Kedves Laci bácsi, sok szeretettel gratulálok ahhoz, hogy idén betöltötted a hetvenet, és természetesen a jól megérdemelt Kossuth-díjhoz. Mit érzel most, hogy a nemzet legkiválóbb művészeinek járó kitüntetést ítélték neked, és mit szólt a családod a hírhez?

Ha belegondolok, hány pályatárs ment el ötvenévesen, a hetven évet mindenképpen kegyelemnek kell tekintenem. Években ez nem kevés, de nem is sok, hisz élnek és még alkotnak nálam jóval idősebb pályatársak is. Ha esetleg felmerülne valakiben, hogy a Kossuth-díj talán erre az alkalomra lett időzítve, elbizonytalanodom, mert erre nem tudok egyértelműen válaszolni. Ugyanakkor nagy az örömöm, mert ezt is elérhettem, és tudom, hogy még sokan örülnek velem. A barátokkal, pályatársakkal és olvasókkal egyetemben örül a családom is. Ők azonban születésem napjára, nemzeti ünnepünkre a számomra legszebb ajándékot, az Emlékek könyvét készítették el nekem. Első oldalain feleségem, gyermekeim és majdnem felnőtt unokáim vallomásaival és végtelen szeretetével találkoztam. Akikről azt gondoltam, hogy nem erősségük az írás, most nagyon rám pirítottak, mert közhelyszerű vallomások helyett a szívük diktálta, egyenesen a lelkemhez szóló gondolataik fakasztottak szememből könnyeket. És rajtuk kívül több jeles pályatárs, barát is megszólalt. Nagyszerű, felemelő érzés, hogy ilyen családom és barátaim vannak.    

Ha jól tudom, a vidékünkről még gyermekkorában elköltözött Lator Lászlót leszámítva te vagy az első kárpátaljai Kossuth-díjas szépíró. Hogy látod, lehet egy költő a saját hazájában próféta? Mit gondolsz szülőfölded és az itt élő magyarok jövőjéről?

Lator László a kortárs magyar költészetben egy Babitshoz mérhető, kimondottan európai minőségű költő. De ne feledjük, hogy őt követően Vidnyánszky Attila a második Kossuth-díjasunk. Ha a názáretiek Jézusban csak az ács fiát látták, én sem merem magamat szülőföldemen prófétának tekinteni. Sohasem vágytam főszerepekre, s mint tudjuk, a rendszerváltozás egyik tanulsága, hogy a költőnek nem ez a dolga. Tisztes polgári foglalkozásom szerint tanárként dolgoztam jó negyven éven át, s költőként is csak tanítani szerettem volna. Hogy mire? Múltunk megismerésével értékeink, képességeink felismerésére, végső soron: megmaradásunk tudományára, s talán nem csak középiskolás fokon. Azzal, hogy nemzetközösségünk jövőjéről kérdezel, a legnehezebben megválaszolható, leginkább fájó kérdésére szeretnél tőlem – bizonyára derűlátó – választ kapni, mikor erre csak a teremtő Isten tudna hiteles módon felelni.

Annyit azonban tudok, hogy Trianon kerek száz éve nem ártott annyit nemzetközösségünknek, mint az utóbbi negyed század.

Akkor be voltunk zárva, de most többnyire minden kapu ki van tárva. Fut a megélhetésért vagy más okok miatt, mert futhat a földnek népe, ám a föld marad, s a marxizmus klasszikusai szerint azé lesz, aki megműveli, azaz belakja. De ezt sem kell feltétlenül bekövetkező jóslatnak tekintenünk. Ha az imént Istent emlegettem, higgyük el, hogy az Ő akarata szerint mindennek a fordítottja is lehetséges. 

Fotó: MTI/Soós Lajos

Immár tizenkettedik éve állsz a kárpátaljai Együtt folyóirat szerkesztőbizottságának élén. Mik a főszerkesztői alapelveid? Miben látod a lap szerepét? Ismerik az irodalmi központokban?

Kiváló kollégámtól, Nagy Zoltán Mihálytól vettem át a lapot 2009-ben, s bár korábban nem volt szerkesztői gyakorlatom, merészen belevágtam. Az mindjárt kitűnt, hogy az adott helyzetből kiindulva kellett elkezdenem a munkát. Az Együtt kezdetben a Kishaza alkotói mellett a tőlünk elszármazott íróemberek, hely- és kultúrtörténészek fóruma kívánt lenni, s évekig az is volt. De, mint általában lenni szokott, egy folyóirat körül előbb-utóbb megjelennek a fiatal, írói pályára készülő emberek is. Az első rajban csak hárman-négyen csatlakoztak, de a későbbiekben tehetségkutatási pályázatainkra is szép számmal jelentkeztek tehetséggel áldott fiúk és lányok, így az anyagbőség örömteli okán 2012-ben már át is álltunk a kéthavonkénti megjelenésre. Ekkor éreztem először, hogy a lap betölti küldetését, a fiatalok pedig megalakították a saját, Kovács Vilmos nevét viselő irodalmi társaságukat. Változtattunk a lap külsején is, azt gondolom, mindenképpen a javára.

Legfőbb szerkesztési elvem ma is a minőség,

a gyengébben sikerült művek esetében a közös megbeszélés alapján hozunk döntést a megjelenésről. A tizennyolc éves folyóirat Kárpát-medence-szerte ismert, és az elektronikus változat keresési adatai szerint kellőképpen közkedvelt is. A Magyar Művészeti Akadémia Élő folyóirat című sorozatának az utóbbi években már két ízben voltunk vendégei.

Ha jól tudom, amellett, hogy a mezővári portát rendben tartod, időd jó részét Magyarországon, a határ közelében töltöd. Adys hasonlattal élve mondhatnánk, hogy Csonka-Bereg a te Bakonyod?

2018 őszén kisebbik lányunk súlyos és hosszadalmas betegsége Nyíregyházára kényszerített bennünket. A Gondviselő segítsége és az orvosok szakértelme jelentős javulást hozott úgy a lányunk, mint koraszülött, nagyon kis súllyal született kisfia számára, de még így is hosszadalmas kezelés vár rájuk. Amint tudok, hazajárok. Nem is annyira a portát, a házat rendben tartani, mert erről Váriban élő fiam és az idősebb lányom családja gondoskodik, hanem a család és az otthon környezete, szeretete végett. A Csonka-Beregben, ahogyan mondod, mégpedig Csarodán van egy kis rendes falusi házunk, ahová egyelőre csak megpihenni, feltöltődni járunk. Ez a kistáj a történelmi Bereg megye szerves része volt a legutóbbi határrendezések előtt, lakói ezért társították hozzá a csonka jelzőt. Először Sára Sándor Azonos című dokumentumfilmje döbbentett rá az itt élő férfilakosság 1944-ben kezdődő kollektív tragédiájára, amely törvénytelenül, a „béketeremtők” túlbuzgóságának köszönhetően sújtotta ezt a népet. Csaroda szeretni való település, ahol jól érzem magam, ahol dolgozni is tudok. Hogy Bakonyom-e? Az idő majd eldönti.

A teljes interjú a Helyőrség oldalán olvasható.

Nyitókép: MTI/Marjai János