Velünk élő múlt – A Radnóti Színház Kályha Kati című előadásáról

Történelmi és kollektív traumás vakfoltokra irányítja figyelmünket Szálinger Balázs legújabb, Kályha Kati című (doku)drámája, melynek cselekménye az erdélyi Nagybányán játszódik, és a Trianont megelőző időszak kaotikus állapotaiba enged bepillantást. A nyomokban áthallásos időutazás Rusznyák Gábor korrekt rendezésében elevenedik meg a Radnóti Színház társulatának harmonikus összjátékával, szomorú végkicsengéssel.

Szálinger Balázs József Attila-díjas költő vonzódik a történelmi témákhoz. Nemcsak verseiben és verses epikájában dolgoz fel régi históriákat, párhuzamba állítva a mai közélettel, hanem színpadi műveiben is. Szenvedélyesen érdeklődik elfeledett, marginális vidékek iránt, múltjukat nagy alapossággal kutatja, legyen szó Zaláról, a Vaskapu-szorosról vagy éppen Mohácsról. Utóbbi kapcsán nemrég adott hírt, hogy elkészült II. Lajosról szóló drámája, amely az életmű olyan, magyar történelmi témákat feldolgozó sorába illeszkedik, mint a Zenta 1697 rockopera, az Árpád-ház korának gyerek- és bábszínházi feldolgozásai vagy a bemutatás előtt álló, Petőfi-töredékből írt Karaffa.

És ide tartozik a Kályha Kati, amely Szálinger Erdélyhez fűződő bensőséges viszonyának köszönhetően született meg. Rajongása a térség iránt évtizedekkel ezelőtt kezdődött. Pályájának indulása is ide, az Előretolt Helyőrség kolozsvári íróköréhez köthető. Élt Nagyváradon, Kolozsváron, és sokat utazott Erdélyben. 2020-ban a járvány kitörésekor egy hónapot töltött Nagybányán, hogy anyagot gyűjtsön Térey-ösztöndíjas vállalásához, az 1918/19-es évek fordulóján jásztódó új darabhoz. A december 18-i ősbemutatóra adott interjúban elmesélte, hogyan eredt az egykori események nyomába helytörténészek, a Trianon100 Emlékév kutatásai, valamint korabeli fotók és napilapok „elbeszélései” alapján. Publikált egy naplórészletet is. Innen tudhatjuk, hogy a dráma helyszíne valóban létezett, sőt a Kispiac téren ma is ugyanúgy áll a kocsma, átjáróval egy temetkezéshez, mint száz évvel ezelőtt. Ezeket a tereket népesítette be képzeletben az író – a rendőrkapitány egyetlen kivételével – fiktív szereplőkkel, akiknek sorsa mögött mélyreható hitelességgel rajzolódik ki a történelem.

Pedig viszonylag rövid időt ölel fel a cselekmény. Néhány hónapot a békediktátumot megelőző évekből, amit a nemzetet ért trauma felől nézve többnyire eseménytelennek tarthatunk. Szálinger azonban erre zoomol rá: egy határontúli térség transzgenerációsan érintett közösségeire. Ám nem Trianon okait keresi az eseményekben. Sokkal inkább a többnemzetiségű együttélés bonyolultságát mutatja fel.

A kettős igazságot és a hatalomnak kiszolgáltatott ember túlélési lehetőségeit – moralizálás nélkül.

Közben megannyi információt kapunk kevésbé ismert történelmi tényekről. A néző sokszor csak kapkodja a fejét, kutat az emlékeiben vagy szégyenkezik hiányos ismeretei miatt, amihez a Radnóti előterében lévő kivetítőn további szemléltető anyagokat talál. A dokuréteg ugyanakkor feszíti a műfaj kereteit. Hisz azon túl, hogy búvópatakszerűen epikussá teszi a drámát, néhány jelenetben leckefelmondásnak hat. Így válik a darab legfőbb érdeme a befogadás s vélhetően a színre vitel nehézségévé is.

