Krasznahorkai első regényében, az 1985-ben publikált Sátántangóban mondja Irimiás: „És maguk, barátaim, itt csoszognak e pusztulásban, távol mindattól, ami az Élet. (…) valami csodában hisznek, amely sosem következik be, valami megváltót remélnek, akinek ki kéne vezetnie magukat innét…”
Nos, a különös társaságnak – akik rendre, libasorba rendeződve meglátogatják az öreget – Józsi bácsi a megváltója, ő a Letéteményes, a Hordozó. A diadalmas romlás apokrif iratai helyett első olvasatra Krasznahorkai írt egy humoreszk jellegű parádés kisregényt, amelyben a nyelvi bőség, a delejező poézis helyett leginkább a humor hömpölyög végig.
A történet számos vonatkozásában visszautal az életmű korábbi szövegeire, a Sátántangóval is rendre dialogizál. „…így reménykedtünk csupán abban, hogy egy nap mi magunk is nem válunk e bomló és örökösen épülő sátáni rend nyomtalan és elnémult foglyaivá…” És a Zsömle odavanban épp egy operett-jobbos, vágyfantáziákat kergető csoport tűnik fel Józsi bácsinál, amelynek tagjai közel állnak a Magyar Gárda, az Ősmagyar Egyház, a turáni paramilitarista szervezetekhez, és legszívesebben fegyverrel ragadnák meg a hatalmat. Még az új német szélsőjobb arcélét bemutató Herscht 07769 megjelenése után sem gondoltuk volna, hogy Krasznahorkai megfelelő anyagot lát az oltástagadók, a laposföldhívők, a Capitoliumot megtámadó sámánok világban. Ez inkább a humoreszk, a tárcanovella és a publicisztika terepe, mintsem egy olyan regényíró játéktere, aki a létezés természeti mibenlétét teszi vizsgálódásai tárgyává.
A tizenegy fejezetre tagolt kamaratörténetben nincsenek hipnotikus túlfogalmazások, apokalipszisáriák, ugyanakkor nagyon is működő Krasznahorkai-szöveggel van dolgunk. Ennek ellenére az olvasóban sokáig motoszkál a kérdés: megéri-e egy regényt szentelni a közélet perifériáján megjelenő témának, amire leginkább kiszámító és jórészt közhelyes reakciókat ad a Facebook igazságosztó népe.
Hozzátéve persze gyorsan azt is, hogy a Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, de akár az alulértékelt A Theseus-általános is, a magyar prózairodalom csúcsteljesítményei között foglalnak helyet, így aztán ebből a pozícióból szokatlan lehet, hogy Krasznahorkai egy olyan alaphelyzetet ajánl, amely akár a rajzfilmekből is ismerős lehet. Adva van valaki, akiről azt hiszik, hogy király vagy éppen isten, ezért a törzs áldoz nekik, és ajándékokkal halmozza el.
A szerző szórakoztató módon írja le Józsi bácsi afféle kisajátítását, annak a feszültségnek a végletekig hajtását, hogy tisztelik, sőt hajbókolnak az öreg előtt, ugyanakkor nem akarják tudomásul venni, hogy ő már csak pihenni akar, hiszen, ahogy a könyv első mondatában elhangzik Józsi bácsi szájából: „Nem teszek többé a tűzre.” Tehát az öreg már csak megpihenni szeretne. Ugyanakkor a delejes fantaszták sem lehetnek olyan idióták, hogy ne essen le nekik: Józsi bácsi értelmi színvonala alig magasabb a Markos–Nádas-kabaré híres Hugyos Józsi jelenetében megismert öregének. Kada Józsi bácsi például büszke arra, hogy nagyobb kolbászokat tesz a vécébe, mint sok egészséges fiatal.
Mit akarnak a 92 éves magatehetetlen embertől, aki humoreszkbe illően azt mondja: „…nincs gyermekem, a lányomnak azonban van kettő is, kettejük közül az egyik, valószínűleg a kis Béluska követ majd engem a trónon.” Amikor már azt mondanánk, hogy a szöveg a Krasznahorkai-életmű afféle leágazásaként is olvasható, rájövünk: a kisregény nem a tilinkós szélsőjobbról szól, hanem az öregségről, a test és a táj feltartóztathatatlan romlásáról, a magányról, arról, hogy végül akkor is egyedül maradunk, ha megszállja életünket a sárkányfűárusokból és hobbitörténészekből álló királycsináló csapat, és még egy Waszlavik Gazember Lászlóra emlékeztető kobzos is velük tart, aki – szintén poén – Krasznahorkai László néven húzza el Józsi bácsi nótáit, a Krasznahorka büszke várát és a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországot.
„…gyorsan oda kellett fordulnia a sparherthez, ami már régóta nem szolgált semmire, csak tartotta a rezsót, oda sietett, mert éppen krumplis tésztát kezdett el főzni ebédre, és félt, hogy odaég, úgyhogy határozott mozdulatokkal néhányszor megkavarta, aztán leütögette a fazék szélén a fakanálról, ami ráragadt, kettesre vette az erősséget, majd a kis virágmintás fémbögréből löttyintett az ételhez egy kis vizet…”
Így csak az tud írni, aki nemcsak megfordult a földes, rossz levegőjű, sötét alföldi konyhákban, de azokkal érez együtt, akik egyre szűkebb helyekre szorulnak vissza, akiknek lassan túl messze lesz a gyógyszertár, a borbély, a kocsma, a templom, végül a sarki kisbolt is. Akikre nem nyitja rá senki az ajtót, hogy intézzen egy betegszállítót a szomszéd faluban hetente kétszer egy órát rendelő körzeti orvosnál.
Nincs szükség arra, hogy beszögezze Józsi bácsi a nyílászárókat, nem kell önmagát elzárni a világ elől, ahogy azt Eszter tette Az ellenállás melankóliájában, az idő ugyanis az öreg háza táján kevésbé színpadias módon elvégzett már mindent.
„Az ívet kell uralni, amit a szerszám a szög fejéig bejár” – fogalmazta meg Eszter a szög beverése előtt. Józsi bácsinak többé-kevésbé sikerült az ív uralása, ha sikernek lehet nevezni azt, hogy túlélt mindeneket, féldecis rezsimeket. A könyvnek tehát több ajánlata is van. Nevethetünk például az öregen, aki állítása szerint jóban van maharadzsákkal és olajhercegekkel, miközben ott ül a jéghideg sparheltje mellett, de aztán zavarba jövünk, és rájövünk: hiába jönnek a félnótás országmegmentők, mint valami mesejátékban, a furábbnál furább karakterek, az öreg már nem talál ki monologikus zártságából, akkor sem, ha az Abba Gimme! Gimme! Gimme!–je hasítja ketté a szenteste hangulatát. Mert neki nem maradt más a végére, csak a természeténél fogva hűséges kutya, Zsömle.
