A vers helyzete ma igen speciális Interjú Turi Tímeával

Pontosan miből áll a munkád a Magvető Kiadónál?

Szerkesztőként dolgozom, aminek többek között azért örülök, mert szövegközelben vagyok. Egész pontosan a megjelenés előtt álló könyveket szerkesztjük, illetve ezt megelőzően kiválasztjuk, mit adunk ki és mit nem. Valamennyire mindez bábáskodás, alázatos háttérmunka: az ember megpróbálja legjobb tudása szerint a legtöbbet kihozni mások szövegeiből.

Ez nagy felelősség. Mi alapján válogatjátok ki, amit kiadtok?

Két szempont érvényesül ebben. Egyrészt minden szövegnek van egyfajta saját önértéke. A Magvető nagy presztízsű szépirodalmi kiadó, így nekünk arra kell koncentrálnunk egy-egy ilyen döntés meghozatalakor, hogy megtaláljuk és kiadjuk, amit értékesnek találunk ? de ebben már a kiadó saját szempontjai is közrejátszanak. Mi a kiadó profilja? Mit akar elmondani a világról? Így aztán előfordul, hogy találkozunk egy értékes könyvvel, de azért nem adjuk ki, mert a mi profilunkba nem illik. A könyvkiadásban sok gyakorlati szempontot is figyelembe kell venni, sokkal többet, mint mondjuk az irodalomértelmezésben. Evidens, hogy egy jó szövegnek vannak irodalmi értékei, de önmagában ez még nem elég. Az is fontos, hogy a szélesebb olvasóközönséghez is el tudjon jutni. A Magvető célja olyan szövegek kiadása, amelyek egyszerre irodalmilag értékesek, újítók, mégis közérthetőek.

Milyen írásokat utasítotok el?

Nyilván azokat a szövegeket, amelyeknek nem kielégítő a minőségük, de olyanokat is, amelyekről azt érezzük, egy másik kiadónál jobb helyen lennének ? akkor is, ha mi is jelentősnek érezzük őket.

Hogy kezelitek az ebben rejlő rizikófaktort? Nehezebb a kortársakat megítélni, mint korábbi szerzőket bizonyos idő távlatából?

Nagyon nehéz megjósolni, melyik mai szerző munkássága marad jelentős az irodalmi hagyományban. Mégis muszáj ilyen jellegű jóslásokba bocsátkoznunk, hiszen ez a válogatás a munkánk része. Ha az ember figyel azokra a szerzőkre, akiknek a műveit a saját kiadójánál akarja látni, az csökkenti a helyzet ?rulett-jellegét?. Nyilván egyébként sem vaktában tesszük meg a tétjeinket, de a megérzéseinket sem hagyhatjuk ki a döntésből. Az is könnyíti a helyzetet, hogy csapatmunkát végzünk: nem az egyes munkatársaké a teljes felelősség. Javaslatokat teszünk a főszerkesztőnek és a kiadóigazgatónak, illetve felhívjuk a figyelmét bizonyos kéziratokra. Persze nem vagyunk tévedhetetlenek. Törekszünk arra, hogy a Magvető megőrizze vezető szerepét, hogy mi adjuk ki a legtöbb és legjobb szépirodalmi művet, de közben nem felejthetjük el: nem mi vagyunk az egyetlen kiadó. Így ha valakit kénytelenek vagyunk elutasítani, nem taszítjuk a teljes kilátástalanságba: a szövegének még bőven lehet helye a többi kiadónál. És a többi kiadónak is vannak nagyszerű szerzői.

Milyennek látod nagy általánosságban a kortárs irodalmat?

Nehéz megmondani: valami változik. Sokan azt mondják, visszatérőben van a történetmesélés. Ez némileg pontatlan általánosítás, de van benne igazság. Arra gondolok, hogy egyre több olyan szöveg jelenik meg, amelynek kapcsán már nem kérdés, hogy mi köze van a mi világunkhoz, hanem arról beszél, milyen történeteink vannak, hogyan tud az olvasó ráismerni a saját életére a szövegben. Nem pont úgy, mintha tükörbe nézne, csak érzi: köze van ezekhez a szövegekhez. Azt gondolom, hogy a mostanában megjelenő és készülő alkotások pár éve nem biztos, hogy megszülettek volna, vagy nem így születtek volna meg. Egy sor kételyt beépítenek a saját gondolkodásukba az elbeszélhetőséggel kapcsolatban, és így kezdenek el beszélni arról a világról, amiben élünk. Ezt nagyon felszabadítónak találom.

És a líra?? Valóban a szabadversek hódítanak teret?

