„Az Egy mindenkiért, Muhi András Pires filmje érzékeny dráma élsportolói kínokról, tanácstalanságról. Arról, hogy nincs fenn és lenn, hanem csak ugyanannak az emberi sorsnak a különböző változatai léteznek, és ugyanaz az örökké megválaszolatlan, mert talán megválaszolhatatlan, mégis napról napra megválaszolandó kérdés: ki vagyok én, és mi a feladatom. Mire születtem?” – írtuk a filmről.
A 2021-ben bemutatott, Muhi András Pires rendezte Egy mindenkiért főhőse az akkor még csak kétszeres olimpiai bajnok Szilágyi Áron kardvívó, de az alkotás egyáltalán nem heroizálja őt. Öt évig készült, két olimpiai ciklus között – a premier Tokió előtt volt, ahol Szilágyi harmadik olimpiai aranyérmét is megszerezte –, több mint száz forgatási napon közel hatszáz óra nyersanyagot vettek fel. Műfaját tekintve nem portré-, hanem dokumentumfilm, amennyiben a komplex személyiség bemutatása mellett körülményeket elemez, okokat keres, az utat mutatja meg, és mindazt, ami a páston kívül van. A hétköznapokat, a magánéleti szituációkat és a kevésbé reflektorfényben levő versenyeket, amelyeket nem mindig nyer meg, sőt épp egy kivételes pechszériába érve egymás után veszít el, ráadásul a mélypontot épp Budapesten éri el. Nem a sikerben fürdőző bajnokot látjuk, hanem azt, hogy egy olyan sportoló, akit fizikai adottságai mellett szorgalma, higgadtsága, tudatossága vitt előre, egyszerűen nem talál fogást a váratlan nehézségeken és magán. A 21. századi tempójú, pörgősre és feszesre vágott filmen évekkel később is izgul a néző.
Oláh Kata filmrendező és producer dokumentumfilmje 2022-ben került mozikba, és az akkor 101 – ma már 103 és fél – éves, ötszörös olimpiai bajnok tornászt, a hihetetlen módon derűs és életigenlő Keleti Ágnest mutatja be. A tornát 16 évesen kezdte, a háború és a zsidótörvények miatt azonban kiesett tíz év az életéből, ennek ellenére elképesztő akaraterőről tanúbizonyságot téve debütált az 1947-es Balkán-bajnokságon, majd kijutott a helsinki olimpiára, ahol 31 évesen olimpiai bajnok tudott lenni talajon, 1956-ban Melbourne-ben pedig további négy aranyérmet szerzett. Onnan már nem tért haza, Ausztrália, majd Németország után Izrael következett, ahol általa indult be a tornasport. Keleti Ágnes visszaemlékezését híradórészletek szakítják meg, köztük olyanok, amelyeket először láthattak a nézők, megszólal többek között a családi barát, Keleti Éva, Dobor Dezső újságíró, sporttörténész, a Keleti Ágnesről szóló könyv társszerzője és az egykori versenyzőtárs, Zoller Mária is.
2022-ben mutatták be ezt a lebilincselő dokumentumfilmet, amely a magyar férfi vízilabda-válogatott legsikeresebb éveiről szól. „Zákonyi S. Tamás salto mortalét ugrott, és túlélte: alapos és alázatos munkával képes volt egy mítoszról, a magyar vízilabda 1997 és 2008 közötti legfényesebb időszakáról a józan elemzés hangján beszélni, ezáltal a legközelebb jutni a megfejthetetlen titok megfejtéséhez” – írtuk a sokszorosan díjazott alkotásról. A rendező és csapata 2000-ben kezdte a munkát: mintegy 35-40 forgatási napon 40-45 órányi anyagot vettek fel, majd 2021 tavaszán kezdődött egy újabb etap, amely egészen a bemutatóig tartott. Összesen több mint kétszáz órányi felvételből áll össze a film, amely bemutatja a Kemény Dénes által 12 éven át vezetett csapatot. Ebből a hatalmas anyagból két és fél óra került a nézők elé. „A nemzet aranyai annak kielemzésére vállalkozik, hogy milyen körülmények, adottságok segítették hozzá a nagy időszak csapatát a kivételes teljesítményhez. Ehhez nem próbálkozik semmiféle bűvészkedéssel: egyszerűen elmeséli, elmesélteti a történetet.” A film készítésének hátterét itt lehet megnézni.
