15. Vaskarom
Mennyit ér egy apa szeretete, ha feltételekhez kötött? A birkózó Von Erich testvérek igaz történetét bemutató Vaskarom sportfilmbe oltott melodráma, a kamerák mögött Erdély Mátyással (Saul fia), aki pazarul adja vissza a nyolcvanas évek hangulatát.
A Vaskarom remekül idézi meg a korszakot, a pankráció olykor meglehetősen groteszk és csicsás, színpadias világát, miközben univerzális dolgokról beszél. Szülőkről, akik a saját vágyaikat gyerekeiken keresztül akarják megvalósítani, frusztrált férjekről és csendben tűrő feleségekről, testvéri szeretetről és versengésről. Sean Durkin író-rendezőnek nagy gyakorlata van a diszfunkcionális családi dinamikák ábrázolásában: a Martha Marcy May Marlene egy radikális szektába keveredő fiatal lány kálváriáját meséli el, ahogy azt maga mögött hagyva igyekszik visszailleszkedni családja körébe, A fészekben a külföldre költözés során kerülnek felszínre a társadalmi elit és a család ellentétei, de a Két test, egy lélek testvérpárosának bizarr kapcsolatát is idevehetjük.
A fészekben már korábban is a rendezővel együtt dolgozó Erdély Mátyás kamerája nagyszerűen operál az izzadt testekkel, a fényekkel és árnyékokkal. A show-műsorszerű meccsek pontosan megtervezett koreográfiát követnek, az operatőr képei pedig letisztult nosztalgiával idézik meg a ’80-as éveket. A nagy mélységélességgel és széles látószögben rögzített felvételek teret engednek a korhű, meghitt lakásbelsőknek, az otthonnal éles kontrasztban álló nyomasztó stadionoknak és élénk kosztümöknek.
A Vaskarom a fiatal generációkra sziklaként nehezedő szülői nyomást átokként mutatja be.
14. Ne várjatok túl sokat a világvégétől
Radu Jude ünnepelt román filmrendező legutóbbi alkotása a felszínen egy alulfizetett és túldolgoztatott produkciós asszisztens egy bukaresti napját kíséri végig. Angela (Ilinca Manolache) castingvideókat készít különböző üzemi balesetek sérültjeivel, hogy a német cégvezető (Nina Hoss) kiválaszthassa közülük a legszerencsétlenebb munkást egy prevenciós videóhoz. Útjai során Angela ráadásul időről időre macsóparódia TikTok-videókat készít a nemi erőszakkal és emberkereskedelemmel vádolt Andrew Tate stílusában, Bobita nevű alteregója mögé bújva.
A Ne várjatok túl sokat a világvégétől különleges filmnyelvi megoldásai, egy általában évekig készülő nagyjátékfilmhez képest döbbenetes naprakészsége, csípős káeurópai humora és meglepetésszerű fordulatai miatt nemcsak a Locarnói Filmfesztivál zsűrijének elismerését vívta ki: őrülten szórakoztató road movie, amelyben Miske László erdélyi színészünk még Petőfit is szaval.
13. Challengers
Mi a fontosabb: a tenisz vagy a szerelem? Luca Guadagnino (Szólíts a neveden) sportdrámájának női főszereplője szerint a válasz egyértelmű. A Challengers éppúgy szól az emberi érzelmek röpködéséről, mint a pályán zajló fizikai adok-kapokról.
A fiatal színészek remekelnek: Zendaya Tashija megfélemlítő jelenség a pályán és azon kívül, ő Art és Patrick életének katalizátora. Az O'Connor és Faist közötti feszültség túlmutat a rivalizáláson: mélyebb, szinte szimbiotikus kapcsolatot sugall, amelyet többéves barátság és versengés alakított. Interakcióik magukba foglalják a film központi feltevését, miszerint a szerelem és a rivalizálás nem zárják ki egymást, hanem valójában ugyanannak az éremnek a két oldala.
Guadagnino stílusos kivitelezése a '80-as évek sportfilmjei előtt tiszteleg, megragadja a kor vibráló energiáját, miközben feltárja a férfiak sebezhetőségét, amely a rendező filmográfiájának visszatérő témája. Férfi karaktereit megrendítő nyerseséggel ábrázolja, érzelmi és fizikai meztelenségüket pedig szenzációhajhászás nélkül ragadja meg.