Pont most jelent meg nálunk Horváth Viktor verstankönyve, A vers ellenforradalma című kötet. A cím is arra utal: ne feledkezzünk meg róla, hogy a vers egy forma, alapvetően a ritmus adja az alapját. Hogy miért ilyen sok a szabadvers? Sokan bizalmatlanok a szép hangzással kapcsolatban, és ezt a bizalmatlanságot nem tartom oktalannak. Persze virágozzék minden virág ? szerkesztőként azt látom és vallom, hogy rengeteg féle jó versvilág létezik. De amikor például én írok verset, akkor magam is ritkán használok kötött formákat. Annak számomra mindig megkülönböztetett szerepe kell, hogy legyen. Emellett azt gondolom, hogy a szabadvers, vagy amit annak nevezünk, sem kötetlen, megvannak a maga szabályai, formája, de ezt minden vers esetében maga a vers határozza meg. A gondolatritmus is tud forma lenni ? így a formát a tartalom szabályozza. A másik fontos szempont, hogy a vers helyzete ma igen speciális. Nagyon sokan nagyon sok verset írnak, de ehhez képest talán kevesebben olvassák őket. Eközben bizonyos alkotások nagyon népszerűek lesznek, azt gondoljuk egy-egy sorról, nagyon rólunk szól. Nekem úgy tűnik, a vers mindig nehezebben talál utat az olvasókhoz. De az a tapasztalatom, ha utat talál, akkor nagyon meg tudja szólítani a közönséget. Érdekes ez a kettősség.

Pontosan mit értesz a formákkal szembeni bizalmatlanság alatt?

Versíráskor a szerző szeretne minél pontosabban fogalmazni. Tapasztalatom szerint létezik egy nemzedék, amelynek Kemény István vagy Borbély Szilárd meghatározta a költészetét. Ebből a mintából az látszik, hogy a rím félre tud vezetni. Nagyon egyszerűen szólva: ne a rím miatt mondjunk valamit, ha nem úgy gondoljuk, vagy ne mondjuk negédesen azt, ami nem feltétlenül édes. Ennek is van egy hagyománya, ami messzebbre nyúlik vissza, például Petrihez. Ugyanakkor van, aki szerint a forma segít is, mert a forma helyre tudja rakni a tartalmat. Szerintem mindegyik megoldás lehet igaz. Ha nem írok formában, nem azért teszem, mert ezzel a forma ellen akarok beszélni, de aki formában ír, az sem a szabadvers ellen lép fel; egyszerűen minden megszólalásnak meg kell találni a megfelelő formát. Ez is a szerző feladatai közé tartozik egy-egy szöveg megírásakor.

A rím feltétlenül csak édes tud lenni? Illetve: mivel te szabadverseket írsz, neked mit jelent a rím?

Amit én mondok, azt el lehetne mondani rímben, de akkor mégsem azt mondanám. Hagyományosan azt tanuljuk az iskolában a nagy klasszikusokon, hogy a forma hozzátartozik a vershez, ami igaz. A közoktatásban töltött éveink miatt hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy vers az, ami rímel. Csakhogy a vers és a költészet nem feltétlenül ugyanaz. Lehet valami vers, ami költészet, és lehet költészet az, ami nem feltétlenül a vers formáját veszi fel.

Az érthető, hogy a költészet nem feltétlenül versben ölt testet, de hogy érted, hogy nem minden vers költészet?

Meg lehet írni egy reklámszlogent disztichonban ? így értettem. Persze az is igaz, hogy az egész nyelvben van valami költői erő. Sok mindenre lehet művészetként tekinteni. Ott van például Duchamp piszoárja.

Ez az alkotás elég megosztó ahhoz, hogy megértsem, mire gondolsz, ha elmondod róla a véleményed.

Nyilvánvalóan művészet. De természetesen minden esetben más mennyiségű és minőségű intellektuális munkát kell belefektetni az értelmezésbe. De ma már természetesen teljesen elfogadottak ezek a törekvések.

És nem gondolod, hogy mára túl is lőttek a célon? Hogy ma bármit művészetnek lehet nevezni?

Szerintem minden szempontból az a legfontosabb, hogy egy műalkotás önmagában meg tudjon szólítani. Minden más mellékes, azt hiszem. Ugyanakkor nem lehet elvárni, hogy egy műalkotás vagy szöveg mindenkit meg tudjon szólítani. De ha képes egy alkotás egyáltalán megszólítani valakit, bárkit, akkor már működőképes. Nyilván léteznek blöffök, de blöff nem csak az avantgardban van.

Ezek után már csak az a kérdés, te hogyan írsz, mit gondolsz a saját költészetedről?

Egészen más verset írni, mint prózát. A prózához fenék kell. A prózaírói ihletért máshogy kell megdolgozni, például ki kell várni az idejét. És később általában rengeteg mindent ki kell húzni abból, amit az ember leírt. Szerintem máshogy nem megy az igazi elbeszélő irodalom alkotása. Egy regényt még esetleg meg lehet írni lendületből, ha a szerzőt nagyon feszíti valami, de egy igazi prózai életművet, ahogy másokon tapasztalom, csak a polgári élet keretei közé szorítva, feszes időbeosztással és rengeteg időráfordítással lehetséges megalkotni. A versben máshogy működik a sűrítés, az elhallgatott és kimondott dolgok aránya. Az ihlet szót az irodalmi közgondolkodás vagy közbeszéd nem szereti használni, mert annál szemérmesebb. És sokan úgy gondolják, el is lett koptatva ez a szó, illetve mindenféle romantika korabeli képzetek tapadnak hozzá, amelyek nem feltétlenül pontosak, mert az irodalmi szövegért valójában meg kell dolgozni, nem csak jön magától. Ugyanakkor azt gondolom, ezek a fogalmak, ha ügyetlennek tűnnek is, mégis csak léteznek. És tényleg úgy működik a versírás, mint ahogy az ihletről szoktunk beszélni. Nem véletlen, hogy pont azok a fogalmak lettek elkoptatva, amik.

Gangel Noémi