Rá se ránts, 50 éves a punk!
„A punk valójában nem zene. Hanem lelkiállapot” – mondta Billy Idol, és ez a lelkiállapot nem más, mint a düh, amit a punk a „csináld magad” terápiával kezelt. 50 éves a punkmozgalom. Az 1976-os év ugyanolyan mágikus szám lett az ifjúsági szubkultúrák világában, mint 1968. Megvizsgáltuk, milyen volt, amikor fél évszázaddal ezelőtt képzeletben biztosítótűvel fűzték össze a zenét, a társadalomfilozófiát és a divatot.
1976 januárjában a New Musical Express címlapján öles betűkkel ez a kérdés volt olvasható: Készen áll-e a rock ʼnʼ roll 1976-ra? Készen áll-e 1976 a rock ʼnʼ rollra? Nos, nagyon is készen állt, de akkor még a lapban Mick Farren még erről panaszkodott: A rock elvesztette a bátorságát, és egy új Las Vegas felé tart, a művészek pedig elszigetelve élnek a valóságtól. Aztán kiderült, hogy mindazt, amit a lap számonkért, néhány hónap múlva valósággá vált.
A punk sokat merített a radikális performanszok világából, azokból a gesztusokból, amelyek bevonták az akciókba a közönséget, nem egy esetben provokálták a jelenlévőket, és ezt tették a honi punkzenekarok is, amikor a jellegzetes illatú pálpusztai sajttal dobálták meg a közönséget, vagy beszaladtak a nézők közé, és lefújták őket WC-illatosító spray-vel. A neoavantgárd felfogása szerint a művészet inkább egy erős gesztus, egy provokáció, mintsem ködös ihlet, olyan akciók sorozata, amelyek divatos kifejezéssel élve kiemelik a nézőt, hallgatót a komfortzónájából.
Gondoljunk csak az idén elhunyt Molnár Gergelyre és zenekarára, a Spionsra, és a Dobj meg egy gesztussal, baby! című dalkísérletükre. A Spions 1977-ben és 1978-ban felvázolt egy olyan kulturális mátrixot, amely létrehozta a magyar punk, new wave és underground koordinátáit. Molnár Gergely provokatív gesztusait, világértelmezéseit és dalszövegeit megismerve létrejöhetett az URH, a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó és a Trabant is.
A honi underground színtér sem a semmiből jött, hanem szintén a neoavantgárdból, a lakásszínházak világából és a balatonboglári kápolnatárlatok ellenkulturális hatásaiból állt össze. Fontos inspirációs forrást jelentett Halász Péter és Koós Anna Dohány utcai Lakásszínháza is, ahol „mindenki ott volt”, aki később vagy már akkor is meghatározó szereplője volt a második nyilvánosságnak. Például a Spions későbbi tagjai is, de Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Tót Endre, Bak Imre és Maurer Dóra is.
A hetvenes évek elején szintén megfordultak a félhivatalosság határán táncoló alkotók Galántai György bérelte balatonboglári Körmendy-kápolnában, ahol voltak filmvetítések, happeningek, kiállítások és színházi produkciók is. És amikor a punk megjelent, már összeért a színház, a képzőművészet, a happening, a zene és az irodalom. A korai punkkoncertek inkább hasonlítottak a performanszokra, a botrányos happeningekre, mint hagyományos fellépésekre. Később az egyre divatosabb punk lett a vivőanyag, és az irányzat ismertette meg a periférikus művészetet egy szélesebb közönség számára, mindezen túl a punk radikalizálta rockot, megágyazva a popművészet egyik aranykorának, a new wave-nek.
Tehát távolról ugyan, de még Erdély Miklósnak, Szentjóby Tamásnak, Pauer Gyulának, Tót Endrének, Halász Péternek, Galántai Györgynek, Bálint Istvánnak is köze volt a punkhoz, ahogy a rendőrségi vegzálásoknak kitett underground hálózatoknak az Orfeo csoportól a Balázs Béla Stúdióig.
Az 1975-ös Helsinkiben elfogadott Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) záróokmánya értelmében elhagyhatták az országot azok, akiket a rendszer a perifériára tolt, így „lépett le” 1976-ban Halász Péter, majd 1978-ban Molnár Gergely. Molnárnak még volt ideje ösztönös érzékkel körülírnia mindazt, amit punk gyűjtőnévvel illetünk. A magyar tendenciák is beleillettek abba a Do It Yourself-féle mozgalomba, ami a New York-i CBGB klub körül jött létre, és ezzel párhuzamosan Londonban is.