A Challengers ambiciózus vállalkozás, a tenisz metaforáján keresztül feltárt érzelmek, a szerelem, a rivalizálás és a személyes fejlődés pedig a meccs végéig izgalomban tartja a nézőt. Nem tökéletes, de minden időugrása és megkérdőjelezhető karaktermotivációja ellenére mélyen emberi film, amely újra bemutatja, hogy Guadagnino bármilyen történetben képes egyedülálló módon közel hozni érzelmeink sokféleségét és mélységeit.
12. Vörös szobák
Vajon mi vonzza az átlagembert a rémtörténetekben? A Vörös szobák éjfekete és kíméletlen film, amely jóval több egy átlagos sorozatgyilkosos thrillernél. Nem visz el a pokol legmélyebb bugyrába, de megmutatja, merre van. Azon kevés filmek egyike, amelyeket nagyszerűségük dacára soha többé nem akarunk majd látni – de az egészen biztos, hogy nem felejtjük el egyhamar.
Friedrich Nietzsche szerint ha túl sokáig bámulsz a mélységbe, a mélység visszanéz rád: néhány dolgot pedig valóban soha nem szabad látnunk.
Pascal Plante kanadai rendező úgy meséli el egy sorozatgyilkos történetét, hogy sem a gyilkost, sem annak bűneit nem teszi filmje sztárjává. Nem bonyolódik pszichologizálásba, nem hozza közelebb hozzánk az áldozatokat vagy azok családjait – a jelenség rögeszmés „melléktermékeire” összpontosít. A Vörös szobák élesen kritizálja a kapzsiságot, és hátborzongató módon mutatja be, hogy a kapitalizmus hogyan darálja be az embereket a dark web rejtett, félelmetes online tereiben.
11. Dűne – Második rész
Denis Villeneuve végre betetőzte Paul Atreides monumentális felnövéstörténetét – a Dűne-trilógia második felvonása látványban és hangban hibátlan, sőt a megváltozott médium lehetőségeihez képest Frank Herbert regényéhez is hű marad.
Frank Herbert könyvének valódi értéke, hogy felépít egy teljesen önálló univerzumot, majd be is népesíti. A megalkotott világnak nemcsak a jelenét, de a történelmét is megírja – erre a függelékek, illetve az előzménykötetek és a folytatások kiváló lehetőséget adnak. A filmes feldolgozás alkotóinak már nehezebb dolguk van: alig három óra alatt (amely így is súrolja a befogadhatóság határát) kell koherens környezetbe helyezniük a szereplőket, úgy, hogy ne gyökértelenül ténferegjenek a sivatagban. Ilyen esetben elengedhetetlen a szelektálás. A rendező nem tért ki a feladat elől: mérlegelt, döntött, és e döntésnek áldozatul estek a birodalmi családok közti, épp csak felvillanó hatalmi játszmák, ahogy az Atreidesek vérvonalának titka is, melyre csak egy félmondat utal – nem beszélve egy fontos cselekményszálról, amely Thufir Hawat karakterének kivágásával tűnt el (az első részben Stephen McKinley alakította).
Annál részletesebben lett kidolgozva a fremenek hit- és szokásvilága. A sivatagi nép létmódja érzékletesen világít rá arra, hogy amit egy bizonyos kultúrkör barbárnak ítél, az egy másikban elfogadott, sőt szakrális természetű lehet. Ilyen a fremenek halállal kapcsolatos felfogása: a holttestből lecsapolják a vizet, és egy szent medencébe öntik, de a hatalmas szárazság ellenére sem isznak belőle. A halál szent, ugyanakkor természetes is. És egy magasabb erő dönt róla, ez esetben a sivatag, amely visszaveszi azt, ami az övé. Szintén e csoporton keresztül jelenik meg a hit erejében rejlő veszély. A messiásvárásba oltott rajongás egyes jelenetekben már-már elsodorni látszik Pault, szinte baljóslatúan jelezve a hajszálvékony határt, amely a végletes vallásos meggyőződést elválasztja az őrjöngéstől. Attól az őrjöngéstől, amely háborúkat robbant ki.
10. Hogyan szexeljünk
Az elsőfilmes Molly Manning Walker drámája a 76. Cannes-i Filmfesztivál Un certain regard szekciójának fődíját nyerte el, teljesen megérdemelten. A Hogyan szexeljünk bedobja a mély vízbe szereplőit. A modern felnövéstörténetben három barátnő indul Görögországba nyaralni, ám a féktelen buli váratlanul sötét fordulatot vesz.
