Utolsó, 2016-os Több élet című prózakötete óta tudomásom szerint nem jelent meg újabb, önálló kötete. Az utóbbi években – szervezőként és moderátorként egyaránt – számos irodalmi esemény szervezésében vett részt, saját podcastműsort vezet, arról nem beszélve, hogy közben a Szegedi Tudományegyetemen oktat. Mindezek mellett már nem jut idő az írásra, vagy most nincs mondanivalója?
Korábban sem voltam termékeny író, átlagosan évente maximum tíz rövidprózát írtam, de jelenleg valóban alig jut időm az írásra, utoljára idén januárban írtam prózát. Ez persze kétségbe tud ejteni, mert éppen azzal nem foglalkozom, ami számomra a leginkább fontos, hiszen a kutatói pálya, a tudománnyal való foglalkozás anno kényszerből jött az életembe, egzisztenciát akartam magamnak teremteni. Elsődlegesen írónak tartottam magam, és másodsorban kutatónak vagy tanárnak. Mióta státusom lett az egyetemen, azóta olyan türelmes és egyben rettegő íróként élek, aki most néhány évig szépirodalmat nem igazán ír, helyette – a felsőoktatási teljesítménymérő rendszer örömére – tudományos szövegeket gyárt (2022-ben jelent meg tudományos monográfiám, az Énekes Krisztina rongyikái, melyben vajdasági írókkal foglalkozom), s minden egyéb tudomány-népszerűsítő, -szervező feladatot ellát, tanít. Türelmes, mert azt is gondolom, hogy nap mint nap rengeteg irodalmi szöveg születik, a világ pedig nem lesz attól kevesebb, hogy én nem jelentetek meg három- vagy ötévenként egy újabb szépirodalmi kötetet. De rettegő, mert azért tartok attól, hogy a nagy hallgatásban egyszer csak kész, vége: elfelejtek írni.
Az egyetem által szülőföldjéről Szegedre került és azóta is ott él. A honleányság, az otthontalanság mint motívumok többször is előkerültek az írásaiban, ezért is kérdezem: Szeged otthonná tudott válni az évek során, vagy egy külhoni magyarnak ez a kettősség egy örök, megoldhatatlan dilemma marad?
Bizonyos értelemben igen, otthonom lett Szeged, de a hontalanság végigkísér, jelen van az életemben, és nemcsak a szépirodalmi szövegeimben, hanem a tudományos vizsgálódásaimat is erősen meghatározza. A már említett monográfiám alcíme: Otthonkeresés Juhász Erzsébet, Végel László és Tolnai Ottó írásművészetében. És igen, a határon túli vagy az emigráns létezésnek velejárója ez a hontalanság, amit időnként az ember többlakiságként él meg, máskor pedig idegenségként.
Időnként el is vágyódom, de miközben teli van a lakásom, az irodám vajdasági művészek könyveivel, képeivel, tárgyaival, mégsem tudnék már a Vajdaságban élni. A szülőföldemmel egyébként is nagyon ambivalens a viszonyom.
De talán az is beszédes, hogy egyetemistaként mennyire megérintett Martin Heidegger Lét és idő című könyve, például a világbavetettség problémája. Nehéz feladat belakni a világot, otthonra lelni, otthonossá lenni benne. Ez az otthonkeresés mondhatni identitástémámmá vált.
Mit jelent mindez az író szemszögéből? Azt tapasztalom, hogy míg egy magyarországi író szinte bármiről írhat, egy külhoni magyartól elvárják, hogy kisebbségének történetét tárja az olvasók elé. Mint említettem, ön már hosszú évek óta Szegeden él, joggal nevezhetnénk szegedi írónak is, a gyökerektől azonban nem lehet szabadulni; mintha a Több életnek is – többek között – ez lenne a mondanivalója. Teher-e ez – skatulya, címke – vagy természetes velejárója a hovatartozásnak?
