Schwajda György színdarabjai nagyban kötődnek megírásuk korához. A referenciális olvasatot azonban módosítja a korszak valóságát felülíró groteszk megközelítés. Emiatt lehetnek izgalmasak manapság is Schwajda színpadi szövegei. Az erősen szabályozni kívánt társadalom működése olykor a valóságfelettibe csap át. Így volt ez a múltban, manapság pedig újra ez a jellemző. Schwajda szociális indulattól fűtött komédiái ezt a bizonyos pontot nagyítóval, szépítés nélkül vizsgálják. Az előbbiek illenek az 1978-ban, Csoda címmel írt komédiára is.
Az ancien régime jellegzetességei felettébb szórakoztatóan jelennek meg a kétrészes színdarabban. A Kádár-korszakban melósnak nevezett kétkezi munkás úgy járt moziba kötelező jelleggel, hogy meg sem jelent a vetítés helyszínén. Minek is tette volna? A brigádvezető által kijelölt kolléga megnézte az aktuális szovjet filmet, ő gyűjtötte össze a mások által elhullajtott jegyeket, majd ezeket a belépőket ragasztották a pártvezetés által szigorúan ellenőrzött brigádnaplóba. A kommunista hatalom által megkövetelt kulturális norma, a propagandacélokból készült alkotás „közös” megtekintése teljesítődött a ravasz, bár sokak által tudott fogással.
A közös cselekedet mindenkor előbbre való az egyén érdekeinél. A kollektíva erejét példázandó veszi el a szocialista brigád Zöld Géza nehéz munkával megtakarított pénzét, ezzel támogatandó a látássérült főszereplő jogosítványhoz jutását.
Dino Benjamin rendezte meg a Kovács Krisztina dramaturg által egyfelvonásosra igazított Csodát a Vígszínház Házi Színpadán. A rendező magabiztosan bonyolítja a történetet, ám a színészi alakítások nem elég szélsőségesek a reális szituációkon túlmutató helyzetek megteremtéséhez. Holott a drámaszöveg helyenként a burleszk határát súroló stílust kínál, különösen a szerzői instrukciók igazítják el e téren az olvasót. A tragikus paródia azonban csak részben valósul meg a színpadon.
A mellékszereplők kidolgozatlanságára példa Zöld Géza (Szántó Balázs) karaktere. Az agyondolgozott, mások által kihasznált betűgyári munkás halála azért nem rendíti meg igazán a publikumot, mert a szituációk nem érnek a groteszkig. Hasonló a helyzet a Hullan Zsuzsa alakította Bíborkával. A munkahelyi piramis legalján elhelyezkedő takarítónőn nem látszik a lappangó dévajság, hogy élete fogását csinálná az alávetett és elárvult Nagy Vencellel.
Waskovics Az üvegcipő (kritikánk itt) tiszta szívű Irma cselédlánya után nem kevésbé patyolatlelkű asszonyt játszik a Csodában. Waskovics jól érzi a hosszabb megszólalások ritmusát. Az életben észrevehetetlen Veronika bevallása szerint semmit nem csinál. „Csak” mos, főz, takarít, pedánsan ellátja a két gyereket stb. Az asszony meghúzódik a háttérben, de odaadása tagadhatatlan. Veronika a feleség, akihez megnyugtató hazamennie Nagy Vencelnek, mert szeretete és ragaszkodása kiapadhatatlan, bármennyire is összeomlóban van családja körül a világ.
Nagy Vencel nyomdai betűszedő elveszti szeme világát, mégis vissza kell mennie dolgozni, mert nem lehet betegállományban egy évnél tovább. Viszont a rokkantsági nyugdíjhoz sincs meg a kellő szolgálati ideje.
Kevés prózai színpadon látható színészünk van, akinél a nonverbalitás annyira meghatározó, mint Gyöngyösi Zoltán játékában. A burleszk mozgáskultúráját működtető Gyöngyösi jellemző vonása az összecsuklóban lévő, a padló felé zuhanó test, amely a végső pillanatban mégis megtalálja elveszettnek hitt egyensúlyát, hogy aztán felegyenesedve megint felvegye a harcot az ellenséges világgal. Ilyen volt a Chaplin-arcú, fehérre festett fizimiskájú clown, Báptiszt a Szerelmek városa előadásában. Az arc mozdulatlanul kiismerhetetlen, a test azonban sohasem adja fel, küzd a végsőkig, meg még azután is. A bohóc tragédiája nevetségbe fullad, de a kudarc az együttérzésünket nem gátolja, sőt. Vencelnek nem a teste, inkább a mozdulatai az árulkodók, ahogyan enni, dolgozni, túlélni, LÉTEZNI próbál mindennek ellenére, az örök sötétség foglyaként.
A Csoda előadásában újraigazolódik a drámatörténeti tétel, miszerint az a szereplő látja az életet a legtisztábban és legmélyebben, aki elvesztette szeme világát. Ám nagyobb bátorság, néhol „őrültebb” játékstílus szükségeltetne ahhoz, hogy a kiszámíthatatlan hatalom markában vergődő átlagember rendszereken túlmutató, változatlan kiszolgáltatottsága markánsan megjelenjen.
Színlap és előadás-időpontok a Vígszínház oldalán.
Fotók: Dömölky Dániel / Vígszínház
