Koltai Lajos legújabb mozijában Nagy Katica játssza a női főszerepet. A 27 éves színésznő régóta áll reflektorfényben, ám a Semmelweis-filmhez hasonló munkában még nem volt része. A hangja is ismerősen cseng a filmkedvelőknek, és bár leggyakrabban törékeny nőket alakít, alapvetően belevaló, kemény csaj. „Ösztönösen tudatos.”

„Ez a nő két perc múlva sztár lesz!” – ezt mondta rólad egy filmes menedzser, amikor a véleményét kértem. Mit gondolsz erről?

Meglepő és jóleső ezt hallani, mert ilyeneket a szemembe soha nem szoktak mondani. Nyilván olyan mondhatta, aki egyébként is kedvel. Különben pedig bármi történhet. Jelenleg a Semmelweis Ignác életéről szóló, A láthatatlan gyilkos című filmet forgatom 48 napon keresztül. Ennyit életemben összesen forgattam eddig, úgyhogy komoly súlyként nehezedik rám, hogy ezt most nagyon jól kell csinálnom. Kizárólag erre koncentrálok; azon igyekszem, hogy a maximumot hozzam ki magamból, és úgy osszam be az energiámat, hogy napról napra újult erővel lássak neki a munkának.

Szerencsére sikerült kipihenten nekifutnom ennek az időszaknak, noha korábban meglehetősen rapszodikusan dolgoztam. A tavalyi évad első felében megállás nélkül próbáltam, játszottam, rengeteget szinkronizáltam, és filmeztem is valamennyit, utána viszont kevés munkát vállaltam. Ezt utólag sem bánom, mert jött Koltai Lajos filmje, ami brutális energiát igényel. Kiváló csapatmunka. A Vecsei H. Miklós által alakított Semmelweis jobbkezét, egy osztrák ápolónőt játszom. Egyelőre az elején tartunk.

Amikor először láttalak játszani, arra gondoltam,
mennyire érzékeny, intelligens, egyszerre esendő és erős kisugárzású karakter
vagy, és milyen különleges, mély tónusú, erotikus hangod van. Ezek a jelzők
nyilván nem újdonságok számodra.

Főleg azt szokták rám mondani, hogy természetes vagyok. Sok olyan külföldi színésznőnek kölcsönöztem már a hangom, akiknek a játéka, a gesztusrendszere is hasonló az enyémhez. Arra például kifejezetten büszke vagyok, hogy Anna Taylor Joyt szinkronizálhattam az Északi című mozifilmben. Daisy Edgar-Jonas a kedvencem: vele mind hangban, mind emberi karakterben van valami közös bennünk. Ő egy épp befutó angol sztár. A Normális emberek című sorozattal vált ismertté, abban szinkronizáltam. Aztán egy másik filmjében is az én hangomat választották hozzá, pedig két különböző stúdió szinkronrendezői egymástól teljesen függetlenül kértek fel.

Amikor nagy költségvetésű produkciókban válogatnak a szinkronhoz, nem csupán a hang, hanem az is döntő fontosságú, hogy a színészi és az emberi karakter is hasonló legyen. Daisy olyan csaj, annyira pontosan játszik és olyan törékeny alkat, hogy elsírom magam tőle. Van benne valami nem szokványos. Iszonyúan tiszta a játéka, és rettentően be tud húzni.

Cara Delevinge-t is rendszeres szinkronizálom. Különleges, fiús alkat, sztármodellből lett színésznő. Speciálisan, meglehetősen zártan beszél. Leggyakrabban Kristen Stewarthoz szoktak hasonlítani, és én is látom, hogy megdöbbentő, mennyire igazuk van. Szeretnék a hangja lenni, de hozzá még soha nem választottak ki.

Ha jól tudom, gyerekkorod óta szinkronizálsz.

Dezsőffy Rajz Katalin volt a mentorom, ő vitt ebbe a világba. Kilencéves koromban elé álltam, és arra kértem, hogy tanítson ki. Az osztálytársam anyukája volt, így ismerkedtünk meg. A szüleink együtt jártak a szülői értekezletekre a XVI. kerületi Móra Ferenc Általános Iskolába. Nincsenek véletlenek! Nekünk Katival találkozunk kellett, meg kellett engem szeretnie. Az életem során sok ilyen találkozás volt, amely után csak jóval később vált világossá, hogy miért kellett éppen úgy történnie.

Az egyetemi mesteremmel, Zsótér Sándorral is ilyesmi utat jártunk be. Ha nem ő felvételiztet, egészen biztos, hogy nem vesznek fel a színművészetire. Ő volt az egyetlen ember az egyetemen, aki igazán kíváncsi volt rám, és látott bennem fantáziát. Nem illettem bele abba a szabványba, ami akkor divat volt: nem voltam az a tipikus szép lány, és iszonyú zárkózott voltam. Zsótérnak volt türelme ahhoz, hogy megvárja, amíg kinyílok, hogy „kihámozzon”. Abszolút nem voltam ügyes, vicces, technikás, magabiztos. Szerencsétlennek tűnhettem.

