéző hercegnői udvar, sorompószárral vívott párbaj, roppanó gipsz koponyák, hárfázó szépasszonyok és tömegszülés képeit látjuk. A hatás fergeteges, az ötletár innen marad a tiszteletlenség ódon határvonalán, ám frivol módon próbálgatja azt. Az újrafelfedezése után hét évtizedig nem ? sem ? játszott művet Anger az egyedüli, üdvözítő utat járva vitte színre. Gyilkos humorral, modern felfogásban, stílusparódia, okos irónia bőséges adagolásával, kiváló társa volt az ebben a helyzetben egyként lubickolni érzékelt Szendrényi Éva díszlet- és Zöldy Z. Gergely jelmeztervező.

Megkérdőjelezhető szerkesztési ötlet volt a másfél órás víg-tündéropera után színre hozni a Szegedi Kortárs Balett egész estés műként bőven működhető Liszt: Dante-szimfónia című, komor, emelkedett alkotását.

Az argentin Roberto Galvan pályazáró búcsúkoreográfiának szánt műve hosszú barátság-együttműködés végére is pontot tesz: a harminc éves koreográfusi aktivitását lezáró mester Koncert tangóharmonikára és zenekarra című, Astor Piazzolla művére készült darabját még 1993 januárjában mutatta be a szegedi együttes. (Az eredeti szereposztás kiváló táncosai közül többeket felfedezhetett a figyelmes szemlélő a Thália nézőterén).

Megrendítő olvasmány a pályájától búcsúzó (ám a tapsrendben energikusnak, frissnek, jó karban lévő, éppen középkorúnak látszó) Galvan bevezetője. A Prológus-Pokol-Purgatórium-Paradicsom négyes (zenei) szerkezetére építkező mű kiválóan dolgozó táncosai számára komoly kihívást jelentett, a Don Sanche vígsága után pilledő közönség figyelmének megragadása, s igyekezetük végül sikeresnek bizonyult. A misztikus szürkületbe komponált, puritán mű ? melyben egy mobil, csavarodó rámpa, s egy kilátót formázó fémidom volt az összes berendezés ? patetikus-borús, Stadler Ferenc gyönyörű fényei festette terében eleinte hűvös-távoli és nehezen közelférkőző táncot láthattunk. Szemlélve képeit, nehéz volt a búcsúműség tudomásától elvonatkoztatni. A mélység megjárásának, az engesztelésbe-engesztelődésbe vetett reménynek képeiből némiképp régivágású, intenzív koreográfia kerekedett ki, egyes képei időtállóan emlékezetesek, mások kevésbé tűntek ki eredetiségükkel. Galvan al- és felvilági hősei értékes pálya végére tettek ki pontot, elismerésre méltó teljesítményükkel.