A Hogyan szexeljünk nem az első tinifilm, amely a szexuális zaklatás és beleegyezés kérdéskörét boncolgatja, ám a rendező által bemutatott brutális őszinteség kiemeli a mezőnyből. Walker bemutatja, hogyan semmisül meg a férfiak erőszakossága, és hogyan lesznek tetteikben partnerek, cinkosok a barátok. „A srác egy rémálom, de hát gyerekkorunk óta ismerem” – hárít az erőszaktevő haverja. A film egyik legnagyobb erénye ennek a trükkös, társadalmunkban mélyen beágyazott dinamikának a kezelése, és annak fontossága, hogy a férfiak másokat tegyenek felelőssé tetteikért. A rendező a kortársak nyomására helyezi a hangsúlyt, arra, hogy a túlélők inkább ne mondjanak semmit – ezáltal pedig áthárítják rá a felelősséget.
– Mondanod kellett volna valamit – okítják Tarát. Efféle mondatokat nem csak a klub alkoholgőzös, lüktető homályában hallunk. A londoni British Film Institute (BFI) kérdezz-felelekjén Molly Manning Walker rendező elmondta, hogy filmjének ötletét egy hasonló utazás inspirálta: különösen az a része, amikor évekkel később egy baráti társasággal beszélt serdülőkori élményeiről, és felismerte, hogy azok nem voltak rendben.
A film bemutatja, hogy a tinédzserek milyen lazán nyomást gyakorolhatnak egymásra, ami a nem kívánt szexuális élményeket illeti, még akkor is, ha ezt a felszínen ünneplik.
9. Előző életek
Nora és Hae-sung gyerekkorukban a legjobb barátok voltak, de a kislány elköltözése szétválasztotta őket egymástól. Húsz évvel később online újra egymásra találnak, azonban felnőttként már egészen máshol tartanak az életükben. Hae-sung New York-i látogatása mindkettejükben váratlan érzelmi lavinát indít el, ahogy a nézőben is az elsőfilmes Celine Song önéletrajzi ihletésű, csendes drámája.
Nem az az egyetlen életünk van, amit élünk, mindenféle variációs lehetőségek nélkül? Itt jön be a képbe az injon (végzet?) fogalma, a lehetséges előző életek és a lélekvándorlás. Annak mély meggyőződése – bizonyára más is megtapasztalt már hasonlót –, hogy valaki egész biztosan nem véletlenül lépett be az életünkbe. Hogy valaminek korábban már történnie kellett az ügyünkben, és emiatt feltétlenül dolgunk van egymással. A szabadságunktól ez nem foszt meg ugyan, de jelentősen befolyásolni fogja az egymáshoz való viszonyunkat. És persze azoknak sem csak egyetlen, egyenes vonalú, végletekig logikus életük van, akik nem hisznek előző életekben. Hanem sokféle lehetséges élet közül váltanak valóra egyet. Közben azonban érzik, hogy ezzel olyasmitől fosztatnak meg, ami valójában járna nekik, mert akkor játékosabban viszonyulhatnának a döntéseikhez, kevésbé lenne okuk szorongani, és jóval gazdagabb önmegvalósítási lehetőségek nyílnának meg a számukra.
A koreaiság, a szülőföldhöz való viszony és az elvándorlás fájdalma is az Előző életek motívumai. Norát hajtják az ambíciói, „szűk volt neki Korea”, de még Kanada is. Ám az, hogy „valakivé” idegen országban, távoli földrészen lett, soha nem gyógyuló sebet ejtett rajta, mert valamit végleg Koreában hagyott magából. Egyenesen önmagát hagyta ott; mint mondja is Hae Sungnak: az USA-ban már valaki más él, és nem az egykori kislány. Nem vesztette el azonban vele végleg a kapcsolatát, és régi pajtásának, titkos lélektársának megjelenése az életében 24 évvel később a valódibb önmagával való találkozás, szembesülés alkalma. Ráébred, hogy ő valaki más is, vagy valaki más is lehetett volna. Veszített és nyert, mint minden ember, aki mondjuk zenész lesz, noha matematikus, színész, noha festő, orvos, noha pap is lehetett volna. Senki sem lehet egyszerre minden, nem valósíthatja meg minden álmát; még azokat sem, amelyek lehetősége valóban ott szunnyadt benne, amelyeket képes lett volna megvalósítani.
8. A szomszéd szoba
Pedro Almodóvar az eutanáziáról készítette első angol nyelvű filmjét Julianne Moore és Tilda Swinton főszereplésével. A szomszéd szobát a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, ahol később el is nyerte az Arany Oroszlánt.
