A Toxikoma más film, mint amilyenekben eddig láttunk téged. Az alacsony költségvetésű és független projektekhez képest, amilyenekben az utóbbi időben dolgoztál, milyen élmény volt részt venni ebben a nagyobb költségvetésű közönségfilmben?
Mindenképpen kényelmesebb, főleg, hogy csak színészként vettem részt benne. Az alacsony költségvetésű produkciókban mindenkinek egyszerre nagyon sok pozíciót kell ellátni ahhoz, hogy a film egyáltalán létrejöhessen.
A korábbi projektjeidhez mindig kapcsolódtál valamilyen személyes szállal is, vagy azért, mert a családod tagjaival alkottál együtt, vagy éppen a téma miatt, leghangsúlyosabban például abban a hangjátékban, amit Hajdu Szabolccsal együtt az édesanyád, Illyés Kinga megfigyelési dossziéjából hoztatok létre. A Toxikomában volt valami, amihez tudtál így kapcsolódni? Vagy ez nem is volt fontos?
Itt az volt fontos, hogy ez nekik egy személyes történet. Kiállni a saját sztoriddal, szembenézni a nem túl kellemes múlttal nem egyszerű feladat, ezt tudom saját tapasztalatból.
Van ebben egy furcsa kényszer, hogy igazából mindegy, hogy erre hogyan reagálnak, ezt neked el kell mesélni.
És itt nemcsak Szabó Győző volt ilyen értelemben érintett, hanem Herendi is, mert tulajdonképpen ő hozta össze Győzőt Csernussal, amikor a Valami Amerika című filmre készültek, és Győző függősége volt a fő akadály. Szóval ez neki is szívügye volt. Ez volt az egyik olyan dolog, ami miatt szimpatikus volt a projekt, meg úgy gondoltam, hogy ha egy függőségről szóló film szélesebb közönséget is megszólít, arra nagyon nagy szükség van ma Magyarországon, és azt hiszem, Erdélyben is.
Az utóbbi időben a filmes szerepeid mellett több színházi produkcióban is szerepet vállaltál, miért alakult ez így?
Amíg a gyerekeim kicsik voltak, jóval kevesebbet vállaltam, mert a színház, mint tudjuk, főleg esti történet, és azért azt nagyon-nagyon nehéz összeegyeztetni a családi élettel. Mivel én is ebben nőttem fel, és voltak emiatt hiányaim, fontos volt, hogy amíg kicsik, a gyerekeimmel legyek esténként. A filmes elfoglaltságok tömbösítve vannak, az könnyebben összeegyeztethető volt. Illetve az elmúlt időszakban olyan színházi projektekkel kerestek meg, amikhez kedvem is volt, így lett egyre több mostanában.
Most, hogy több időt töltesz a színpadon is, mi alapján választasz projekteket? Fontos számodra, hogy színpadi és filmes színészként is „edzésben” tartsd magad?
Az az igazság, hogy én nem vagyok egy ilyen „szakmailag döntő” alkat. Soha nem volt olyan kényszerem, hogy mindenképpen játszanom kell, akár filmen, akár színházban. Inkább azt éreztem, hogy nekem ezt azért kell csinálni, mert jobb, elviselhetőbb leszek a magam számára a munkák által. Rákényszerítenek arra, hogy szembenézzek a saját gyarlóságommal, gyengeségeimmel, tanulok belőle. De ugyanúgy meg tudom élni, végig tudom dolgozni ezt az önismereti munkát akár akkor is, ha egy regényt olvasok.
Ilyen értelemben nekem a munka totálisan magánügy.
Többször nyilatkoztad, hogy az édesanyád szekusdossziéjával való szembesülés mennyire megváltoztatott. Mivel ő híres erdélyi színésznő volt, a magánéletével való találkozás hatott arra, hogyan viszonyulsz a munkádhoz, hogyan járod be azt a bizonyos belső utat?
A változás igazából abban érzékelhető, hogy régen azt gondoltam: ennek a belső munkának kifejezetten gyötrőnek kell lenni, és most már azt érzem, hogy az örömömet is meg tudom ebben találni. Régebben csak következmény volt esetleg a jó érzés, hogy végigjártam egy-egy ilyen utat a munkával, most már magát az utat is élvezem.
Ez lehet amiatt, hogy úgy érzed, most inkább rendben vagy magaddal?
Az ember sosincs rendben magával. Inkább azt mondanám, hogy a munkamódszerem megváltozott. És igen, ez nyilván az édesanyám történetéhez is kapcsolódik olyan értelemben, hogy nagyon sok energiát pazaroltam arra, hogy szembemenjek azzal a fallal, amit kaptam, azzal, ami több generáción keresztül épült sorsokból és tulajdonságokból. Közelebb kerültem hozzá, jobban megértettem az édesanyámat, és így a saját működésemről is többet tudtam meg. Nem tudhatjuk, mit hoz a múlt, de soha nem késő szembenézni vele.
Az Obiectiva Theodora című hangjátékot 2020 januárjában mutatta be a Tilos Rádió, de az interneten most is visszahallgatható. Kaptál-e olyan visszajelzést rá, amire nem számítottál?
Érdekes, hogy attól függetlenül, hogy azok az események a hetvenes években és egy teljesen más rendszerben zajlottak, az áthallások a mai korra szinte egyértelműek. Ennek ellenére engem nem ez a rétege foglalkoztatott elsősorban, hanem az anyám sorsa és az ő személyisége, annak kibontása ebben a kegyetlen, kiszolgáltatott helyzetben. Az, hogy a sztorinak ilyen értelemben is nagyon komoly aktualitása lett, engem is meglepett.