Valter Attila nevét a kerékpársport iránt nem különösebben érdeklődők 2021-ben ismerték meg, amikor a Giro d’Italián először a legjobb 25 év alattinak járó fehér, majd az összetettben élen állónak járó rózsaszín trikót kiérdemelte, és előbbit öt, utóbbit három napig viselhette. Ezzel az eredménnyel ő az első magyar kerékpárversenyző, aki a Grand Tourok, azaz a Tour de France, a Giro d’Italia és a La Vuelta valamelyikén megkülönböztető trikót viselhetett. Nem túlzás azt állítani, nagymértékben neki – és persze a másik két magyarnak, Fetter Eriknek és Peák Barnabásnak – köszönhető, hogy a 2022-es Giro budapesti csapatbemutatójára és rajtjára megtelt a Hősök tere, és három hazai szakaszán ezrek követték a versenyt. Valter Attila azóta szintet lépett. A dokumentumfilmből kiderül, milyen az, amikor egy nemzetközileg kevésbé ismert versenyzőre rászakad a kerékpáros világ, hogyan küzd meg ezzel, hogyan kezdi megszokni az elit ligát, a teljesítménykényszer stresszét, és igyekszik felnőni az eredményhez. A bringás családba született Valter hárít: „egy napot nem dolgoztam”, és higgadtan, önreflexióval, őszintén beszél arról andorrai otthonában, mit jelent számára a világ jelenleg legjobb csapatában tekerni, ahol nem ő a fő attrakció, de elmondja azt is, milyen egyéni ambíciók fűtik, amihez a vízhordás fontos lépcsőfok. Beszél a doppingellenőrökről, az ismertségről és a celebségről, a „híreskedésről”, elkísérjük egy hipermarketbe, ahol kiderül, hogyan számlálja a kalóriákat, és miért nyúl este sör helyett a proteinjoghurtért, de ott lehetünk egy közönségtalálkozón is, ahol póló mellett pelenkát is aláíratnak vele. Jó hallgatni Valter Attilát, jó nézni az andorrai hegyeket, és jó lesz neki drukkolni.
1977-ben mutatták be Kósa Ferenc Balczó Andrásról szóló portréfilmjét. Balczó minden idők egyik legsikeresebb öttusázója. Nyolcszoros magyar és tízszeres világbajnok, saját maga edzőjeként 1963 és 1969 között sorozatban öt világbajnokságon szerzett aranyérmet egyéniben, és az utolsó évet leszámítva csapatban is első lett. 1960-ban Rómában csapatban nyert az olimpián, egyéniben pedig a csalódást keltő negyedik helyen végzett. Attól kezdve magát edzette. Az 1964-es tokiói olimpián nem indulhatott, 1968-ban Mexikóvárosban egyéniben ezüstöt, csapatban aranyérmet nyert. 1972-ben Münchenben megszerezte az egyéni győzelmet, a csapat második lett. Balczót nagyon érzékenyen beállított belső morális iránytű vezette, vitathatatlan tehetsége, hite, küzdeni tudása, kitartása mellett akaratereje tette bajnokká. Hiába nyert meg mindent, a magyar élsport és a rendszer nem ismerte el a kérlelhetetlen igazságkeresőt. A dokumentumfilmben, amelyben az öttusázó elmeséli élettörténetét, küzdelmeit, sikereit és ellehetetlenítését, feltárja vívódásait, beszél hitéről és az őt vezérlő elvekről, hangsúlyt kap a hétköznapokat és a sportot is átható dilettantizmus és a korrupció elleni küzdelme. A bemutató után hat hét alatt egymilliónál többen nézték meg, az emberek rezonáltak a kendőzetlen őszinteségre. Ez a kultúrpolitikának is feltűnt, így hosszú időre zárt körű filmklubokba száműzték az alkotást, amely ma sem tanulság nélküli.
