Ma ezt a hideg évszakot az ünnepekhez kötjük, olyannyira, hogy már az őszi időszakban is csokimikulásokkal és karácsonyfadíszekkel találkozunk minden sarki bolt kirakatában, a villogó fények pedig talán egész évben emlékeztetnek bennünket, hogy közeleg a téli ünnepkör. S talán bátran mondhatjuk, a képzőművészet mellett csak a költészet képes arra, hogy a varázslatos téli tájat érzékletesen elénk varázsolja. De, ahogy azt már az előbb emlegetett két szerző is mondja: a tél nem mindig az örömöt hozza el számunkra. Ennek apropóján válogattunk most össze öt olyan verset a télről, amelyek kevésbé ismertek a nagyközönség előtt.
Csokonai Vitéz Mihály
A tél
Elérkeztél hát, óh didergő december,
Mert decembert vett rá minden okos ember.
Mormoló szelei a hideg északnak
A ház ereszére jégcsapokat raknak.
A vizekre, ámbár a vízi istenek
Haragusznak, márvány hídat építenek.
A sík mezőségen hóhalmok épűlnek,
Bár tavasszal vízzé válnak s öszvedűlnek.
Elmegy a víg hajnalt köszöntő pacsirta,
Melynek köszöntőjét a Teremtő írta.
Sötét üregibe a mély barlangoknak
Búvóhelyt keresnek a vadak magoknak.
A farkas, a róka együtt hébe-hóba
Az erdőre mennek együtt prédálóba.
A bagoly a fagyos fa hideg odvában
Keservesen huhog szűntelen búvában.
A varjak, e télnek madari, a tornak
Örűlvén, mihozzánk a városba forrnak.
Az ember a Bakhus innepét szenteli,
Kulacs az óldalán, tokajival teli.
Így, noha truccára a kegyetlen télnek,
Az emberek öröm s nyájasság közt élnek
Radnóti Miklós
Decemberi reggel
A vastag ég szobánkba lép
és puhán feldőlnek tőle mind
aprócska tárgyaink.
Ó, vasárnap reggel, te édes!
hat érdes reggel gondja ring
s kiúszik ablakunkon.
Mert hó ragyog kint és pehely
szöszös pehelyre szálldos ujra,
fehérre hófehér.
Az utcai csenden át gyerek
piroska orráról beszél
sok gyöngyös szippanás.
Ó, lassú ébredés, óra
csengése nélkül, jó piszmogás
és hűvös, tiszta ing.
S mint a szabadság szerszámai,
csendben várnak ránk léceink
mélázó szíjaikkal.
*
Az ég a földig ér!
vonulj a hallgatag erdők felé,
komisz jövőd úgyis kisér
és sorsod úgyis lankadó,
mint holtrasebzett őzeké.
És holnap már lehet,
hogy utólszor tétováz ajkadon
elillanó lehelleted
s halott arcodra sávokat
a hulló bombák árnya von.
Kosztolányi Dezső
Köd előttem, köd utánam
Akkor sötét volt minden ablak
és hallgatott a hegedű.
Azon a télen nem mulattak,
a lég fagyos volt, keserű,
maró, fagyos és keserű.
Isten-kivánó vágy üzött,
szemembe füst és köd csapott,
s alig szórták a csillagok
vörös tüzök.
Nagy, fekete palástba jártam
a rémriasztó éjszakán.
Nyomomban a köd-tarka árnyban
riadva koppant a magány,
decemberi, hideg magány.
Bámultak a bezárt kapuk,
az ablakon lidérc gyanánt
cikázott a kék csájaláng
és kialudt.
A szél ijesztve vihorászott,
fütyültek a víg jégmanók,
köd-lányok jártak fürge táncot,
csupán az égbolt hallgatott.
Sötéten, árván hallgatott.
Lenn vártak éhes emberek,
mikor jön el az új csoda,
s a fagytól az út vándora
megdermedett.
S jött ködpalástban a köd-isten,
egy csúf kis fát tüzött elém,
szakálla lógott kúsza tincsben,
s eléje hemperedtem én,
eléje gémberedtem én.
Kék ajkam bús imára nyílt,
és surranó árnyak között
imádtam az örök ködöt
s a sírt, a sírt.
Én felzokogtam, felnevettem,
kitárult a ködös titok:
ott voltak a fán kusza rendben
az elkopott arany diók,
a bús, üres ezüst diók,
szines gyertyák tüzes bele,
rút sárga lánc, kigyófarok,
mind oly kopott, olyan balog.
És fekete.
Piros papír-ördög vigyorgott,
didergett a gallyon a dér,
s hörögve sírtam összeomlott,
halványuló fény-álmamér,
elsápadó fény-álmamér.
Hiába kérdtem istenem,
miért az átkozó kacaj,
szivem hűlt vér volt, csupa jaj
és förtelem.
Az ördög rámöltötte nyelvét,
s röhögve mondta: este lett,
örökre este – s szörnyü emlék –
meghaltak mind az istenek,
a fénykoszorús istenek.
Fáztam. Azt hittem, álmodom.
És eltemettem önmagam
egy fekete, csillagtalan
karácsonyon...
Babits Mihály
Emlékezés gyermeteg telekre
Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Parasztszagu éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.
Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbujtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok viszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.
Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakisérni
s én hallgattam az egész uton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur, versre lengtem a csipős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szivem se győz.
Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a mult.
József Attila
Tél
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új meg ép,
Gyerekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!