Magas sarkúban kellett mennem az első rostára – abban az évben ez volt az előírás –, amit azon nyomban levetettek velem, mert nem tudtam benne járni. A negyvenperces felvételi végeztével két hosszú percen át nem találtam ki az ajtón, annyira izgultam. Idő és tolerancia kellett ahhoz, hogy valaki ezt a zárkózottságot kezelni tudja. Nagyon jól megértettük egymást Zsótérral, és az egyetem végére közös nyelvünk alakult ki. Sokat kaptam tőle, számomra emblematikus figura, azért beszélek róla ennyit.

Ezek szerint tudatosan készültél erre a pályára?

Mindent ösztönös tudatossággal csinálok. Megkérdeztem anyukámtól, hogyan néz ki ez a pálya, de közben nem az a gyerek voltam, aki beleásta magát a film és a színház világába. A szüleim alapszinten felvilágosítottak, én pedig teljesen meg voltam őrülve, hogy a szinkronizálásnak köze van a filmekhez, a színészethez. A szinkronizáláson keresztül egyébként rengeteget lehet a színészi játékról tanulni. A szakmának ezt a részét sokan lenézik színészkörökben, holott húsz-harminc évvel ezelőtt a nagy magyar színészeknek legendás szinkronszerepeik voltak. Szerintem izgalmas és nagy koncentrációt igénylő, kőkemény munka, amit minél többet szeretnék csinálni. Manapság nyilván más a jellege: kicsit elgyáriasodott, mert rengeteg film készül, és gyorsan kell haladni. Más, mint a színpadi vagy a filmes játék, de ugyanúgy a szakma része.

Mesélsz a filmjeidről?

Az IMBD-n (nemzetközi filmes honlap – a szerk.) húsz kreditet jegyeznek rólam, ami gyakorlatilag minden filmes megnyilvánulásomat magában foglalja – ez a koromhoz képest viszonylag soknak számít. Tök jó munkáim voltam, iszonyú szerencsés vagyok! Nem tudom, minek köszönhetem ezt, de az biztos, hogy egy csomó embert ok nélkül nem hívnak filmezni, és ez visszafelé is igaz: hogy más meg ok nélkül forgat állandóan. Nem tudom, mitől függ, hogy ki az, akit hívnak és ki az, akit nem.

Sok érdekes élményem volt a filmezéssel kapcsolatban. Minden munkámban fantasztikus rendezőkkel dolgoztam, illetve dolgozom, legyen szó akár vizsgafilmről, akár kisfilmről vagy nagyjátékfilmről. Abból a szempontból más világ ez, hogy a munkakörülmények mindig különbözők. Vagy eszméletlen meleged van, vagy fázol, vagy bedobnak a tóba, vagy lőni kell, és persze nem jól sül el a pisztoly, hiszen nem lehet minden tökéletes.

Megterhelő, hogy a filmes munka napi 12 óra, a színházban nem vagy bent ennyit. Egy forgatáson rengeteget állsz, és hiába tűnik könnyű munkának, nem egyszerű. De éppen ettől csodálatos! A Rossz versek forgatásán például óriási élményt jelentett a párizsi munka, majd a filmbemutató, amelyet Észtországban tartottak. Los Angelesben is jártam, mert egy filmfesztiválon díjat kaptam az alakításomért. Rengeteget utaztam ezzel a filmmel, és ez volt az első olyan nagy produkció, ahol profi stábbal, nagy költségvetés mellett, kiváló körülmények között dolgozhattam. Ráadásul speciális helyzetet teremtett, hogy a rendező, Reisz Gábor színészként is a kollégám volt. Egy egész nyarat családias hangulatban forgattunk végig.

Milyen karakterek találnak meg leginkább?

Mindig más. Nemrég a női emancipációról forgattam kisfilmet, amelyben kétféle színt kellett hoznom. Modern kori Nóra-történetről van szó: egyetemi vizsgafilm szuper forgatókönyvvel. Az egyik minőség kifejezetten nőies, törékeny, kiszolgáltatott alkat. A másik éppen az ellenkezője, amikor a sarkára áll, és elhagyja a férjét. Mind a két alakban jól éreztem magam. Sokszor szokták törékeny fiatal nők szerepét osztani rám, ez valószínűleg korosztályos alkati adottságom. Viszont színházban és filmekben egyaránt kapok keményebb csajos szerepeket, amiket nagyon szeretek. A határozottság ösztönösebben jön belőlem, mint a törékenység. Ha nagyon mást kell csinálnia, mint amilyen, az komoly feladat a színész számára.

Színházi szerepekről is mesélsz?