Martha nem szűnt meg élni, de belefáradt abba, hogy küzdjön a félelemmel. Tilda Swintonnak kivételesen kifejező, jellegzetes arca van: olyan áttetsző aurával, amely David Bowie-ra hajaz. Úgy érezzük, mintha jól ismernénk ezt az arcot, amely Swinton realista, fájdalmas igazságokat kijelentő szavaival együtt nehézfegyverként válik Almodóvar vizsgálódásának eszközévé. Martha úgy dönt, hogy a kezébe veszi sorsa irányítását: ő dönti el, mikor és hogyan hal meg. Amint ő és Ingrid beköltöznek a festői, erdő melletti modern nyaralóba, megállapodásuk feszültséggel tölti be a jeleneteket. Ha Ingrid arra ébred, hogy Martha hálószobájának ajtaja zárva van, akkor megtörtént, Moore empatikus Ingridje pedig mindent megtesz, hogy támogassa barátját, ezáltal viszont a spirituális-etikai egyenlet szerves részévé válik.
Karakterek nap mint nap meghalnak filmekben, mégis ritkán találkozhatunk olyan drámával, amely szarvánál ragadja meg a halált és szembenéz annak profán valóságával – anélkül, hogy önhitt módon ítélkezne. A 74 éves Pedro Almodóvar pedig ugyan nem egy kifejezetten fatalista művész, filmjeit mégis egyre inkább meglegyinti a halál gondolata: legutóbbi és egyben első politikusabb filmjében, a Párhuzamos anyákban a spanyol polgárháborúban elhurcolt és meggyilkolt áldozatoknak állított emléket. A szomszéd szobát az emberiesség hajtja: felemel, katarzist hoz, és határozottan az élet oldalán áll.
7. Téli szünet
Van annál nagyobb átok egy tizenhét éves fiú számára, mint hogy az álomvakáció helyett a téli szünetet az iskolában ragadva töltse a diákok által leggyűlöltebb tanárral és a konyhásnénivel?
1970 decemberében járunk. A New England-i Barton Akadémia diákjai és tanárai hazautaznak az ünnepekre, csak néhány szerencsétlenül járt diák és a felvigyázásukra kirendelt Paul Hunham (Paul Giamatti), a szigorú, elvhű történelemtanár, no meg az iskola vezető szakácsnője (Da'Vine Joy Randolph) rekednek a campuson. Angus Tully (Dominic Sessa) az a típusú lázadó, akinek maró megjegyzései mögött igazi személyes tragédia lapul, de a nagy összezártságban aztán mindhárom hősünkről lehull az álarc.
A Téli szünet nemhiába került fel immáron a harmadik toplistánkra a legjobb, tanárokat ünneplő filmek és a kedvenc karácsonyi néznivalóink után: tanulságos, emberi és megható, ugyanakkor remek a humora és nagyon-nagyon szerethető.
6. Amerikai irodalom
Ez a borotvaéles szatíra listánk egyetlen kakukktojása, amely sajnos hazánkban moziforgalmazás helyett azonnal streamingplatformon landolt. Jeffrey Wright küszködő fekete írója viccből ledobja a blaxploitation bombát, amiből instant bestseller lesz Cord Jefferson Oscar-díjas filmjében.
Az elsőfilmes Cord Jefferson remek érzékkel lavíroz a családi dráma és a szatíra között, és szenzációsan keveri a társadalomkritikát az intelligens humorral. Spike Lee-nél jóval finomabb eszközökkel képes úgy görbe tükröt állítani az irodalmi elit, a filmipar és az amerikai össztársadalom elé, hogy a játékidő utolsó percéig szórakoztató marad és nem fordul át tanmesébe. Megadja nézőjének az értelmezés szabadságát.
A woke mozgalomnak és a politikai korrektségre való törekvésnek köszönhetően átalakult a reprezentáció fogalma és a mögötte levő logika. A sértő, megbélyegző, leegyszerűsítő sztereotípiák nem tűntek el, csak az értelmiségi közönség a keblére ölelte azokat. Az általuk generált narratívákba pedig könnyen beleragadnak a kisebbségek: ma már az autentikusság jelképe, ami korábban rasszista volt. A legfrusztrálóbb mégis az, hogy a kisebbségeknek nem osztanak lapot, pont ők nem szólhatnak bele abba, hogy hogyan ábrázolják őket, és hogy nekik mit jelent a reprezentáció. Monk ez ellen lázad fel, ám a probléma univerzális: nemcsak az irodalom és a művészvilág, hanem a teljes mai amerikai társadalom sajátja.