Kövessy Róbert 2019-es dokumentumfilmje a sportolóként és kocsmárosként is legendává lett kenusról, Wichmann Tamásról szól. A portréfilmből megismerheti a néző az életút egyes állomásait egészen a gyerekkortól kezdődően, amikor hatévesen elütötte egy rendőrautó, és a súlyos baleset után napokig kómában feküdt, egy évig pedig járógépet kellett használnia. Felépülése után először bokszolni járt, a szakosztály megszűnése után pedig a kenut választotta. Bár súlyos csípősérülése miatt alkalmasabb lett volna a kajak, de a tízes kenuba fért bele, így sorsa eldőlt. 1966-ban, 18 évesen szerepelt először felnőtt-világbajnokságon, 1000 méteren második lett, egy évvel később párosban viszont már diadalmaskodott. Megannyi világbajnoki győzelmet aratott, az ötkarikás arany azonban nem jött össze neki, pedig négy olimpián is szerepelt. Az 1980-as moszkvai olimpián egyesben 500 méteren negyedik lett, ezren pedig, ahol a legesélyesebbnek számított, nem sokkal a rajt után feladta a versenyt, letette a lapátot, és utolsóként ért a célba. Saját bevallása szerint később sem tudta megfejteni, miért maradt el az olimpiai arany. Ezt részben annak tulajdonította, hogy itthon nem volt igazi partnere, többnyire egyedül kellett edzenie. Segítette azonban jugoszláv riválisát, aki aztán a belgrádi világbajnokságon legyőzte őt. Wichmann 1978-ban UNESCO fair play díjat kapott ezért. A Magyar lapát illusztris „mellékszereplő-gárdát” vonultat fel: az akkor épp bezárás előtt álló Wichmann-kocsmában feltűnik Derzsi János színművész, Szügyi István, a „Nagyfa galeri” elítélt tagja, a szamizdatos Inconnu csoport vezetője, Molnár Tamás, a Pató Pál Párt képviselője, Schuszter Lóránt, a P. Mobil alapítója, Vaskuti István és Árva Gábor olimpiai és sokszoros magyar és világbajnok kajakozó, Jónyer István világbajnok asztaliteniszező, és Wichmann találkozik az örök ellenféllel, Ivan Patzaichin sokszoros olimpiai és világbajnok kenussal is.
Tóth Bálint és a közmédia sportcsatornájának stábja négy éven keresztül kísérte Milák Kristófot felnőtt magyar bajnoki címének megnyerésétől a tokiói győzelemig. Látjuk őt felkészülés közben edzésen, versenyen, de – a kevés medenceközeli pillanat egyikében – a ballagásán is. A filmben az úszó mellett megszólalnak szülei, edzői – a Milákot úszni tanító Egerszegi Klárától az olimpiai arany kovácsáig, Selmeci Attiláig –, a sportágban dolgozó szakemberek, csapattársai – köztük Biczó Bence és a dokufilm után kezdődő új ciklusban edzőpartnerből teljes jogú versenyzővé váló Márton Richárd – és olyan riválisai, mint Kenderesi Tamás vagy Chad le Clos. A dokumentumfilmből kirajzolódik Milák egyénisége, az, hogy tud keményen dolgozni, képes komolyan venni az edzésmunkát, de nehezen viseli a szabályokat, a kereteket – kiderül, már kisiskolásként lehetett hallani a csobbanásból, hogy mást csinált, mint amit kellett volna –, és ez edzőjével milyen súrlódásokhoz vezetett. Egyértelmű köztük a kapocs, hogy kölcsönösen tiszteli és elismeri egymást Milák és Selmeci, de a kompromisszumokkal, nem egy esetben közvetítő segítségével megoldott konfliktusok magyarázatot adhatnak az elmúlt hónapok különös eseményeire, az eltűnésre, aztán a semmiből felbukkanva elért eredményekre is (amire nem ad kielégítő választ az élettan).
A kulcsot az apa adja a fiához, és Milák Mihály szavai gyaníthatóan most is érvényesek. A fiatal, alig huszonéves fiú saját magát keresi. Nemcsak ő maga, de a környezete is nagy elvárások elé állítja, ugyanakkor mentálisan még közel sem tekinthető felnőttnek. A film címe félrevezető, ugyanis nem egy, de három jóslatot tett Sós Csaba. Az első kettő, az, hogy a különleges tehetségű fiú világcsúcsot úszik és olimpiai bajnok lesz, már beteljesült. A harmadik szerint az úszók 24–25 évesen érnek csúcsra, azaz Miláknak – aki a koronavírus-járvány, a közönség kizárása miatt Tokióban nem élhette át az eufóriát – Párizs lehet az igazi olimpiája. Hamarosan kiderül, az úszók szövetségi kapitánya mennyire lát a jövőbe.
Puskás sztorijából nem csupán musicalt lehet írni. Alkalmas lenne hollywoodi mozinak vagy sorozatnak valamelyik streamingszolgáltatóra. De akár az előzetes ígéreteknek megfelelően Almási Tamás majd’ kétórás dokumentumfilmjét is sorozattá bővíthetnék, mert bőven van annyi a történetben. Nem a 6:3, nem a 7:1, nem is Bern, de még csak nem is az, ahogy a városszéli nyomortanyáról a világ tetejére jutott. Nem csak annyi, hogy Puskás, akinek csak a foci létezett, jó, nyílt és vicces ember volt. Hanem az itt csak érintett, kevésbé ismert, de elképesztően izgalmas részek, a csempészés – ami hol karórákat, hol meg egy itthon beszerezhetetlen, drága gyógyszert jelentett, előbbieket csencselésre, utóbbit szívjóságból és ingyen –, az állambiztonsági megfigyelés, 1956, a menekülés, a Madridban, Athénban, Melbourne-ben töltött évek, majd a végső hazatérés. Vagy az, hogy hogyan tudott politikától, háborútól, társadalmi konvencióktól intakt maradni.
