Balogh László festőművész születésének dátumát mindössze egyetlen év választja el a Szentendrei Régi Művésztelep 1929-es megalapításától. A ?festők városaként? is emlegetett település ettől kezdve vette át az impresszionistákat összegyűjtő Nagybánya szerepét.
A szentendrei művészet azonban inkább a városhoz, semmint egy konkrét stílushoz kötődik. Roppant változatos a paletta. Itt alkotott például a zsáner- és plen air képeket festő Tornyai János, Czóbel Béla és Vajda Lajos, a neoavantgárd Deim Pál, a kubista Kmetty János vagy a szürrealista Paizs Goebel Jenő. Balogh László 1957-ben csatlakozott e neves mesterek köréhez és kezdte kialakítani saját hangvételű, lírai konstruktivista képeit.
Mi volt az első, művészethez kötődő élménye, amely elindította a festői pályáján?
Az első művészeti élményem a Keresztelő Szent János Plébániatemplomhoz kötődik Szentendrén. Az 1930-as években négy festő készített itt freskókat. A négy művész a szentendrei festők társaságának alapítói közé tartozott, köztük volt a későbbi gimnáziumi rajztanárom, Bánáti Sverák József is. Ahogy ő festett, az számomra maga volt a csoda. Később a gimnáziumi osztályfőnököm észrevette egy Mikulás-dekoráció kapcsán, hogy nekem is van ehhez érzékem. Szólt Bánátinak, aki nem csupán a pártfogásába vett: történeteivel és előadásmódjával igazán élvezetessé tette a rajzórákat.
A modern művészet nem könnyen értelmezhető műfaj. Ahogy Balogh László is mondta: a belső világból épít, alakítja a valóságot, új értelmet ad neki vagy éppen rávilágít egy összefüggésre, problémára.
A Képzőművészeti Főiskolán 1951-ben kezdte tanulmányait. Mikor döntötte el, hogy a művészetet választja hivatásának?
A Magyar Acélgyárban dolgoztam segédmunkásként 1949 és 1951 között. Az egyik ebédszünetben krétával rajzoltam egy karikatúrát, amikor félrehívott a művezető. Azt kérdezte: tudna rajzolni még egy ilyen karikatúrát? Két hét múlva behívtak a pártirodába, ott azt kérdezték: tudna maga dekorációt csinálni? Feltettek az üzemi dekorációba, ahol lapos ecsettel írtam a nemzeti ünnepekre szóló különböző jelszavakat. Ezt követően, 1951-ben felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, grafikai szakra.
Kikkel találkozott a főiskolán, kik segítették az elindulásban?
A kisképzőben végzett diákok már jártasak voltak a rajzban. Tudták, milyen szögből lehet jól lerajzolni a modellt, melyik nézőpontból van a fej megfelelő fény-árnyék viszonyban. A főiskolán nagyon sokat tanultam tőlük. Harmadévben szakosodtam grafikára, ekkor kerültem Konecsni Györgyhöz, illetve volt még egy tanárom, Zelenák Crescencia, ő 2016-ban Kossuth-díjat is kapott. Az, hogy milyen jó volt ez a magyar iskola, abból látszik, hogy Párizsban ekkoriban az ottani diákok már nem kaptak olyan alapképzést, mint régen, ezért idejekorán kezdték el a művészeti pályájukat, mielőtt megérhettek volna rá.
Mikor és miért tért át a grafikáról a festészetre?
Az, hogy ma így tudok festeni, annak köszönhető, hogy a Képzőművészeti Főiskolán grafikát tanultam. A grafikusi szemléletben mindig igényes voltam. Festészeti pályámat aztán itt, Szentendrén kezdtem. Egykori tanárom, Barcsay Jenő ajánlott be a Régi Művésztelep tagjai közé, 27 éves voltam ekkor. Miután Nagybányát elcsatolták, itt folytatódott a hazai művészélet. Nem látványfestő voltam, inkább a tömör megfogalmazásra törekedtem, erre tanított a mesterem példája is. Azt kell mondanom: a sorsom egyik legnagyobb ajándékának tartom azt, hogy Barcsay mellett váltam festővé.
Milyen volt a legendássá vált hazai mesterek körében felnőni és művésszé válni?
Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik tisztelte a mestereit. Nem véletlen, hogy Szőnyi István, Bernáth Aurél, Barcsay Jenő a mai napig nagy névnek számít. Barcsay keze alatt több mint 700 növendék fordult meg, akik miután szétszéledtek, őt nevezték meg mesterüknek. A mostani kiállításom megnyitóján is volt egy Bernáth-növendék, Kristóf János, aki ugyancsak a legnagyobb tisztelettel mesélt a mesteréről. Csernus Tibor pedig a legkedveltebb Bernáth-tanítvány.