5. Tökéletes napok
A komorebi japán kifejezés a fa lombkoronáján átszűrődő napfényre, amely tulajdonképpen maga a kiegyezéssel teli béke és megelégedés. Legalábbis Wim Wenders legújabb, Tökéletes napok című filmje szerint, mely a tavalyi Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában debütált, és két díjat is elhozott, mielőtt idén a magyar mozikban landolt volna.
Amellett, hogy a film egy lehetséges (és sok szempontból vonzó) életmodellt mutat be a főszereplő alakján keresztül, különböző nemű, származású és társadalmi helyzetű embereket is felvillant egy-egy jelenet erejéig. Ehhez pedig kissé humoros, ám egyáltalán nem valószerűtlen helyszínként a nyilvános mosdókat választja. Ez pont ideális, hiszen kevés hely van, ahol több, egymással egyébként semmilyen módon nem érintkező ember útjai keresztezhetik egymást. Találó itt az útmetafora, mivel az illemhely az úthoz hasonló jelképes tartalmakkal telítődik, így maga is toposszá válik: a legkülönfélébb emberek közötti találkozásé.
A Tökéletes napokban nem történik sok minden: maga az élet, apró csodáival és hétköznapi tragédiáival. Jönnek és mennek az emberek, generációs különbségeket, majdnem elfelejtett sebeket vagy váratlanul érkező empátiát hozva magukkal. Mégsem unalmas a film, hiszen atmoszférája is történésértékű: a 21. század rohanó emberének szokatlan a Hirayamát körülvevő tökéletlen idill. Mégis tudunk, szeretnénk azonosulni az emberrel, akinek eleinte nevetséges a mosdótakarítás iránti elhivatottsága, de rövidesen irigylendőnek tűnik belső békéje.
4. Érdekvédelmi terület
A Martin Amis angol író 2014-es regényét lazán adaptáló film Auschwitz parancsnokának, Rudolf Hössnek és feleségének, Hedwignek történetét meséli el, akik közvetlenül a koncentrációs tábor mellett alakították ki álomotthonukat. A halált váró foglyok sikolyai, a puskaropogás, a katonák üvöltözése és a gázkamrák füstje kísérti paradicsomukat, de közönyük a borzalmakkal szemben félelmetes ellentétet teremt.
A Szexi dög, a Születés és A felszín alatt rendezőjének új filmje már-már szatírává formálja a család történetét: Höss szeretett lovait, az asszony kedvenc rózsalugasát és a gyerekek kerti medencéjét harminc méter választotta el a haláltábor kerítésétől, de hát a vonzó ingatlan megér egy „kisebb” kompromisszumot, nem igaz? Hössék úgy vannak vele, mint azok a budapestiek, akik a négyes-hatos dübörgésére alszanak el: egy idő után bármit meg lehet szokni! Az Érdekvédelmi terület távolságtartó és roppant kényelmetlen film, amely tavaly megnyerte Cannes-ban a zsűri nagydíját.
3. Szegény párák
Jórgosz Lánthimosz filmje kifordított Frankenstein-történet, amelynek középpontjában a női útkeresés, öntudatra ébredés áll. A magyarországi díszletek között forgott és a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán díját elnyert, szédítő látványvilágú, fekete humorral és jó adag erotikával fűszerezett film az idei Oscar-gálán is tarolt: a budapesti születésű Mihalek Zsuzsa berendező is kapott egy szobrocskát.
A nem e világi színekkel, ruhakompozíciókkal, díszletekkel Lánthimosz tudatosan és okosan játszik rá a giccsesztétikára, és ugyanolyan ironikus önreflexióval építi fel a film formavilágát, mint magát a történetet. A képek néha Jean-Pierre Jeunet filmjeit (Delicatessen, Az elveszett gyerekek városa, Amélie csodálatos élete), néha Terry Gilliam filmjeit vagy épp Lars von Trier A birodalmát és Melankóliáját juttatják az eszünkbe. Több helyszínben fel lehet ismerni a szecessziós Budapest egy-egy szeletét, de ez a diorámaszerű díszletvilág sosem válik valóságossá. A Szegény párákon a hazai filmes szolgáltatóipar jelentős százaléka dolgozott, két hatalmas műtermet is lefoglaltak a forgatás helyszínéül. A látványvilág egyedisége részben a kevert technikáknak köszönhető: épített díszletek, festett hátterek és makettek hétköznapi elemekkel és számítógépes trükkökkel keverednek benne.