A lányod, Lujza is érdeklődik a színjátszás iránt, miután több filmben szerepeltetek közösen (legutóbb: Ernelláék Farkaséknál, Békeidő), most színpadon is felléptek együtt, a Don Juan visszatér (rendező: Ödön von Horváth) vagy a Gina (rendező: Schwechtje Mihály) című darabokban. Mennyire látod a fiatalkori magad benne, mennyire próbálod tudatosan segíteni, hogy neki könnyebb legyen rátalálni a saját hangjára a színház világában, úgy, hogy az édesanyja színész?
Egyre inkább úgy látom, hogy nehezen könnyíthető ez az út szülőként, neki kell végigjárni, megtapasztalni mindent. 17 éves, és nagyon sokszor, mikor a saját problémáiról beszél, akkor azt mondanám, hogy tudom, ezen én is keresztülmentem. De közben meg azt érzem, hogy az ilyenfajta tanács vagy megerősítés sokszor kontraproduktív. Mert ebben az időszakban mindent szeretnél, csak nem azt az utat járni, amit a szüleid, hiszen a kudarcaikat is látod. Ez nem azt jelenti, hogy nem tartom fontosnak elmesélni a saját tapasztalataimat, mert nekem, úgy érzem, ez anyámmal kimaradt.
Rajtad keresztül kapja a színházi szerepeit?
Nem, egyáltalán nem. Saját szakmai élete, sőt saját projektjei is vannak. Az ő generációjának nagy előnye, kvalitása, hogy nem csak egy területen képzelik el az életüket. Földrajzilag sem, de most inkább szakmailag értem. Lujza nagyon jól ír, fotózik, táncol, a rendezés is érdekli. Ezt a több irányú érdeklődést és több lábon állásra való képességet csodálom bennük.
Hajdu Szabolccsal sokat foglalkoztatok a család témakörével, többek között ekörül forognak a Látókép Ensemble színházi előadásai, az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap és az Egy százalék indián. Mennyire változtatott a család intézményéhez való viszonyulásodon ez a trilógia, amelynek a szereposztásából egyébként épp most léptél ki?
Amikor az Ernelláék Farkaséknál című előadással elkezdtük ezt a trilógiát, mi magunk sem gondoltuk, hogy lesz folytatása. Nekem nagy tanulási folyamat volt, semmiért nem adnám ezt a tapasztalatot. Családterápiás folyamatnak semmiképp nem mondanám, de a közös gondolkodás, a karakterek kialakítása során mégiscsak hatott rám az, hogyan látja és láttatja Szabolcs a családot, benne a nőt, én hogyan változtatnék ezeken a viszonyokon, szerepeken, és ő ebben partner-e vagy sem.
Mint ahogy azt is kéjesen fájdalmas volt megtapasztalni, hogy a személyes eltávolodás akár inspiráló is tud lenni a közös munkában. Nagyon örülök, hogy remélhetőleg film is készül mindháromból, de mivel úgy érzem, hogy már nem közösen gondolkodunk ezekről a témákról, a személyes utamat már nem szolgálja. Ezért mondtam le a közös munkát, annak ellenére, hogy korábban megígértem, hogy leforgatom a két hátralevő részt. Ezek a történetek nélkülem is működnek, sőt általánosabbá is válhatnak, és azt is megnyugtató volt hallani, hogy a lányom számára például érzelmileg elviselhetőbb volt új szereposztásban végignézni az előadásokat.
Nemrég részt vettél egy projektben, amelyben a szereped jóval túlmutat a színészmesterségen. A békési dinnyetermelő térség (Nagykamarás, Medgyesegyháza) lakosaival hoztatok létre egy kollaboratív színházi előadást, amit a szegedi THEALTER fesztivál keretében mutattatok be. Mesélnél erről?
Nagyon szerettem ezt a projektet. Antje Schiffers német képzőművésszel, Erdődi Katalin osztrák és magyar vonalon is dolgozó kurátorral és Kőrösi Máté dokumentumfilmessel csináltuk közösen. Nagyon felszabadító volt az a kollaboratív munkamódszer, ahogy kiegészítettük egymást, más-más területről érkezve, mégis teljesen demokratikus működésben. És persze a helyiek hozzájárulása ugyanolyan erős tényező volt. Ez Magyarország peremvidéke, földművelők, dinnyetermesztők, idénymunkások voltak a szereplőink és alkotótársaink, és egy olyan falu, ami éppen kihalóban van, hiszen a fiatalok nem érzik a lehetőséget az ottmaradásban.
A projekt utolsó szakaszában tartottunk egy falugyűlésszerű beszélgetést, ahol többek között felmerült a kérdés, kit mi tenne boldoggá, mire vágyna, hogy jobban érezze ott magát. Volt ott egy kisfiú, talán 9-10 éves lehetett, anyukája és nagymamája is közmunkásként dolgozik a faluban. Elkérte a mikrofont, és azt mondta, hogy neki önbizalomra lenne szüksége. Gyönyörűen megfogalmazta az egésznek a lényegét. Ezeknek a közösségeknek már az is kihívás, hogy elhiggyék: egyáltalán fontos az bárkinek, hogy ők magukról beszéljenek. Nincsenek hozzászokva a rájuk irányuló figyelemhez.
A teljes interjú a Maszol.ro oldalán olvasható.
A nyitóképet Mohácsi László Árpád készítette.