A 2009-ben bemutatott filmben archív és – akkor – friss felvételeken megszólal Puskás, felesége, húga, unokája, házvezetőnője, Sir Alex Ferguson, Michel Platini, Franz Beckenbauer, Pelé, Fabio Capello, Gheorghe Hagi, egykori csapattársak és sportújságírók. A 2006-ban elhunyt Öcsi, a Száguldó Őrnagy egészségi állapota miatt nem tudott részt venni a munkálatokban. Ha látta volna a filmet, biztosan ugyanúgy elsírja magát, mint 1981-es hazatérésekor, amikor szembesült azzal a szeretettel, ami őt illette. A filmből kimaradt interjúk itt nézhetők meg.
Az olimpiákon a leghosszabb futótáv a maraton, az Ultrában bemutatott Spartathlon ennél majd’ hatszor hosszabb: 246 kilométer Athéntól Spártáig, az úton egy 1200 méter magas heggyel, szintideje pedig 36 óra. Simonyi Balázs és forgatócsoportja öt versenyző, köztük a versenyen többszörös induló Simonyi futását rögzíti kamerájával. Meddig kell elmenned, hogy közel kerülj magadhoz? – teszik fel a kérdést a film címében. Elképesztő emberi történeteket látunk, amelyekben a német, francia, magyar futók – egy nő, a többiek férfiak – a körülményekkel és magukkal, belső csomagjaikkal, traumákkal, önelfogadással küzdenek a hivatalos és a „privát” versenyen. Nyers és igaz film az Ultra, nincs benne titkolva a szenvedés, a lelki és fizikai nehézség, és az sem, hogy nem mindenki ér el a célig. Ez a sport magányos, de itt valahogy még sincsenek egyedül. Van segítőjük, aki végigkíséri mindannyiójukat, és támogatja egymást a futók közössége.
Papp László volt az első ökölvívó, aki három egymást követő olimpián lett aranyérmes. Aztán profinak állt, 1962 májusában megszerezte és hatszor megvédte Európa-bajnoki övét, pályafutása alatt 27 győzelem és 2 döntetlen volt a mérlege. A politika azonban átnyúlt a feje fölött, és a profi világbajnoki címért nem mérkőzhetett, így hiába mondja Jean-Paul Belmondo, hogy Papp László álmot varázsolt, a magyar népmesei hős története nem érhetett igazi népmesei boldog és dicső véget. Szomorú korban éltünk – fogalmaz Sztankay István az ökölvívó halála után három évvel készült portréfilmben. Papp László nem könnyen tette ezen túl magát, de megbocsátott, nem élt sértett, megkeseredett emberként – erősítik meg többen is. Kiváló adottságokkal rendelkezett, tehetségéhez maximalizmus társult. Belmondo úgy fogalmazott: aki ennyire tudott bokszolni, csak jól sáfárkodhatott a tudományával, ami arra is választ ad, hogyan tudott szövetségi kapitányként is olyan sikereket elérni, mint – egyebek mellett – Gedó György olimpiai vagy Kovács István világbajnoki címe. Híradófelvételek, archív interjúk idézik fel Papp László alakját, családtagok, a bokszoló özvegye és fia, családi barátok, sporttársak, mint Szántó Imre vagy Kárpáti György, vagy a Pofonok völgye című 1981-es portréfilmet készítő Gulyás Gyula és Gulyás János mellett anekdotákkal rajzolja meg Papp László portréját Presser Gábor és Karácsony János a Nyugati pályaudvari LGT-koncerten eljátszott Ilyen a boksz kapcsán, Benkő László egy tököli börtönlátogatást, Hofi Géza és Aradszky László pedig korabeli haknikat idéz fel.
Papp László végtelenül puritán, intelligens, méltóságteli, tisztességes, előítéletektől mentes, jellemes ember volt, a sportág megszállottja, akit felesége szerint mély istenhite segített abban, hogy ne történjen vele semmi. 1989-ben a WBC (World Boxing Council), az egyik legjelentősebb profi szervezet tiszteletbeli világbajnoknak nyilvánította; ez utóbbit a portréfilmben is megmutatják, különös módon Sas József celebrálja az eseményt. Papp Lászlót mindenhol szerették, nem véletlen, hogy 1986-ban, 60. születésnapján több mint tízezren ünnepelték az egykori Budapest Sportcsarnokban, és a filmben felidézett 75.-ről is sugárzott a szeretet.