Lánthimosz eddigi legkommerszebb filmje minden hiányossága ellenére a legemberibb és legszerethetőbb munkája. Bellához hasonlóan ő is átviharzik a maga által teremtett világon, és közben sok fontos kérdés megválaszolására nem jut ideje. De érdekes módon éppen ez a száguldás, gyermeki kíváncsiság, kielégíthetetlen habzsolás teszi intenzív filmélménnyé a Szegény párákat, amely, mint minden jó film, még sokáig velünk marad majd. Lehet, hogy Lánthimosz nagy lépést tett a kommersz felé, de bárcsak mostantól kezdve minden kommersz film ilyen lenne!
2. A szer
Vajon meddig mennénk el saját magunk tökéletes verziójáért? Nem kell ahhoz hírességnek lenni, hogy az ember aggódjon az öregedés miatt – főleg, ha nőnek született. A társadalmi kényszer folyamatos, hogy a lehető legjobb formánkat mutassuk a külvilág felé, ám ha valaki ráadásul reflektorfényben van – pláne, ha nőnek született –, egész életét kritikák célkeresztjében éli. Egyesek pedig elmennek a falig – akárcsak Coralie Fargeat rendezőnő, aki zavarba ejtő testhorrort készített a témából, és nemes egyszerűséggel még hozzácsapott egy masszív kritikát a média- és szépségiparról, valamint a sztárkultuszról.
Az ötvenéves egykori színésznő és fitneszcsillag, Elisabeth Sparkle (Demi Moore) egy feketepiacon szerzett drog segítségével próbálja visszaszerezni fiatalságát, ám a játékszabályokat egyre nehezebb betartania. A csodaszer hatóideje korlátozott: ő maga és fiatal énje, Sue (Margaret Qualley) csupán egy-egy hétig létezhet, utána cserélniük kell. Sue viszont többet akar, és átveszi a kontrollt – ám az egyik én csak a másik rovására létezhet.
A szer meghökkentően morbid és zsigeri, ám végtére az abszurditásában is pontos látleletet ad a kielégíthetetlen vágyról, hogy a külvilág tökéletesnek lásson minket, miközben azt is bemutatja, hogy a manipulált képek és az egyre gyakoribb plasztikai beavatkozások uralta világunk csupán egyfajta válasz a társadalom identitásválságára. Fargeat csúcsra járatja a male gaze-t, hogy aztán a Quentin Tarantinót is megszégyenítően véráztatta fináléban a közönséget is alaposan megbüntesse. Megosztó, öntörvényű és olyan hatásos alkotás, ami nagyon kevés filmről mondható el manapság.
1. Anora
Sean Baker végleg leszámol az aranyszívű prostituált toposzával. Anora jött, látott és alaposan felkorbácsolta az állóvizet: a brooklyni eszkort és az oligarchacsemete románca egy hedonista atomrobbanás, amely nemcsak a közönség szívét, de az Arany Pálmát is elnyerte. Teljesen megérdemelten.
A rendező kockázatot vállalt, amikor sztárszerepeket adott gyakorlatilag ismeretlen színészeknek, akiknek korábban nem volt ilyen lehetőségük, ám ők maradéktalanul meghálálták a gesztust. A film autentikusságához az is sokat tesz hozzá, hogy a forgatókönyv megírásához Baker valódi szakmabeliektől kért segítséget: főszereplőjét például egy brooklyni rúdtáncoktatóval, Sophia Carnabucival képeztette ki, aki még a New York-i sztripper szlenget is megtanította neki.
Az Anora ítéletmentesen és autentikusan mutatja be a szexmunka realitását: nem magasztalja fel, de nem is ítélkezik szereplői felett. Még Ivant, a kiváltságos, önző aranyifjút sem kritizálja: az osztályrendszerről mondja meg a magáét, amely kitermelte. Őrült szórakoztató karakterdráma, amely végül akkora gyomrost visz be, hogy levegőért kapkodunk. Ráközelít főhősére, hogy a lefegyverző utolsó jelenetben kénytelenek legyünk átgondolni, mit is láttunk. Egy harsány vígjátékot vagy egy csendes tragédiát? Akárhogy is, az Anora végső kijelentése a komplex empátia. A filmet, főhőséhez hasonlóan, a saját fogalmai alapján lehet csak igazán megérteni.