Tehát, ahogy Billy Idol is mondta, a punk nem zene, hanem lelkiállapot, illetve nem csak zene, nem csak lelkiállapot, nem csak felpörgetett, nyers rock and roll. És egy attitűd is, ami újraértelmezte a kultúrához, a divathoz, a művészethez való viszonyunkat, így a hatása túlmutat a divaton és a zenén. Újragondolta a grafikai gondolkodást, a fotót, a filmet, a képzőművészetet, a reklámipart, még a kulturális ellenpontjára, a diszkóra is hatott.
A punk azt mondta, hogy mindenkinek jog van az alkotáshoz, az önkifejezéshez, azaz nem kell profi zenésznek lenned ahhoz, hogy zenélj (vö.: Tanulj meg három akkordot, és alapíts zenekart!). Létrehozhatsz független kiadót, készíthetsz független filmet, raszteres, rossz minőségű klipet, fotót, és megváltoztathatod akár saját magad is. Mindenki lehet sztár 15 percre – mondta Warhol, és ez a tételmondat nemcsak a punkokig ért el, hanem a mai TikTok-sztárok világáig is. Ahogy Nagy Feró fogalmazta meg 1983-ban, a Ki csinál szódát? című dalban: „Akár hogy is fáj, te is lehetsz sztár, akár hogy is fáj, mindenki sztár”. De nemcsak Warholig, hanem egyenesen Shakespeare-ig is visszanyúlhatunk, ha definiálni szeretnénk a punkot: Szép a rút, és rút a szép – írja Macbeth első felvonásában, és mindez a punk idején válik valósággá, amikor a biztosítótű lesz az ékszer.
A punk leglátványosabb fejezete persze az utcai divat, amikor a test is határozott állásfoglalás lett, amikor a ruha semmi mást nem akart, csak provokálni. Provokáció a puszta létem – énekelte 1981 tavaszán Nagy Feró a Beatrice Európa című szvitjében. Vivienne Westwood és Malcolm McLaren érzett rá leginkább arra, hogy a ruha nemcsak kinyilatkoztatás, de egyben tökéletes reklámhordozó is. A londoni Kingʼs Roadon megnyílt üzleteikben a divatot átitatta a szexualitás, az ideologikusság, a történelem provokációja. Westwood a később évtizedekben is képes volt tematizálni a divatot.
Ott vannak például a Jamie Reid-féle Sex Pistols-borítók, a God Save the Queen kislemezborítója, ami a provokáció egyik szélsőértéke, hiszen magát az uralkodó Erzsébet királynő 1977-es hivatalos II. Erzsébet-portrét használt fel, Reid kivágott újságbetűket helyezett: a God Save The Queen felirat a királynő szemeit, a zenekar neve a szájat takarja el. Ezek a kivágott betűk többek között a váltságdíjat követelő levelekből voltak ismerősek. Talán ennél is híresebb – de kevésbé provokatív – a Never Mind the Bollocks album covere, a maga rikító sárga színével, amely a kortárs grafika egyik hivatkozási pontja lett. Szembement a szimmetriára és szépségre törekvő borítókkal, nem csoda, hogy a MoMA nagy hatású, önálló műtárgyként tartja nyilván Reid 1977-es Never Mind the Bollocks covert.
A punk természetesen komoly hatást gyakorolt a filmművészetre is, az olcsó filmre forgatott gyakran amatőr szereplőkkel készült filmek polgárjogot nyertek az elegáns mozikban. Mindennek szintén voltak magyar vonatkozásai, ilyen volt Tarr Béla improvizatív, amatőr szereplőkkel készült első nagyjátékfilmje, a Családi tűzfészek, vagy Schiffer Pál dokumentarista játékfilmje, az 1978-as Cséplő Gyuri. Ezek költségvetése persze nem hasonlítható össze mondjuk a The Great Rock ʼnʼ Roll Swindle című punkmozival.
A punkban az volt a legnagyszerűbb, hogy megkerülte a hivatalos kultúra csatornáit, feleslegessé tette a kultúra kapuőrinek a szolgálatát, azaz demokratizálta a művészetet, ami olyan jól sikerült, hogy a kortárs kultúra örök hivatkozási alapja, de egyben forrása is lett. És a csináld magad szemlélet immár más szintre emelve, megfosztva minden ideológiai és esztétikai nehezékétől, a közösségi médiában született újjá.