Ha a skatulyákat nézzük, a magyarországiak számára én elsődlegesen vajdasági író vagyok, aki speciel Szegeden él, a Vajdaságban viszont talán már kevésbé vagyok vajdasági, hiszen áttelepültem, így könnyebb bejárásom lett az anyaországi irodalomba. Engem ezek a címkék nem zavarnak, talán nem is tudok ellenük sokat tenni, a saját tapasztalataimból dolgozom íróként, szándékosan is behozom a gyökereimet. Közben világos, hogy bár a kategóriák könnyítik az eligazodást, be is szűkítenek, félreértelmeznek. Egyébként Gilles Deleuze és Félix Guattari Kafka-könyvükben a kisebbségi irodalomról egyenesen azt állítják, hogy mindig politika is, hiszen a kisebbségi író ügye soha nem személyes, hanem közösségi ügy is.
Ami a leginkább zavar, az az, hogy a határon túli magyar irodalom s főleg az ezzel kapcsolatos kutatások iránt nagy a közöny, bár akinek ez az érdeklődése/élete, az nagyon is tisztában van a marginalitással, az érdektelenséggel.
Engem prózaíróként szerencsére soha nem izgattak az elvárások, nincs megfelelési kényszerem, és inkább pimaszkodni, ironizálni szeretek, a szabályokat felrúgni, az olvasói elvárásokat kijátszani. Nekem az írás élvezetet jelent, és szabadságot, ritka kivételes pillanatokat, amikor maguktól alakulnak a dolgok, összerendeződnek, azaz otthont teremtek. Ez a flow-élmény egyébként sajnos eltűnik, amikor tanulmányt írok, hogy őszinte legyek, nagyon is szenvedek olyankor írás közben, bár amint túl vagyok rajta, felszabadulok. De hogy az elvárásokra erősebben reagáljak, volt olyan budapesti férfi kritikusom, aki jelezte, hogy nem írok eléggé kisebbségi prózát.
Önt azonban a kisebbség helyett sokkal jobban érdekelte a vidékiség. Így azt is mondhatnánk, hogy a történetei nem redukálhatók egyetlen tartományra. Egyébiránt maga a vidék megjelenítése is már számtalanszor előkerült az irodalomtörténet során. Mitől válik mégis újra meg újra izgalmassá, megírhatóvá?
A vidék, illetve hogy mit jelent vidékinek, törzsi szelleműnek lenni (akár Budapesten is), akkor kezdett el igazán foglalkoztatni, amikor az egyetem elvégzése után, 2010-ben hazaköltöztem a Vajdaságba, és nem voltak perspektívák, munkalehetőségek, nem honosították megfelelően a diplomámat, nem volt közegem, légüres térben éreztem magam, így menekülési útvonalakat kerestem. Ehhez kapcsolódik, hogy utána akartam olvasni, járni, hogy mi az a provincializmus, ami meghatározza ezt a vajdasági közeget is, beleértve az értelmiség egy részét, amivel egyébként nemcsak én, hanem mások is küzdöttek, és mit lehet ellene tenni. Ekkor találtam rá Radomir Konstantinović A vidék filozófiája című értekezésére, ami az Új Symposion nemzedékeinek is meghatározó olvasmánya volt, s ekkorra döntöttem úgy, hogy megpróbálok a tudomány felé nyitni, és visszaköltözni Szegedre. De hogy mitől válik a vidék újra és újra megírhatóvá? Mert egy olyan gondolkodásmód is, amibe úton-útfélen különböző formában belebotlunk, s mivel ellenségesen lép fel, ezért fontos leleplezni, nevetségessé tenni: azaz jól megírni.
Az állattá leendés, egész pontosan a disznó mint motívum szintén nagyon erősen jelen volt az eddigi szövegeiben. Milyen irodalmi példák álltak ön előtt ezen a téren?
Az irodalmi példák előtt egy személyes vonatkozást mondanék: a nagyapám hentes volt, a topolyai nagyvágóhídon dolgozott, de otthon is tartott disznókat, gyerekként részt is kellett vennem disznóvágásokon. A kilencvenes évek háborúi után pedig édesapám is ezen a vágóhídon, majd később a szegedi Pick húsgyárban helyezkedett el hűtőgépészként. Tehát van egyfajta erős, élményszerű, zsigeri tapasztalatom a disznókkal kapcsolatban.
Másrészt a Több életnek van egy háborús kontextusa is, s a disznóságok, vágóhidak iránti érdeklődés, illetve a disznóvá leendés eredete a férfi felmenőimen túl kijelölhető Danilo Kiš azon mondatában, hogy művészet nélkül egy gyerek halála nem lenne több, mint egy vágóhídi állat lemészárlása.
