Vers, ami látszik
Ha versre gondolunk, valószínűleg sorokba rendezett szöveg jut eszünkbe – de van, amikor a betűk és szavak nem pusztán hangok, hanem formák is. A képvers, más néven kalligram, a költészet és a vizualitás változatos keresztmetszete. Egy olyan műfaj, amelyben a forma kiemelt – és sokszor igen látványos – kifejezőeszköz.
E műfaj hosszú és tekervényes utat járt be az ókortól a modernitásig – már az ókori görögök is eljátszottak a gondolattal, hogy a sorokból és szavakból formák rajzolódjanak ki – legyen az egy oltár, egy pánsíp vagy épp egy tojás. Ezeket tekhnopaignionnak, azaz művészi játékoknak hívták. A rómaiaknál carmina figurata néven folytatódott a hagyomány, a középkorban pedig kereszt formájú vallásos versek jelentek meg például a Meroving- és Karoling-udvarok díszes kódexeiben.
A reneszánsz idején új erőre kapott a műfaj: francia, olasz és német költők szíveket, virágokat, fegyvereket formáltak verseikből. A 18–19. században viszont háttérbe szorult, sőt: sokan giccsesnek, túl dekoratívnak tartották. Aztán jött Guillaume Apollinaire, aki az első világháború előestéjén feltámasztotta a műfajt, és elnevezte „calligramme”-nak –a képeslapként is működő versei új kaput nyitottak az avantgárdnak, és világszerte új életet leheltek a képvers műfajába.
A magyar képvers: Pannoniustól Nagy Lászlóig
A magyar irodalomban Janus Pannonius latin nyelvű, Y alakú epigrammája, a De litera Pythagorae számít az első képversnek. Bár a 19. században még ritkán találkozunk hasonlókkal – Petőfi például egyenesen kifigurázta kortársa kalligrammját –, viszont a 20. századi avantgárd újra felfedezte a vizuális költészet erejét. Kassák Lajos, Tamkó Sirató Károly, Tandori Dezső vagy Petőcz András mellett különösen izgalmas vonulatot képviselnek Nagy László képversei.
Nemcsak írt, hanem „rajzolt” is?
Nagy László (1925–1978) a 20. századi magyar költészet ikonikus alakja, akinek képzőművészeti érdeklődése nem pusztán kiegészítő tevékenység volt, hanem az alkotás szerves része. Bár eleinte játékos kísérleteknek tekintette képverseit, az 1970-es évektől tudatosan foglalkozott a vizuális költészet lehetőségeivel.
A 2025-ös centenáriumi évhez kapcsolódva a Petőfi Irodalmi Múzeum nagyszabású emlékévet hirdetett, amelynek egyik kiemelkedő eleme a 100 év, 100 nap, 100 kincs című online sorozat volt. A program 2025. április 15-én, a művészet világnapján indult, és július 17-én – Nagy László születésének 100. évfordulóján – ér véget. A száz napon át tartó kezdeményezésben naponta mutattak be egy-egy különleges darabot a költő gazdag és sokszínű hagyatékából. A válogatás révén nemcsak a verssorok mesterét ismerhetjük meg új oldaláról, hanem azt az alkotót is, aki grafikai ötleteit verssé, szavakat pedig képpé formálta.
Seb a cédruson – egy vizuális ars poetica
A képversek sorában kiemelkedő helyet foglal el a Seb a cédruson Nagy László legismertebb, legtöbbet elemzett vizuális költeményének számít. A vers egy cédrusdarab „sebéből” született: az alkotó elmondása szerint a különös formájú nyílás emberi alakot idézett fel benne. Így született meg a vers figurája, aki egyszerre fa és ember, történelmi szimbólum és lírai test.
A Seb a cédruson nemcsak olvasmány, hanem vizuális élmény is. A tipográfiai forma szorosan kapcsolódik a jelentéshez – itt a vers szó szerint alakot ölt, és ez az alak történelmet, fájdalmat és tanúságtételt hordoz. A lírai test maga a történelem, a szenvedés, az emlékezés.
Miért fontos most?
Mert épp július 17-én zárul le az a száznapos online sorozat, amely nemcsak megidézi, hanem kézzelfogható közelségbe hozza Nagy László gazdag, sokrétegű örökségét. Ez a nap nemcsak évforduló, hanem alkalom is arra, hogy újraolvassuk – és újranézzük – a Seb a cédruson sorait. Lássuk meg benne azt az egyedi látásmódot, amely a szó és a kép határmezsgyéjén teremtett maradandót.