E téren kalandos utat jártam be. Először Szombathelyen és Kecskeméten játszottam. Mindkét helyet nagyon szerettem, jó műhelyek voltak. Zsótér vitt Kecskemétre, együtt dolgoztunk a Baálon, aztán Szász Jánosnál játszottam a Ványa bácsiban, majd Bálint Andrással és egy külföldi rendezővel is. Később Tatabányán és Budaörsön dolgoztam, aztán jött a Covid. Egy év után elszerződtem Budaörsről, és mindenféle szabadúszómunkáim lettek kisebb társulatokkal. Az egyik kedvencem a Fortéval egy japán szerző egyfelvonásosai voltak. A Forte fizikai színházi társulat, aminek a technikáját ugyan tanították nekünk az egyetemen, de azért új volt számomra velük dolgozni. Ez volt eddig a legrendhagyóbb színházi munkám. Egy Exit generáció nevű új csapattal is dolgoztam, ami most alakuló társulat. Szóval sokszínű feladataim vannak.

Szeretnék sok jó színházat csinálni! Szívesen dolgoznék minél több izgalmas alkotóval és kollégával. Korábban játszottam Takács Katival, aztán egy független előadásban Kerekes Évával. Ők olyan kaliberű színésznők, akikkel bármikor újra dolgoznék. A Fortéban Földeáki Nóra kollégája lehettem: szerintem ő a generációja legjobbja. Rengeteget tanultam tőlük magamról; arról, hogy miként érdemes dolgozni, milyen technikák vannak arra, hogy kibányászd magadból azt, amit szeretnél, és eljuss magadban oda, ahova vágysz.

Milyen témák vonzanak?

A komolyak. A revü például nem. A színházban nem elsősorban
az érdekel, hogy hányan ülnek be egy előadásra. Bár nyilván jó lenne, ha
egy-egy komoly téma rengeteg emberhez el tudna jutni. Ez volna a cél. Prieger
Zsolttal, az Anima Sound System zenészével például összművészeti irodalmi
estekre készülünk ősztől, aztán Zsótérral fogok dolgozni Budaörsön, tavasszal
pedig egy független film van kilátásban. De olyan messzire fixen még nem látok
el, mert a szabadúszásból következően folyamatosan változik minden.

Mi érdekel a színészeten kívül?

Sokat főzök. Eddig nem tettem, de most teljesen megbabonázott ez a tevékenység. A családom, a barátaim és a pasim tálakat és konyhai eszközöket vettek a szülinapomra, mert ha van időm, a tűzhely mellett töltöm. Nagyon kreatív dolognak tartom a főzést, leköt, el tudok benne merülni. Főzés közben megtalálom a harmóniámat, valószínűleg ezért tud annyira behúzni. Sokat nézek sorozatokat vagy filmeket, hiszen olyan jók vannak. Nagy a választék, és ezt igyekszem kiaknázni, sokat lehet ezekből tanulni. Szeretnék kertészkedni is. Éppen lakáskeresésben vagyunk, és jó lenne olyat találni, ahol kert is van. A meditatív dolgok vonzanak: szeretnék minél inkább benne lenni a saját életemben.

A járvány idején eldöntöttem, hogy a hétköznapi, megnyugtató tevékenységekre is hagyok időt. Fontos a számomra, hogy minél szebb legyen a lakás, hogy legyenek gyerekeim. Otthont szeretnék teremteni. Úgy látom, hogy azok a művészek, akikre a környezetemben felnézek, mind családszeretők, az otthon számukra a legfontosabb. Jelenleg munkamániás vagyok, de szerintem eljön majd az a pillanat, hogy nőként máshol lesz számomra a hangsúly. Most csodálatos munkáim vannak. Iszonyú szerencsésnek gondolom magam, mert jobbnál jobb feladatokkal halmoznak el. Mindig beesik valami, ami fel tud villanyozni, tovább tud vinni, amiért érdemes felkelni. De nemsokára anya, egy otthon része szeretnék lenni.

A láthatatlan gyilkos 1847-ben játszódik, Bécsben. A szülészeti klinikán titokzatos járvány tombol, tizedeli a gyermekágyas nőket. Egy magyar orvos a hagyományos teóriákkal szembeszállva próbálja meg legyőzni a kórt. Semmelweis egy fiatal osztrák bába személyében talál társra, kapcsolatuk egyre romantikusabbá válik.

Koltai Lajos rendező elmondta: a láthatatlan gyilkos főszereplőinek kiválasztásánál nem a külső hasonlóságokat kereste, hanem a varázslatos személyiségeket, akikben hisz, akikkel ezt a gyönyörű és nagyon erős történetet el tudja juttatni a nézőkhöz. Vecsei H. Miklós és Nagy Katica pont ilyenek. Semmelweis élete mindannyiunk számára példa: egy ember, aki mindig, minden körülmények között, halált megvető bátorsággal járta a maga útját, amiről gyűlölettel és erőszakkal sem lehetett letéríteni. Azt szeretné megmutatni a nézőknek, hogy igenis meg lehet csinálni: a kitartás, az elszántság, az elhivatottság, a szenvedélyesség meghozza gyümölcsét.

A láthatatlan gyilkos a Nemzeti Filmintézet támogatásával, a Szupermodern Filmstúdió gyártásában készül. Előreláthatóan 2023-ban kerül a magyar mozikba.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu