A nemzeti giccs melegágya
Ha a témába vágó képzőművészeti alkotások között böngészünk, kitűnik, hogy Trianon terméke a nemzeti giccs, amely sokszor dagályos, az érzelmekre utazó és a hatalmi reprezentáció részeként megjelenő didaktikus művekben ölt testet. Ha végigtekintünk a Trianon-emlékműveken, jellemző a hiány, a fájdalom és a gyász ábrázolása, számos munkán megjelenik a Nagy-Magyarország-térkép, a sas vagy a turul, a kereszt, illetve a Szent Korona. Mind balzsam a befogadó sérült nemzeti öntudatára és szabadságfelfogására. Ezek sűrűjében pedig nehéz észrevenni a valóban kvalitásos, autonóm műtárgynak tekinthető alkotásokat.
Trianon a művészetben a békekötés után
Alig fél évvel a békediktátum aláírását követően már felavatták az elcsatolt országrészeket és a remélt revansot szimbolizáló szobrokat, valamint azok az intenzív, erős állításokat közvetítő plakátok is megjelentek, amelyek a trauma közelségéből fakadóan nyílt és explicit gondolatokat fogalmaztak meg.
1921. január 16-án avatták fel Magyarország irredenta szoborcsoportját a budapesti Szabadság téren. A trianoni fájdalomnak mementót állító mű elkészítésére az ország négy legnevesebb szobrászának pályázatát fogadták el, akik egyedülálló módon formázták meg az elszakított országrészeket szimbolizáló emberalakokat. Nyugatot Sidló Ferenc, Délt Szentgyörgyi István, Keletet Pásztor János, Északot pedig Kisfaludi Strobl Zsigmond mintázta meg. (A szoborcsoportot 1945-ben politikai okokból megsemmisítették, másolatukat a Trianon Múzeum őrzi.)
1932. október 6-án szintén a Szabadság téren avatták fel Émile-Guilleaume Léonard francia szobrász Magyar fájdalom című alkotását (képünkön), amely Lord Rothermere brit sajtómágnás ajándékaként került Budapestre. Talapzatán angolul és magyarul a következő felirat volt olvasható: „Ez a szobor a trianoni szerződés által elrabolt gyermekei sorsát sirató Magyarország fájdalmát jelképezi.” Az alkotást 1947-ben eltávolították, majd a bronzból készült női aktot 1948-ban a Margitszigeten, a Palatinus fürdő bejárata előtt állították fel Napfürdőző nő címmel. 1967-ben raktárba, majd 1973-ban a balfi gyógyüdülő parkjába került, 2012-ben pedig restaurálást követően a Soproni Gyógyközpont rehabilitációs részlegében helyezték el.
A plakátművészetben azért is vált fontos témává Trianon, mert a háborús összeomlás utáni zűrzavarban még nagyobb szerephez jutottak az utca üzenetei. Ezek az igazságtalanságot, a veszteséget és a fájdalmat jelenítették meg. A Trianonhoz kapcsolódó legismertebb plakátunk, a Nem! Nem! Soha! keletkezéstörténetét Bodonyi Emőke kutatásaiból ismerjük. 1918 őszén, amikor már körvonalazódott az ország feldarabolásának rémképe, az Országos Propaganda Bizottság sajtó- és plakátosztályát vezető Gáspár Géza Jeges Ernőnek, a majdani szentendrei művésztelep egyik alapító tagjának diktált utasításokat, aki ezek alapján azonnal hozzálátott a vázlatok elkészítéséhez, majd a plakát alig három nap múlva számtalan példányban megjelent az utcákon. Több verzió is készült belőle, és bár mindegyik minimalista eszközöket használ (mindössze két szín szerepel rajtuk), nagyon hatásos műről van szó. A szétszakított történelmi Magyarország képe és a belenyugvást nem tűrő jelszavak univerzális üzenetet adtak át az utca emberének. Hasonló típusú plakátok születtek 1920 után is, és idővel felbukkantak a Hiszek Magyarország feltámadásában feliratú képek is, amelyek bibliai jelenetbe ágyazták a Nagy-Magyarországot szimbolizáló térképet.
Trianon és az art deco
Az első világháború és a trianoni békeszerződés traumája, valamint a spanyolnáthajárvány után az emberek újra élvezni akarták az életet, felejteni, lazítani szerettek volna – és az ekkor fénykorát élő art deco tálcán kínálta ennek hangulatát. A plakátok a nagyvárosi élet fényűzéséről szóltak, miközben az ország csendben gyászolt. A stílus megjelent néhány más alkotáson is, például az 1934-ben emelt nagykanizsai Nagy-Magyarország-emlékművön, amely Hübner Tibor keze munkáját dicséri. 1926-ban készült el a budapesti Gyöngyösi utca 2–6. középső tagja is, amelyet a magyar art deco egyik legszebb példájaként tartunk számon. Díszei, domborművei vonzzák a szemet, ugyanakkor valaha az újkori magyar történelem egyik legszomorúbb történésére is emlékeztetett, hiszen egyik kapuja felett a Magyar Hiszekegy első versszaka volt olvasható.
Művészi csoportosulások
Trianon után a képzőművészet felől érkező egyik válasz új társulások, művészeti egyesületek létrehozása volt. 1920 és 1933 között csak Budapesten tizenhat új művészegyesület indult, a két világháború között pedig összesen huszonhat működött a fővárosban, de vidéki városokban is sorra alakultak csoportok, közöttük a Szentendrei Festők Társasága 1928-ban. Amíg a történeti művésztelepeket (Nagybánya, Gödöllő, Kecskemét, Szolnok) erősen megrengették a háborús megpróbáltatások, addig Szentendrén szinte a semmiből kezdett felépülni valami új, példaértékű művészeti kezdeményezés. A Képzőművészeti Főiskolán Réti István festőművész nyolc végzős, a háború miatt már kissé túlkoros növendéke úgy döntött, nem szélednek szét, hanem nyári alkotómunkára alkalmas helyet keresnek maguknak. Megállapodtak a szentendrei polgármesterrel, megkapták a városszélen évek óta használaton kívül álló egykori járványkórház lepusztult, rozoga épületeit, s művésztelepként kezdték használni őket.
Trianon a kortárs művészetben – erősödő személyesség
A 2010-es évektől a trianoni békeszerződés témáját a századik évforduló közeledtével a történészek és politikusok valójában sosem szűnő érdeklődése mellett a művészeti szcéna is újra felfedezte magának. 2017-től számos olyan kiállítást sorolhatunk fel, amely megtalálta az egyensúlyt a giccsé ritualizált fájdalom és a kényszeres mítoszrombolás közötti tengelyen.
2017-ben két Trianonnal kapcsolatos kiállítás is nyílt az OFF-Biennále keretében: a Chimera-Project Galleryben a Nekem Trianon című projekthez kapcsolódó nemzetközi csoportos tárlat Trianon kortárs jelentőségét vizsgálta, feltéve a kérdést, hogy tudunk-e úgy beszélni a területelcsatolásról, hogy kikerüljük a nacionalista diskurzust. Emellett a Politikatörténeti Intézetben KissPál Szabolcs trilógiája a magyar nemzettudat 1920 utáni megbicsaklására koncentrált.
A Nekem Trianon-kiállítás azért is volt érdekes, mert a személyességre koncentrált, a meghívott művészek saját tapasztalatait és benyomásait járta körül, s nem nagy állítások megfogalmazása volt a célja. Az anyagból kiemelkedett a romániai Anca Benera és Arnold Estefán műve, a Trraitaantounli dbée lkae Tszreiraznőodnés című alkotás, amely a magyar és román narratívák egymásra helyezésével a történetírások közötti átjárás és kommunikáció nehézségeit is szemléltette. Az ukrán Nikita Kadan a Krím-félszigeten álló Donbasz Szálloda révén az állami szuverenitás és a nemzeti önrendelkezés ellentmondására és az etnicizált társadalmi vagy államközi konfliktusok kérdésére irányította a figyelmet, míg Demeter Dávid Trianon-remix című videója a kérdést a magyar nyilvánosságon belül is övező kakofóniát jelenítette meg.
KissPál Szabolcs trilógiája nagyban épített a misztifikációra és az áltörténelemre: két dokufikciós videója, valamint a Szakadék-Lelet központi motívumai az etnicizált táj, a turulszimbolika és a kizárás paradigmáját, valamint a politikai vallást alkalmazó magyar nemzetépítés.
