Vatelin
Kóborló szövetkabátoktól
zsúfolt a tér, libabőrösek
a hideg utcalámpafénytől,
késő van, fél nyolc, a zöld
lódeneket számolom mióta
várlak, az olyanokat,
mint a tiéd, így mérem,
hogy mennyi idő telik el,
mire ideérsz. A télikabátom
alján megbomlott varrást
piszkálom, lassan húzom
ki belőle a cérnát. Azt játszom,
hogy addig bontom, amíg
meg nem látlak, és elképzelem,
mi lesz, ha végül nem jössz:
halkan pattanva bomlik a varrás,
lassan szotyog a bélés a
macskakőre, én pedig ott állok
a körülöttem gyűlő vatelinben,
míg el nem lep teljesen.
Au revoir
Vállamon érzem súlyát
közeledő kézfejed árnyékának,
lassan hozzám nyomod a
tenyered ívébe hajló sötétséget,
hűvös bőröd a bőrömhöz ér:
a legtöbb búcsú így kezdődik.
Az érintés csak addig tart,
mint az elköszönést megelőző,
hosszúra nyújtott levegővétel,
ami úgy süvít, mint a kereszthuzat;
éle beletörik a csendbe, mely
épp hogy ülepedni kezd, mielőtt
becsapódna az ablak. Néhány
mikroszekundum előzi meg
ajkaid moccanását, mielőtt elindulnál
és én megpróbálok nevet adni ennek
a köztes állapotnak, megnevezni
a semmit ami a „viszlát” előtt van,
de még mielőtt sikerülne, már
be is csukod az ajtót magad mögött.
Fürdés szakítás után
Eleven repedések a kád
szélén húzódó hajszálak,
azt kívánják, bár ki se bújtak
volna fejbőrömből. Inkább
nőttek volna be a csont alá,
keresztültörve a koponyán,
szaladtak volna végig a
nyakcsigolyákon, le a gerincen,
a medencében bogra futva, a
combokon és lábszárakon
át a talpakból ki, be a földbe,
mint a vékony gyökerek, hogy
majd elérjenek hozzád, és ha
a közeledben felszínre törtek,
szorosan a bokád köré tekeredjenek,
mint mezei szulák a búzakalászra,
apró virágokat hajtsanak, kicsi
szirmaikkal úgy simogassanak,
ahogy én soha sem mertelek.