Rusznyák Gábor rendező tapintatos a szöveggel, érezhetően minél teljesebb, pontosabb bemutatására törekszik. Előadásában nem direkt módon, hanem finom jelzésekkel interpretál, pedig adná magát az aktualizálás, a spanyolnátha-járványtól kezdve a román-magyarozáson át a szomszédban zajló háborúig. Mégis úgy tartja maga előtt a szöveget, mint egy sűrű szövésű vásznat,  amelyet megfest színekkel, de közben vigyáz, hogy megtartsa annak – középen tartott – harmóniáját.

A benti világra koncentrál, az egyéni mikrotörténetekre, míg kint jön-megy a történelem.

A Kályha nevezetű kocsma így inkább menedék(metafora), mint intézmény vagy fórum. Khell Zsolt síkokban eltolt, dimenziókat kijátszó díszlete kocsmabelsővé változtatja a színház apró színpadát, ahová a külvilág csak hangkulisszaként szűrődik be. Bár a falakon észleljük az enyészet nyomait, a látvány a barna árnyalataiban harmonizál, mint egy szépiaszínű régi album lapjain. Tihanyi Ildi jelmezei továbbviszik a gondolatot: minden szereplő olyan hatást kelt, akárha két világ között rekedt volna, toldozott-foltozott ruhákban, öregítve, ráfestve, különböző anyagok kollázsolásával, a nagybányai festők képeit megidéző pasztellekkel. A halottak aztán – ahogy a cselekmény előrehaladtával egyre többen lesznek – kifehérednek, s üresvászon-szerű lepleikben ki-bejárnak a valóság és a láthatón túli világ között.

A Kályha Kati 20. századi magyar Kurázsi mama-parafrázis, amely alaphelyzetében, karaktereiben és a főbb dramaturgiai pontokon juttatja eszünkbe Brecht 1941-ben írt művét.

Abszolút főszereplője Kati (néni), aki ezúttal nem markotányosnőként járja a harmincéves háború sújtotta vidéket, hanem a trianoni határterület kocsmárosaként igyekszik túlélni. Minden hozzá képest létezik és alakul a történetben; akkor is jelen van, ha nincs színen. Legfőbb bűne, hogy istennek hiszi magát, s rendelkezik mások, főként saját gyermekeinek sorsa felett. Büntetése, hogy ő is mindent elveszít.

Kováts Adél Kurázsi-alakítására Zsótér Sándor 2012-es Radnóti Színházi rendezéséből emlékezhetük. Ám nem (csak) emiatt predesztinált a szerepre. Nála ideálisabb Kályha Katit el sem képzelhetünk. Mégsincs könnyű dolga, mivel ez a darab egyetlen, ívében és motivációiban is igazán kidolgozott karaktere. Lejátszhatná a színpadot, ezzel szemben olyan kifinomult színészi intelligenciával tartja középen a szerepet, hogy játékba hozza a többieket, nem mellesleg a drámai szerkezetet is működteti. Visszafogottsága kezdetben hiányérzetet kelt, majd fokozatosan játékának finom rezdüléseire, a karakter néhány gesztusban vagy arcjátékban lekövethető jellemzőire irányítja a figyelmet. Ilyenek azok a „kilengések”, amikor női titkairól vall. Nem egyértelmű viszont, hogy Kályha Kati negatív vagy pozitív figura-e. Erről sem a szöveg, sem a rendezés, sem Kováts alakítása nem dönt.

A kocsma ugyanígy ellentmondásos, kizökkent hely, ami Kati saját (erkölcsi) törvényei szerint működik.

A családi idill is inverz, jöttment kompánia alkotja a kört, akiknek a Kályha nyújt védelmet, otthont.