Aztán 2020-ban, a nemzeti összetartozás éve kapcsán sorra nyíltak a Trianonnal kapcsolatos kiállítások. Nagy részük történelmi tárlat volt, elvétve akadt néhány képzőművészeti tárgyú is, amelyek közül méretével kiemelkedik a Mert nem lehet feledni a Pesti Vigadóban. Itt mintegy félszáz képző- és iparművész reflektált Trianon tragédiájára és a centenáriumra. Külön figyelmet kapott a plakátművészet, többek között Bakos István, Árendás József, Orosz István és a magyarkanizsai születésű, tehát Trianon terhét fokozottan hordozó Baráth Ferenc alkotásai szerepeltek itt. Utóbbi munkáján rettenetes kéz szorít egy élő szívet. Orosz Istvánnál szintén a személyesség dominált: a nagyszülők plakáttá nagyított fotóján „ablakok” nyíltak kézzel írott szövegekkel, amelyekből megismerhetjük az elődök történetét.
A festmények sorából emlékezetes Csurka Eszter Trianon című képe, amelyen furcsa, groteszk figurák szerepelnek, hét alak tépi fúriaként a földön fekvő nyolcadikat. László Dániel Mindig van remény című művén Banksyt idéző árnyalak enged el éppen egy Nagy-Magyarország formájú lufit, de mellette ott áll egy színes, kedves, mosolygós kislány is.
A tárlaton látszott, hogy a kortárs alkotók gyakran a kegyetlenséget hangsúlyozva mutatnak rá a trianoni trauma súlyosságára. Pázmándi Antal A konc című zománcoltcserép munkáján a ronggyá tépett, taposott és lőtt fekvő nőalakot emberfejű patkányok veszik körül, de Schrammel Imre megnyomorgatott férfialakja vagy Petrás Mária töredezett üvegkorpusza, valamint Prutkay Péter országcsonkításról szóló asszamblázsai egyaránt Trianon borzalmának brutalitását hangsúlyozták, Stefanovits Péter megterített asztalán pedig Magyarország volt az elfogyasztandó eledel.
Olajos Ilka Oblivion című sorozata az emlékezet elhalványulásáról szól, érzékeltetve állandóan változó viszonyunkat e szobrokhoz, hiszen a különböző nézetek egymásra rétegződése miatt bizonytalan kontúrok és meghatározatlan formák váltják a szilárd nézőpontot.
Ezen a kiállításon szerepelt Gaál József Trianon heraldikák című sorozatának egyik darabja is. E művekből a Godot Galériában is láthattunk egy válogatást 2020-ban.
Gaál József: Trianon heraldikák (2020)
Gaál József tárlatához egy szöveg is kapcsolódott, amelynek egyik állítása, hogy nincs önvigasztaló belső menedék, mert a győztesnek kell megfelelni, valahogyan el kell nyerni a sajnálatát. A hungarofuturista diskurzusba kapcsolódó művek, Gaál alakjai Frankenstein-szörnyekre, monstrumokra, hibrid torzólényekre emlékeztetnek, akiknek nemcsak a széttépettség a tragédiájuk, hanem az is, hogy identitásukat az „apjuk” határozza meg, emiatt nem tehető fel az identitásra vonatkozó reflektált kérdés. A kiállításmegnyitón Béki István Gúzs című performansza volt látható, amelyben Gaál „gúzsba kötötte” Békit, piros folyadékkal telt műanyag csövet tekerve rá, amelyet helyenként megvágva úgy tűnt, mintha az alakból spriccelne a vér.
Sárkány Győző: Trianon anziksz (2020)
Szeifert Judit foglalta össze, hogy Sárkány Győző „képzeletének lényeit, soha nem létezett vagy csak álmodott alakjait és olykor talán belső démonait ereszti szabadon [...] tollrajzain, amelyek Trianonhoz kapcsolódva olyan egyetemes tartalmakat fogalmaznak meg, mint a gyász, a veszteség, a rombolás, a fájdalom, az emlékezés, a remény és a szabadság. Jelképiségük vizuális formába önt olyan fogalmakat, mint haza, család, nyelv, szeretet, összetartozás. Azokról az értékekről beszélnek ezek a képek, amelyeket nem befolyásol(hat)nak külső tényezők, még a hivatalosan meghúzott országhatárok sem.”