Barcsay Jenőt 1945-ben Szőnyi István hívta meg tanárnak a főiskolára. Milyennek ismerte meg a nagybányai posztimpresszionista mestert?
Szőnyi István szintén kiváló tanár volt. Történt egyszer, hogy meglátogattam az egyik barátomat, épp aktot rajzoltak. Bejött Szőnyi, és akinél azt látta, hogy jól rajzol, nem zavarta meg a munkában ? ilyen egy igazi művészeti tanár. Voltak persze, akiknél korrigálnia kellett, de ők életük végéig nem felejtették el, amit mondott. Rendkívül empatikus ember volt.
A mostani kiállításán az elmúlt három évben készített munkái láthatók, ugyanakkor a tárlat az egész életműve előtt is tiszteleg, hiszen hatvan évvel ezelőtt csatlakozott a Szentendrei Régi Művésztelephez. Mikor alakult ki a képein látható lírai konstruktivista stílusa?
Viszonylag hamar kialakult a stílusom: 1957-ben kezdtem festeni, de már az 1960-as években megvolt az egyéni, ?baloghos? hangom. A szentendrei kis házak, a város részei absztrahálódtak, a sűrítés és az alap festői problémák felé tereltek. A konstruktivizmust a 20. század meghatározó stílusának tartom, hiszen nem egy kilúgozott, steril izmusról van szó, inkább a dolgok mélyét, az ember belső világát ragadja meg. Lépésről lépésre haladtam, és úgy érzem, hogy hatvan év munkája most csúcsosodott ki ebben a kiállításban.
Miért ezt a kifejezési formát, festészetet választotta?
A legfontosabb dolog, amely minden művészetben meghatározó, az arány. Minden kép, amely ezen a kiállításon látható, tiszta festői elemekből épül fel. A geometria, az organikus képépítés a formára helyezi a hangsúlyt, a vonaltól a foltig roppant széles a skála. Ez adja meg a biztonságot ahhoz, hogy a képalakításnál csak a tiszta megformálás érvényesüljön. A sűrítés, a tömörítés mindig is a festészetem alapvető eleme volt, ráadásul a stílus magában foglalja küzdelmet a formákkal.
Mit gondol, miben látják képeinek ezt a líraiságát, költőiségét?
A képeimen a szín az igazán lírai elem. A szín személyiséghez kötött: a külső formát le lehet másolni, de a színt nem. Ez teszi igazán élménnyé a képet. A szín kifejezi az érzelmi részt, és nincs két egyforma hangvétel. A mesterem, Barcsay Jenő például súlyos okkereket, barnákat használt. Érdekes, hogy öreg koromra mennyire kiszínesedtek a festményeim. Ezt megfigyeltem már több időskori festőnél is. Olyan, mintha a szín biológiailag tovább éltetné őket, olyan, mint a vitamin.
Az ön művészetében és ezen a kiállításon is szépen megfér egymás mellett a grafika és a festészet.
Ennek a festészetnek, mint a legtöbb művészeti ágnak is, a rajz az alapja, amelyben az első vizuális gondolat megjelenik. De nem direkt lerajzolásról van szó, inkább megjelenítésről. A természetet nem fotografikusan kell másolni ? erre való a fényképészet és a film ?, hanem értelem szerint kell vizsgálni a törvényeit. A kompozíció mindig az adott problémavilágból alakul ki. A mesterem is mindig azt mondta: ha tudod, hogy nincs problémád, akkor ne fess. Festeni akkor szabad ? és ezért is kell sokat rajzolni ?, amikor megérik valami, és úgy érzi az ember, hogy ezt már nem lehet nem megfesteni.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy a művészet és a kultúra napjainkra elavult intézménnyé váltak. Mit gondol erről a nézetről?
Hajlamosak lehetünk elfelejteni, hogy a művészet az ember érzelmi kultúrájának a teteje. Ahogy korábban utaltam rá, olyan a művészet, mint a vitamin: táplálja és erősíti a szervezetet, a hiánya pedig komoly bajokat okozhat. Talán lehet élni művészet nélkül, de az biztos, hogy nem érdemes.
Balogh László festőművész Legújabb Képek és Rajzok című tárlata június 7-én nyílt meg és egészen július 9-ig várja a látogatókat a szentendrei MANK Galériában.
Révy Orsolya
Fotó: Csákvári Zsigmond
