Varga Erika: Nem a ruha a lényeg, hanem az üzenet

Mikor született meg benned az első gondolat arra vonatkozóan, hogy létre kellene hozni a Romani Designt? Mi volt az a szikra, ami elindított?

Talán egy momentum volt, amire emlékszem. Én nagyon sok mindent csináltam korábban, főként roma oktatással és roma mentorációval foglalkoztam, de volt egy-két kisebb projektem is, ami a kultúrához kapcsolódott. Már nagyon korán arra lettem figyelmes, hogy a roma viseleti kultúra ahhoz képest, amit én gyerekkoromban láttam, eltűnőben van. A családban is egyre kevesebb darab került elő és inkább csak az ünnepekkor bukkantak fel. Persze voltak, akik viseletben jártak, de a fiatalabb generáció, vagy akár az én generációm már kevésbé. Azt is láttam, hogy ezeket a ruhadarabokat temetéskor leviszik a kriptába, ahonnan soha többé nem kerülnek elő. 

Aztán volt egy konkrét pillanat, amikor a kezemben tartottam egy magyar népviseleteket bemutató könyvet. Mindenféle viselet szerepelt benne, mindenféle nemzetiségé, és a magyar viseletek közül is nagyon sokféle. Én pedig kerestem benne a romát, a cigányt, de nem volt benne. Egy másik, hasonló kiadványban is utánanéztem, de ott pedig egy nagyon szedett-vedett leírást találtam, ami nem tűnt hitelesnek.

Többek között ezek a tapasztalatok indítottak el az úton. Az ékszerkultúra mellett a viseleti kultúrát is nagyon gazdagnak, nagyon sokfélének láttam, megtapasztaltam, a mi családunkban is jelen volt. Nagyon megdöbbentett, hogy tulajdonképpen úgy kezelik, mintha nem is létezne. Ez bosszantott.

A márka létrejötte óta viszont eltelt 16 év, és ma már egészen más a helyzet. Milyen változásokat érzékelsz a munkásságotok nyomán?

Nagyon nagy előrelépést látok. Hiszen a mi munkánknak köszönhetően a hiteles roma viseleti kultúra és annak kortárs átiratai, amelyeket a Romaniban létrehoztunk, nemcsak a divat, a dizájn és a múzeumi gyűjtemények része lett, hanem az akadémiai színtér témája is. 

Büszke vagyok arra, hogy az elmúlt 16 év alatt a nem létező kategóriából nemcsak a divat egyik ismert brandje vagy platformja lettünk, hanem a múzeumi partnerségeknek és a rengeteg kiállításunknak köszönhetően a múzeumi gyűjtemények is gazdagodtak általunk készített darabokkal. Bebizonyítottuk, hogy van roma viseleti kultúra és tradicionális roma viselet és ezt a kulturális örökségünk részeként bevertük a talajba, megbonthatatlanul. Sőt, nem csak megszilárdítottuk ezt az örökséget, hanem inspirációs forrást hoztunk létre mások számára, ami legalább annyira fontos.

Tehát kimondhatjuk, hogy a Romani Design nem egy ruhamárka, hanem sokkal inkább egy alkotói közösség.

Igen. Mi nem egy butik brand vagyunk, hanem egy alkotói platform. Itt nem a ruha a lényeg, hanem az üzenet, a hozzáadott érték, a történet, az a narratíva, amit meg akarsz erősíteni és el szeretnél mondani. A Romaniban egy olyan közösség jött létre, ami nemcsak engem és a húgomat (Varga Helenát, a márka másik alapítóját - a szerk.) jelenti, hanem kortárs alkotóművészeket, színművészeket, tudományos szakembereket is. A kezdetektől szempont volt, hogy inspiráljuk az alkotóközösségeket és aktív tagjai legyünk a hazai kreatív szektornak. 

Ezen felül nagyon példaértékűnek tartom például azt a fajta mester-tanítvány vagy alkotó-mentorált típusú műhelymunkát is, ami szintén része az elmúlt tizenhat évünknek. Ebből nőtte ki magát például a közös munka Kriston Lili kutatóval, aki a Romani Design történetét, kulturális és társadalmi üzeneteit akadémiai szinten képviseli itthon és a nemzetközi színtéren is. Helena pedig közel két éve a Szegedi Egyetemen dolgozik segédkutatóként a roma közösségek vallási zenei területén. 

Azt gondolom, hogy a mi tevékenységünk jól mutatja, hogyan lehet egy modern világban a tradicionális értékekre erős alapként tekinteni, megőrizni az örökségünket és nem pedig hátat fordítani neki.

Említetted, hogy egyre erősebb lett a jelenlétetek a múzeumi színtéren is. Miért lett ez fontos számotokra?

A múzeumi színtéren nagyot léptünk előre az elmúlt öt esztendőben. Az egyre inkább ellaposodó kreatívipar helyett a múzeumi szektor tudta megadni nekünk azt a lehetőséget, hogy tovább építsük magunkat. Szerencsére nemcsak mi, hanem a kurátorok, szakértők, művészettörténészek is úgy gondolták, hogy nekünk ebben helyünk van. Ezért aztán az Iparművészeti Múzeumtól kezdve a Hagyományok Házán át a Ludwig Múzeumig, nagyon sok intézménnyel együtt dolgoztunk már, számos gyűjteményben jelen vagyunk.

Mit tapasztalsz, milyen reakciókat vált ki, amikor valaki először találkozik a munkátokkal akár múzeumi környezetben, akár máshol?