A társulat egy vendégművésszel és négy egyetemi hallgatóval kiegészülve remek összjátékban teremti meg az ismerős, abszurd közeget. Többnyire alig néhány jelenet áll a színészek rendelkezésére, hogy sorsokat jelenítsenek meg, ám ezekbe annyi árnyalatot sűrítenek, amennyit csak a villanásnyi idő(k) alatt lehet. Kiemelkedik László Zsolt félelmetesre öregedett koporsóárusa, akiből minden pillanatban egyszerre képes kirobbanni a beteljesületlen szeretetvágy és az önpusztító gyűlölet. Rusznák András idézőjelek nélkül, mértéktartó precizitással hozza az országépítő hivatalnok prototípusát. Porogi Ádám bohém festőtanoncának addig áll jól a slendrián magabiztosság, míg meg nem leckéztetik a változó irányú szelek. Schneider Zoltán joviális szőlősgazdáját ugyanakkor mintha meg sem érintenék a tragédiák. A fiatalok – Kati lányaként Berényi Nóra Blanka, fiaként Nagy Márk, román-magyar fogadott fiaként Baki Dániel, valamint az árvalányhajas csendőr, Sas Zoltán e. h. és Berkó Boglárka e. h. cselédlányként – tisztességesen helyt állnak (epizód)szerepeikbe

A rezonőröknek azonban nehezebb a helyzetük. Cafka összetett, egyszerre védtelen és élveteg személyiségét Mészáros Blankának lehetetlen felépítenie úgy, hogy gyermeke elvesztésének lelki fájdalmától a kizsigerelt test fizikai leépüléséig érzékeltesse viszontagságait. Miközben Kati bizalmasaként a női sorsközösség-vállalás törékeny illúzióját is bele kellene látnunk, sőt a szabadság (elbukó) angyalának metaforáját is. Gazsó György rendőkapitányának ellenben csak „csehovi” hírnökszerep jut a végén, hogy megjósolja a tragikus jövőt, ami számunkra már ismert (történelmi) múlt. Hálásabb feladatot kap viszont a szinte végig színen lévő Spori és Bácsi kettőse, akik a társadalom hajléktalanjaiként – mintha Godot-ra vagy a soha nem realizálódó világbékére várnának – kívülről kommentálják az eseményeket, kihangosítják a szólamokat, bölcselmeket. Mialatt Pál András Spori földhözragadt, szerethető figuráját egyre közelebb játssza a nézők (vélt vagy valós) véleményéhez, Nagypál Gábor a rejtélyes vak koldus alakját spirituális magasságokba hivatott emelni, amihez alig kap rendezői segítséget.

S hogy mivégre mindez?

Rusznyák a finálé végtelenített haláltáncával szomorú látleletet ad.

Együtt látjuk a szereplőket, élőket és holtakat a jelenben, ahogy technóra verbunkoznak vagy önigazoló tételmondatokat ismételgetnek, akár egy fennakadt vagy loopolt lemezen. A jelenetvégi élőképeket idáig vakuszerű villanásokkal fotókká konzerválta a rendező, a befejezést azonban nyitva hagyja. Petőfi utolsó versének sorai visszhangoznak fülünkben a szörnyű időkről, hogy lesz-e ember, „ki el tudja e gyászdolgokat beszélni”, keveredve a „nem érdekelnek a közös ügyek, festeni akarok” vagy a „boldog vagyok” önámításáig.

A zárókép sugallata szerint nem nyújthat vigaszt a művészi elzárkózásba, apolitikus kívülállásba való menekülés, mint ahogyan a középről való elmozdulás, a sors rendjébe beleavatkozni kívánó aktivizmus is kibillenti a harmóniát, és tragédiák sorozatát vonja maga után. De valóban nincs más lehetőség, mint annak belátása, hogy a balsors a végzetünk, és se a jelenre, se a jövőre nincs ráhatásunk?

Színlap, előadás-időpontok és jegyinformáció a Radnóti Színház oldalán.

Nyitókép: Schneider Zoltán és Kováts Adél a Kályha Kati című darabban. Fotók: Dömölky Dániel