Tóth Ildikó: Dívának lenni fárasztó

Korábban úgy fogalmazott a szakmáját illetően, hogy szerepkészítő kisiparos. Miért találó megnevezés ez a színészi munkára?

Nem szeretem misztifikálni a szakmánkat. Nem tartom különlegesebbnek a színészi tevékenységet, mint ha valaki tanít, takarít vagy gyógyít. A nagyapám cipész volt, és egy régi fényképén látható mögötte a tábla: cipőfelsőrész készítő kisiparos. Megtetszett nekem ez a szerkezet, és jól alkalmazható a színházcsinálásra.

Rejtőzködő alkat vagy inkább csak nem dívás?

Mind a kettő. Egyrészt talán rejtőzködő vagyok, bár inkább azt mondám: figyelem magam körül a világot. Dívának lenni számomra fárasztó, egy csomó olyasmi kell hozzá, ami belőlem nem jön ösztönösen.

De a színpadon könnyedén eljátszik lenyűgöző nagyasszonyokat, szerintem jól is állnak önnek ezek a szerepek.

Amikor az ember belép a színpadra, az egy másik világ. Átalakulok azzá, amit a szerep és a történet megkíván.

Önben gyermekkorától megvolt az átalakuláshoz, játékhoz szükséges felszabadultság?

Sokkal inkább a kifejezés vágya élt bennem. Gyerekkoromban tíz deka párizsiért sem lehetett leküldeni a közértbe, mert olyan félénken és halkan adtam elő a kérésemet, hogy ötször kérdeztek vissza, hogy mit is akarok.

Mikor fordult ez meg?

Szerintem nem fordult meg. Csak ahogyan az ember felnő és halad előre saját maga megismerésének útján, elfogadja önmagát olyannak, amilyen. Fel kell mérnünk, mi az, amin tudunk és érdemes változtatni, és mi az, ami alapvetően a lényünk sajátja.

Számomra nagyon meglepő volt Az öreg hölgy látogatásában nyújtott alakítása néhány évvel ezelőtt. Egy gátlástalan, mégis érző nőt formált meg, bár korábban azt gondoltam, távol áll öntől ez a figura.

Az ember magában hordozza az univerzumot. Hogy végül ebből a teljességből mi lesz a sajátja, azt meghatározza a földrajzi és társadalmi környezete, a családi, baráti és iskolai közeg, amelyben szocializálódik. Amikor egy kíváncsi gyerek megfog egy legyet, megvizsgálja, kitépi a szárnyait, abban megjelenik a szadizmus, a másik élet kioltása… Egy alkotó ember éppúgy magában hordozza ezeket a tulajdonságokat, és ha kell, felerősíti. Amikor kapok egy szerepet, amely ellenkezik az alkatommal, akkor nincs más dolgom, mint hogy előbányásszam magamból ezeket az érzéseket, indulatokat. Amikor egy színész elindul egy történet és benne egy szerep útján, akkor mindig ugyanazokat a kérdéseket teszi fel: vágyakat, motivációkat keres, és ezek általában mindannyiunkat jellemző, alapvető érzésekre vezetnek vissza.

Én például nem vagyok bosszúálló típus, de gondoltam már néhány pillanatig, hogy valakit megfojtanék egy kanál vízben, ahogyan a féltékenység vagy az irigység sem jellemző rám, de előfordult, hogy tudatosan kellett magamban helyre tennem ezeket az érzéseket. Az „öreg hölggyel”, Claire Zahanassiannal olyan tragédiák történtek, hogy egy fiatalkori trauma után egyszerűen képtelen volt továbblépni, egész életét a vágyott bosszú beteljesítésére építette fel. Ez az ifjúkori tragédia számomra is teljesen érthető és átélhető, és innen már fel lehet építeni egy hiteles karaktert.

Érdekes, hogy a Radnóti Színház évad végi bemutatójában, A pelikánban is egy gyermekeit megnyomorító anyát játszik. Mostanában gyakrabban találják meg az ilyen típusú szerepek?

Igen, és ez bizonyára összefüggésben van azzal, hogy öregszem. Egy színésznő karakterét a színpadon – és főleg filmben – erősen meghatározza, hogy milyen arcot, alkatot kap az égiektől. Én fiatalon sok naivaszerepet játszottam, jóindulatú, simulékony nőket, de aztán szerencsére nem ragadtam bele ebbe a skatulyába, a pályám sokkal színesebben alakult. Ahogyan idősödöm, úgy tűnik, megtalálnak a saját karakteremmel ellentétesnek látszó szerepek.