Általában mindenki meglepődik, rácsodálkozik arra, amit nálunk lát. Mindig az tükröződik a szemekben, hogy nem ez az, ami a roma kultúráról a fejekben él. Ez nagyon erősen alátámasztja azt, hogy az emberek évtizedeken, sőt, évszázadokon keresztül mennyire hamis információk, minták alapján kapcsolódtak vagy éppen nem kapcsolódtak a roma emberekhez.

A Sziget Fesztivál egészen más közeg, mégis nagyon hasonló dolog történik ott is: belépnek hozzátok az emberek, kérdeznek, kíváncsiak a történetekre, amiknek a birtokában vagytok. Hogy éreztétek magatokat az idei eseményen?

A Sziget összességében mindig küzdelmes, de a találkozásokat tekintve csodás élmény. A nehéz része a por és a meleg, amit már minden fesztiválozó ismer, de a találkozásokat tekintve felejthetetlen. Számomra a fesztivál azt az utópisztikus világot teremti meg, amire azt gondolom, minden ember vágyik. A szabadságot, azt, hogy mindenki elfogad téged, függetlenül attól, hogy ki vagy, honnan jöttél, mennyi pénzed van, milyen szakmád van, milyen színű a bőröd, milyen a nemi irányultságod. Egyáltalán nem számít. Mindenki mindenkivel beszélget, kapcsolódik. A kapuk nyitva állnak és meg lehet kérdezni, hogy te ki vagy, mit csinálsz itt, és mit csinálhatnánk akár együtt.

A Szigeten panelbeszélgetésekkel, divatbemutatóval, zenés programokkal, sőt jóslással is vártátok a látogatókat, aminek nagy sikere volt.

Az egyik tradicionális roma mesterség a jóslás, vagy a jövőbelátás. Ez egyfajta cigány romantika is, közkedvelt hiedelem, hogy minden cigány tud jósolni. Természetesen ez nem így van. Nem minden cigány tud jósolni, és nem mindenki lát a jövőbe, mint ahogy nem mindenki tud énekelni vagy táncolni sem. A Szigetre Kalapos Zoli érkezett hozzánk, egy régi családi barátunk, és az egyetlen cigány férfi jós, akit én ismerek. Különleges egyéniség, kicsit olyan, mint egy sámán. Egy igazi látó ember, jós. Van egy több mint százéves jóskártyája, amit örökölt és amivel mindig lenyűgözi az embereket.

Miért fontos, hogy egy fesztiválközegben is megjelenjenek azok a történetek, amiket a Romani Design mesél?

Szerintem fontos megmutatni, hogy a roma kultúra nem az, amit az emberek automatikusan gondolnak vagy látnak, hanem annál sokkal több. Én hiszek abban, hogy mindennek azon a polcon kell lennie, ahova való, mert csak és kizárólag azon az adott polcon működik, és emiatt nem lesz nevetséges és középszerű. Ezt meg kellene tanulni. Sajnos a roma közösségen belül sok olyan szereplő van, akik minden hitelességet nélkülözve adják elő, mit kellene roma kultúrának látni, sokan pedig hisznek is nekik, ami nem jó irányba tereli az értékőrzést.

Ez bőven túlmutat a roma kultúrán. Tulajdonképpen egy általánosabb értékválságról is beszélhetünk.

Abszolút.

Ezeket a fogalmakat egykor tudtuk és alkalmaztuk is. Benne van az emberek szívében, lelkében és csak arra van szükség, hogy a jövőben minél több emberileg és szakmailag is hiteles szereplő képviselje a minőséget. És éppen ezért válik még értékesebbé, még szükségszerűbbé az a munka, amit a Romani csinál. Ez úgy kell, mint egy falat kenyér az asztalra. Ez nem egy nagy mondat, hanem ez tény.

Szerinted hogyan lehet hosszú távon változást elérni?

Vissza kell nézni, hogy mi működött és mi nem. A roma közösségek számára is, a roma kultúra számára is, a roma oktatástól kezdve a roma foglalkoztatásig. Kell egy leltár, egy hatásvizsgálat. Hiába készítesz egy kívánságlistát, hogy mit kellene csinálni, mi lenne a jó, ha nem nézed meg, hogy mi az, ami korábban jól működött és mi az, ami esetleg nem. Én nagyon sokszor azt látom, hogy nem a való életre vannak kitalálva a projektek. Nem a valós problémára válaszol egy pályázati kiírás vagy egy program, hanem kreált elképzelésekre kreált válaszok születnek. Sajnos itt pedig máris két mínusz találkozik, amiből soha nem lesz plusz a végeredmény.

A közösségépítésnek pedig különösen tartalmas és hosszan tartó folyamatnak kell lennie.

Egy közösséget nem lehet egy-két év alatt felépíteni, hosszú távon kell elköteleződni. A mentoráció, a tehetséggondozás nekem mindig fontos volt, tizennyolc éves korom óta foglalkozom ezzel, de sosem verem nagy dobra, ha valakinek segítek előre lépni a szakmában, az életben. Ha én mondjuk adok valakinek egy százezer forintos nyakéket ajándékba, akkor ezt én ösztöndíjként adom oda, és azért, hogy a kulturális identitását erősítsem. Annak viszont nem érzem szükségét, hogy ezt reklámozzam. Egyáltalán nem tartom etikusnak, amikor valaki azt használja marketingeszközként, hogy egy szegény családnak segít vagy adakozik. Ez sosem teljesen őszinte. 

Végső soron nem az számít, hogy mennyire látványosan beszélünk arról, amit csinálunk, hanem az, hogy valóban történik-e valami, aminek hosszú távon is van eredménye.

Így van. Az elvégzett munka számít. Az az eredmény, ami megkérdőjelezhetetlen módon mutatja, hogy te mit hozol létre, mi az, aminek valós, hosszú távon érzékelhető hatása van. Minden más csak magyarázkodás és álca.