A többi már nem példa volt, hanem keresés vagy bekebelezés, intertextus, allúzió, így jött be a szövegvilágomba Petri György vagy Sziveri János egy-egy verse, Patrick McCabe A mészároslegény című regényének néhány sora. Mivel régen írtam és régen olvastam a Több életet, most más disznós utalásra nem emlékszem, de hirtelen belém hasított, hogy kamaszként Gion Nándor dúsított realizmusán keresztül találtam meg magamnak Tolnai Ottót, a mesteremet, és Gion Virágos katona című regénye meghatározó olvasmányom volt. Gilike, a bolond, álmodozó kanászfiú végül egy nagy kan disznó hátán lovagolva fullad bele a vízbe (a valóságba), és érdekes módon Gionnál mindig a disznó motívumán keresztül tör be a regény világába a valóság, a háború, a borzalom. Valószínűleg Gion is ott motoszkált bennem, de ezt most így utólag olvasom rá a Több életre, mert nyolc évvel ezelőtt, amikor a regényt írtam, Gion mintaként, hagyományként nem lebegett a szemem előtt, de Danilo Kiš, a hentes nagyapám és a Pickbe hajnalonként utazó, a szerb–magyar határtól örökké szorongó apám annál inkább.
Az egyik interjújában ugyanakkor azt is említette, hogy az állattá leendés mellett, vagy azon túl, a növénnyé leendés is éppúgy foglalkoztatja. Egész pontosan mit takar ez a motívum – miben kapcsolódik vagy épp rugaszkodik el az állattá leendéstől – és milyen formákban valósul meg vagy fog megvalósulni a műveiben?
Úgy gondoltam, a Több életben megírtam az ember-állat közötti határátlépéseket, így elkezdett foglalkoztatni, mire jók a növények, mit tudnak a növények a létezésről, milyen lehet növénynek lenni. A másik nagyapám hobbigyógynövényes volt, pontosabban nyugdíjas korára az egyik rádióamatőr barátjával elkezdtek kijárni a topolyai tópartra gyógynövényeket gyűjteni. Nagy zsákokkal jött haza, és azt a rengeteg leendő tea- és forrázatmatériát a padláson szárította. Gyerekkoromban sokat olvastam vele Maria Treben Egészség Isten patikájából című könyvét, és én magam is rengeteg gyógynövényteát iszom. Rajta keresztül lettek érdekesek számomra a hobbibotanikusok. Az utóbbi években tehát növényes prózákon dolgoztam vagy akartam dolgozni. Növényi motívumokat használtam, olvastam elméleti szövegeket, a képzőművészetben is vizsgálódtam, kitaláltam egy szűk világot, amiben többek között írtam egy kicsit Goethe vagy Kossuth hobbibotanikusságáról. De sok munka kell még, hogy ebből könyv legyen. Igazából kellene egy nyugodt év, amikor nem kell tudományos dolgokkal foglalkoznom, hanem kizárólag ebbe a világba merülhetek bele.
Részt vett a 95. Ünnepi Könyvhét szervezésében, ahol moderátorként is közreműködött, valamint a Tricikli összművészeti fesztivál kiadványának létrehozásában is szerepet vállalt. Az írás és az olvasás is alapjában véve egy magányos tevékenység, itt azonban közösségek alakulnak ki az irodalom által. Miért fontos ez?
Napjainkban az elmagányosodó, sokszor online társas kapcsolatokba menekülő digitális világunkban egyre nagyobb szükség van a valódi emberi kontaktokra, személyes találkozásokra, dialógusokra. Saját buborékaink, saját látásmódunk tágítására vagy az odafigyelésre, megerősítésre, a közös gondolkodásra, esetleg alkotásra. Az irodalom ebben nagyon jó médium és kötelék. Mondom ezt úgy, hogy a jelenlegi élethelyzetem miatt sajnos jóval ritkábban jutok el például a szegedi Grand Café vagy a Törzsasztal Műhely és Jazz Kocsma irodalmi estjeire vagy veszek részt közösségi projektekben, ami hiányzik is.
Mindemellett tagja a Digitális Társadalom Kutatócsoportnak is, melynek missziója a tudomány-népszerűsítés. Ennek apropóján jött létre a Karuzel nevű podcastsorozat, mely többnyire digitális társadalmi témákat dolgoz fel. Honnan ez a fokozott érdeklődés a tudomány iránt, és pontosan mit vizsgál ez a kutatási terület?
A szegedi bölcsészkaron a Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszék munkatársa vagyok, ahol többek között informatikus könyvtáros hallgatókat tanítunk. A tanszékvezető Sándor Klára nyelvész, kultúrtörténész, aki az említett kutatócsoport vezetője is. Klárával már több sikeres projektben dolgoztam együtt, így kerültem a tanszékére is, és ebből következik, hogy ebbe az interdiszciplináris kutatócsoportjába is behívott. A projektben különböző tudományterületek (például a pszichológia, a szociológia, az evolúciós nyelvészet, az irodalomtudomány) felől vizsgáljuk a digitális társadalom okozta változásokat, a negatív és pozitív hatásokat (én a digitális társadalom irodalmi reprezentációit kutatom), de emellett a digitális tudatosságra való nevelés felé is nyitunk. A tudomány-népszerűsítés napjainkban különösen fontos, hiszen egyre jobban tapasztaljuk a tudományellenességet, az álhírek, áltudományos nézetek térhódítását, a laikusok bizonytalanságát az információkkal kapcsolatban, a kapuőrök eltűnését, a szakértőség problémáját.
Azt is látjuk, hogy sokszor pont a tudomány legkiválóbb képviselői nem képesek közérthetően elmagyarázni a kutatásaikat, a világ számára jelentős folyamatokat, sokszor idejük, terük sincs rá, hiszen kutatnak, a (poszt)graduális képzésben oktatnak, míg az interneten elképesztő mértékben terjed a butaság és a dilettantizmus, gyártódnak az összeesküvés-elméletek.
Persze a tudomány képviselőinek felelőssége mellett hangsúlyozni kell azt is, hogy nemcsak nekik kell jól tájékoztatniuk, ismeretterjeszteniük, hanem a laikusoknak is állampolgári kötelességük megtanulni, hogyan lehet ma tájékozódni, minek alapján döntsék el, hogy ki a hiteles megszólaló, a szakértő egy adott témában.
Nagyon izgalmas, hogy mennyire sokszínű az ön érdeklődési köre; meg is mosolyogtam, hogy miután tudományos, digitális kutatócsoportokról olvasok önnel kapcsolatban, szinte rögtön utána a következők jönnek velem szembe: „A két regény látásmódja hasonló, mindkét szerzőt foglalkoztatják a boszorkányok, a növények, a környezetvédelem, a poszthumán nézőpont, és fontos, hogy műveik világa kizárja a digitális eszközöket, ami lehetőséget ad a kalandok világába való belépésre, a jelenvalóság megélésére, az elmélyülésre, az önismeretre.” Pifkó Célia A füveskönyv, valamint Vészits Andrea Agáta és a jegenyenyár című ifjúsági könyvei kapcsán született ez a gondolat. Persze a kettő nem zárja ki egymást, és a kérdést is inkább arra szeretném terelni, hogy a könyveknek, az olvasásnak milyen kilátásai vannak ebben a digitális társadalomban. Főleg, ha a legfiatalabb generációk digitális eszközhasználatát nézzük.
Engem ez a szerteágazóság nagyon tud zavarni, hiszen jobban szeretnék egyetlen területen elmélyülni, maradni csak a saját otthonos közegemben, a vajdasági magyar irodalomnál (persze intermediális és komparatisztikai vizsgálódási keretben), de ezt most nem tudom megtenni, és társadalmilag nincs is nagyon igény rá. Eleve az egyetemi struktúra átalakulása, a humboldti egyetemeszménytől a piacorientáltság felé való eltávolodás lehetetlenné vagy ritka kivételes helyzetté tette azt, hogy valaki csak a saját kutatásával foglalkozzon, csak azt tanítsa. Irodalmárként alkalmazkodnom kellett a tanszékem igényeihez, ami az aktuális kihívásokra, jelenségekre való érzékeny és kritikus reagálást is jelenti. Így jött az életembe a gyerekirodalom vagy a digitális társadalommal kapcsolatos vizsgálódások, melyeket persze össze is fűzök. De hogy válaszoljak a kérdésre: hiába temették el a nyomtatott könyvet, kiderült, hogy még sokan előnyben részesítik az elektronikus változattal szemben, a könyvtárgyat örömmel birtokolják, az identitás meghatározó része. Azt azonban sajnos be kell látnunk, a nagyfokú digitáliseszköz-használat miatt mégiscsak erősen változtak az olvasói szokások, módok, igények, átíródtak a befogadási határok.
Egyetemista hallgatók jelzik, hogy nagyon rövid ideig tudnak csak koncentráltan figyelni egy szövegre, sokszor megszakítják az olvasást, egy esztétikailag értékes, igényes irodalmi szöveg, sőt egy szakszöveg, egy elméleti-filozófiai értekezés megértése komoly kihívást jelent nekik.
Azt is tapasztaljuk, hogy egyre több a szorongó, stresszes, kiégett vagy magatartás-zavaros fiatal. Éppen ezért különösen fontos odafigyelnünk és korlátoznunk a gyerekek eszközhasználatát, még hatékonyabban és gondosan kiválasztott, jó irodalmakkal kell olvasóvá nevelnünk őket, amiben fontos, hogy mi magunk is példát mutassunk, meséljünk a gyerekeknek, olvassunk közösen, beszélgessünk könyvekről, értelmezzünk együtt szövegeket. Fontos, hogy megmutassuk nekik, hogyan képes az irodalom, az olvasás a szorongásaikat csökkenteni, nyugtatni, irányt adni az öninterpretációhoz, az identitás kiépítéséhez. Talán az is beszédes, hogy miért menekül annyi fiatal (sőt felnőtt) a fantasykönyvekbe, és az is látható, hogy egyre nagyobb igény van a világ visszavarázslatosítására…
Többek között irodalomterápiát is oktat a Szegedi Tudományegyetemen. Az orvostudomány és a pszichológia mellett mennyire jut tér egy irodalomalapú terápiának? Mit kell tudni erről a szakterületről, és mennyire elterjedt/elismert a mai Magyarországon?
Nem vagyok irodalomterapeuta, ezért a tanszékünkhöz kapcsolódó képzésben nem a módszertani tárgyakat oktatom, hanem az irodalomterápiával kapcsolatos elméleti hátteret, hermeneutikai, irodalomesztétikai kurzusokat, illetve kreatív írást tanítok. Az irodalomterápiában fontos probléma a kompetencia kérdése, s bizonyos értelemben zavaró, félrevezető is a nevében szereplő terápia szó, hiszen a fejlesztő (és nem klinikai) irodalomterápia alatt nem pszichoterápiás ülést kell érteni, és a foglalkozásokon sem traumafeldolgozás zajlik. Bár ez utóbbiakra is van mód, ha az irodalomterapeuta szakpszichológusi végzettséggel rendelkezik. Azt se felejtsük el, hogy különböző művészetterápiákat már régóta alkalmaznak mentális betegeknél kiegészítő gyógyító kezelésként a gyógyszeres terápia mellett. A mi képzésünk szigorúan önismereti-személyiségfejlesztő fókuszú, habár különböző területekről érkeznek hozzánk a hallgatók, tehát orvosokat és pszichológusokat is tanítunk, akik így a megfelelő kompetenciájuk mellett a nálunk megtanult módszert hatékonyan tudják beépíteni a munkájukba. De sok a pedagógus is, aki érzékeli, hogy az irodalomtanításba, nyelvtanításba, osztályfőnöki órákba szükséges beépíteni ezt a módszert, a diákok mentális jóllétét segíti, önismeretét növeli. És ne feledkezzünk meg a könyvtárosokról sem, hiszen a könyvtárak fontos terei az irodalomterápiás olvasókluboknak. Az irodalomterápia az utóbbi években Magyarországon egyre elterjedtebbé vált, teret nyert, több város felsőoktatási intézményében van képzés. Béres Judit, a Magyar Irodalomterápiás Társaság elnöke és több irodalomterápiával foglalkozó könyv írója nem is olyan régen nemzetközi irodalomterápiás konferenciát szervezett Budapesten, rengeteg résztvevővel.
Nagy érdeklődés övezi tehát az irodalomterápiát, aminek az is az oka, hogy a különböző válsághelyzetek, krízisállapotok növelik is bennünk az igényt, hogy a mentális egészségünkkel foglalkozzunk.
És azt se felejtsük el, hogy a digitális társadalom ellenére az emberek egy részét nagyon is megérinti az irodalom, szeretnek olvasni, a könyvek által orientálódni, szövegekről mélyen beszélgetni.
Milyen könyvek tudnak terápiás funkciót (is) betölteni? Milyen szempontoknak kell teljesülniük ehhez? Tudna példát is mondani?
Ez összetett kérdés, mert függ a befogadótól is, az aktuális csoporttól. Hiszen ahhoz, hogy egy szöveg megszólítson, működni tudjon, ahhoz szükséges, hogy a befogadó kapcsolódni tudjon hozzá. Mondják, hogy kamaszoknál például a dalszövegek nagyon jól tudnak működni, de én azért azt gondolom, hogy elsődlegesen az esztétikailag értékes szövegek, a szépirodalom képes a fejlesztésre, „gyógyításra”. Hiszen a valódi irodalom képes minket a komfortzónánkból kimozdítani, más perspektívákkal megismertetni, a világot a maga heterogenitásában reprezentálni. Terápiás szempontból se jó, ha egy szöveg sémákkal dolgozik, ha csak egy problémára mutat rá egy konkrét (sablonszerű) megoldással, hiszen fontos, hogy a befogadó egy nyitott, többrétegű műalkotással találkozhasson, amit maga írhat újra, maga szabhat a saját helyzetére. Fontos tehát az értelmezés szabadsága is. Éppen ezért nem a gyógyító, önsegítő könyvek, de nem is a szándékolt terápiás célzatú, problémacentrikus, didaktikus irodalom, hanem a szépirodalom képes fejleszteni. Ez pedig gyakran szubverzív, nem hagy nyugton, továbbgondolásra, továbbírásra sarkall, katartikus, felszabadító erejű, és lehetővé teszi azt is, hogy például a radikálisan másban ismerjem fel önmagamat.
Ehhez kapcsolódik az ön által létrehozott Bolygóbogozó elnevezésű rendezvénysorozat is, amely szintén a gyermek- és ifjúsági irodalmat állítja a központba. Mi a célja ennek a sorozatnak és melyik korcsoporthoz szól elsősorban?
A Bolygóbogozó abból a vágyamból jött létre, hogy próbáljam valahogy önmagam számára kreatívvá és belakhatóvá tenni azokat a területeket, amik a jelenlegi munkám, a tanítás előtt kevésbé érdekeltek, sőt eléggé távol álltak tőlem. Másrészt az egyetemistáknak – akiknél azt érzékelem, hogy nem igazán fogékonyak az elméleti diskurzusra és nem sokat tudnak a kortárs magyar irodalomról – jóval gyakorlatibb és élményszerűbb tudást tudjak átadni. A Bolygóbogozó tehát egyszerre irodalom-népszerűsítés, a leendő könyvtárosok felkészítése arra, hogy minél több író-olvasó találkozókat szervezzenek a jövőben a könyvtárakba, iskolákba, de élményszerű betekintést is nyújt az irodalomterápiába. Többféle nézőpontból közelíti meg az irodalmi szöveget, az abba való belépés, az értelmezés számos útját, lehetőségét mutatja meg, hiszen a program résztvevői megismerik az írói szándékokat és műhelytitkokat, a kiadói-szerkesztői szempontokat, az irodalomtudományos, illetve irodalomtörténeti megközelítést, és ezek mellett ők maguk is megadnak személyes, élményszerű olvasatokat.
A Bolygóbogozó programjai éppen ezért két részből állnak: egy-egy alkalomra kiválasztok egy gyermekkönyvet vagy ifjúsági regényt, amire egy meghívott irodalomterapeuta (időnként művészetterapeuta, bábterapeuta) irodalomterápiás foglalkozást épít fel, utána pedig a mű szerzőjével beszélget egy gyerekirodalom-kutató, szerkesztő, kritikus, író vagy irodalomtörténész, de persze a végén a közönség is bekapcsolódik.
A másfél órás irodalomterápiás program zárt körű, csak az iskolai és gyerekkönyvtáros specializáción tanuló, végzős hallgatóim vehetnek rajta részt, az író-olvasó találkozón azonban életkortól függetlenül mindenkit szeretettel várunk.