A szerepei formálják önt?

Szerintem igen. Érzékenyítik a gondolkodásomat, hiszen rávilágítanak, hogy minden történetnek számos olvasata van, attól függően, milyen aspektusból vizsgáljuk. A színház a nézők empátiáját is elmélyítheti, hogy ne ítélkezzünk rögtön, hanem igyekezzünk a dolgok mögé látni. Az érzékenyítés rendkívül fontos ebben az „emocionális tumultusban”, a közösségi felületek ítélkezéstől hemzsegő közegében, amely bennem komoly félelmet kelt.

Korábban azt mondta, hogy a tehetsége része a bizonytalanság, a folyamatos kételkedés önmagában. Idővel nem javul a helyzet?

Nem, az ember az árnyékától nem tud szabadulni. Én ilyen alkat vagyok, de szerintem a kétségek előrevisznek és egy művész számára különösen fontosak. Néha ki kell kötni a megelégedettség szigetén, hiszen nem ostorozhatja magát az ember folyton, de mielőtt túl kényelmessé válna, ismét tovább kell úszni. 

Mikor kötött ki legutóbb ezen a szigeten?

Amikor öt évvel ezelőtt A Vágy nevű villamost csináltuk Székesfehérváron, akkor azt éreztem, hogy ha megpusztulok, sem tudok többet. Az egy esszenciális összefoglalása volt az addigi tapasztalataimnak, tudásomnak. De nem állítanám, hogy ilyen négy-öt éve volt utoljára. Hiszen, ha fuldokolunk a hétköznapokban, akkor egy-egy jó mondat is tovább tud segíteni, vagy elégedettséggel tölthet el.

Több mint tizenöt évet töltött a pályáján szabadúszóként. Fontos önnek a közösséghez tartozás?

Társulatban dolgozni ad egy biztonságérzetet, nem elsősorban egzisztenciálisan, hanem lelki, szellemi értelemben. Nem is tudom, hogy voltam képes 17 évig szabadúszóként dolgozni, mert magamat alapvetően csapatjátékosnak, közösségi embernek tartom. Bár ezekben az években gyermekem született, tíz év pedig erősen kötődött a tatabányai Jászai Mari Színházhoz, ahol volt egy állandó, – mi úgy hívtuk – láthatatlan társulat. Ezt az időszakot a szívemben társulathoz tartozásként könyvelem el, így pedig már csak hét év marad. Számomra fontos, hogy különböző gondolatok, de azonos értékek és célok mentén egy alkotóközösségben dolgozzunk, mert ez az értékes előadások létrehozásának kulcsa.

Tavaly visszatért a Radnóti Színház csapatába, ahonnan a pályája indult. Előtte nyolc évet töltött a székesfehérvári társulatban, ahol nagyon izgalmas szerepek is megtalálták. Miért döntött mégis a Radnóti mellett?

Nagyon profán oka van: elfáradtam az állandó utazgatásban. Nem laktam soha Székesfehérváron, folyamatosan ingáztam a próbákra és az előadásokra Budapestről. Úgy éreztem, hogy a fiam is érzékeny korban van, és szeretnék több időt tölteni vele. Nekem a Radnóti volt a színházi bölcsőm, ott mindig otthon éreztem magam. Máig ismerősek a kollégák, a háttérben dolgozók, és megható a szeretetteljes fogadtatásuk.

Mindig hangsúlyozza, hogy a jó színház a jelenünkről, a mi életünkről mesél. Mégis nagyon gyakran játszik klasszikus darabokban.

A klasszikusok sajátja, hogy egy társadalom, közösség vagy az emberi jellem legmélyebb sajátosságaira tapintanak rá, és ettől újra és újra aktuálisak vagy vérlázítóak lesznek. Bár A Vágy nevű villamost Tennessee Williams a második világháború után írta, az akkori nagy kataklizma, amely alapvető erkölcsi kérdések átgondolására késztette az embereket, bizonyos tekintetben hasonló, mint amit Magyarországon a rendszerváltás hozott. Bagó Bertalan rendező az 1990-es évek elejének Magyarországára helyezte a történetet, a megváltozott társadalmi berendezkedés, a meghasonult ideológiák változtatásra kényszerítették az embereket, és aki képtelen volt erre, azt felemésztette a kor.