A 2023/2024-es évad kiemelkedő színházi teljesítményeit elismerő Színikritikusok díja átadó gálaünnepségét a Trafóban tartották a Loupe Színházi Társulás közreműködésével. A díjazottakról részletesen korábbi cikkünkben olvashatnak.
Az esemény hivatalos része után Sebestyén Abát, Az igazság gyertyái című előadás rendezőjét kérdeztük arról, milyennek látja az anyaország és Erdély színházszakmai kapcsolatait. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatával színre vitt darab rendezője szerint ez a kapcsolat mindig erős volt. Pontosabban: „Mi, erdélyi színházcsinálók mindig is kerestük a kapcsolódási pontokat az anyaországi és az erdélyi színjátszás között, és szerencsére nagyfokú nyitottságot találtunk a színikritikusokban, akik figyelemmel követik munkánkat.”
A rendező szerint abban, hogy idén három díjat (a legjobb előadás, új magyar dráma/színpadi szöveg és női főszereplő) is kapott az előadásuk, fontos szerepet játszik a darab témája.
Az előadást eddig csak a budapesti Városmajorban láthatta a magyarországi közönség, de bízik benne, hogy előbb-utóbb több anyaországi színházban is be tudják mutatni. Erdélyben több helyen is előadják, és legközelebb Bukarestbe mennek vele. Reméli, hogy hosszú élete lesz az előadásnak, hiszen általános érvényűnek látja a problémakört, amelyről Az igazság gyertyái című színmű szól.
„Arra próbáltunk fókuszálni, milyen károkat képes okozni, és okoz szinte törvényszerűen, amikor egy harmonikusan működő közösségbe befészkeli magát a gyűlölet. Napjainkban ez különösen tanulságos téma, ezért is fontos, hogy beszéljünk róla” – szögezi le a rendező, aki szerint nagyon hasonló problémák okoznak óriási bajokat Magyarországon, Erdélyben, sőt az egész Európában. Sebestyén Aba a darab szerzője, Székely Csaba tehetségét, írói erejét méltatva arra is kitért, hogy a színdarabban megjelenő fájdalmas, drámai sodrású és ijesztően aktuális problémákat „olyan humorral tálalja, hogy az ember mégsem dől a kardjába, hanem egyszerre jelenik meg a lelkében a szorongató sírás és a felszabadító nevetés”.
Székely Csabával is sikerült beszélgetni az ünnepi forgatagban. A legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg díjának újsütetű birtokosa melegen ajánlja mindenkinek a marosvásárhelyi előadást. Úgy gondolja, hogy megéri akár a viszonylag méltányos áron elérhető egyórás repülőutat is az élmény, ráadásul Budapest és Marosvásárhely között hetente négyszer fordulnak meg a gépmadarak.
A darab témája mindig is kéznyújtásnyira volt tőle, hiszen ő maga marosvásárhelyi, a történet pedig hatvan kilométerre zajlott a szülővárosától. Számára egyértelmű, hogy a marosvásárhelyiek mind ismerik Bözödújfalu, az 1988-ban elárasztott település történetét. Arról is sokan tudnak – tette hozzá –, hogy a vízbe fojtott falu helyén korábban egyfajta idilli világ létezett, ahol öt-hat különféle vallás és felekezet élt egymással a legnagyobb békességben. Ott volt az erdélyi szombatosság központja is.
A szombatosokról szólva elmesélte, hogy sajátos vallási közösségként léteztek Erdélyben. Kiváltak az unitárius egyházból, majd teljesen zsidóvá lettek, aztán a negyvenes években sokuk ismét kikeresztelkedett. Az ő sorsuk éppúgy része az erdélyi unitárius egyház, mint az erdélyi holokauszt és a nagy kivándorlások történetének. Az utóbbi már nem szerepel az előadásban, de miután Ceauşescu idején elárasztották a falut, sokan kivándoroltak Izraelbe.
„Ez is jellegzetesen erdélyi történet, sehol másutt nem történt olyan, hogy tömegesen betérjenek a zsidó vallásba. Valószínűleg sehol másutt nem volt jellemző az sem, hogy ennyiféle vallás és felekezet éljen békében egymással egy pici helyen, egy kis völgyben. Aztán bekopogtatott a politika, és azt mondta: te ember vagy, az meg nem, és aki nem ember, azt meg kell semmisíteni.”
Újabb csavart jelent, hogy mindez akkor történt, és annak az egyik következménye, amikor visszacsatolták az anyaországhoz a trianoni döntések után elszakított Erdélyt. Arról az 1941-től 1944-ig tartó időszakról szól a darab, ami gyökeresen megváltoztatta ennek a kis közösségnek az életét.
„Magyar szempontból nosztalgiával szokás visszatekinteni ezekre az évekre, mások viszont tragédiákkal övezett időszaknak látják. A román történetírás szempontjából egyértelműen negatív az a négy év, a bözödújfalusi magyar zsidók számára pedig tragikus” – elemezte a mű történelmi hátterét a szerző, majd elmondta, hogy az egyfajta váz, ami arra is szolgál, hogy emlékezzünk rá, hogy ezek az események megtörténtek. De – tette hozzá – ez egy fikciós mű, amelyben van ármány, szerelem és félreértés. Történelmi dráma, ahol a drámán van a hangsúly a történelemmel szemben. Az előadás a jelenünkről is szól, hiszen mesterségesen generált megosztottságban élünk.
Úgy gondolja, „a vezetők becsatornázzák létező és számtalan ok miatt keletkezett indulatainkat abba az egyszerű képletbe, hogy ki van velünk, és ki ellenünk. Az emberek a központilag kijelölt másik fél ellen fordítják feszültségeiket, és gyűlölni kezdik őket. Mindeközben a politikai véleménykülönbség igen apró ügy ahhoz képest, amiben egyetértünk. Ha jön az árvíz, politikai oldaltól függetlenül mindenki tudja, hogy homokzsákokat kell tölteni, gátat kell építeni. Ehhez képest nem túl jelentős probléma, hogy kire szavazzunk, de ezt az ügyet mesterségesen felnagyítják.”
Amikor megkérdeztem, erdélyiként fokozottan ismerős-e számára az egymásnak ugrasztás technikája, azt felelte, hogy ez számukra mindennapos tapasztalat. Bár sokat enyhült a román–magyar viszony, oda is begyűrűzött a magyar–magyar ellentét. Ezzel együtt úgy látja, hogy Erdélyben ezen a téren talán jobb a kommunikáció, még ma is leülnek egy asztalhoz a különféle politikai beállítottságú emberek.
A román–magyar viszony alakulását úgy látja, hogy az 1989 előtti már-már fasisztoid magyarellenességben megjelenő román politikai nacionalizmus a kétezres évek elejére elhalványult. Mostanában viszont ismét kezd erőre kapni az újnacionalizmus, de ennek képviselőit nem valódi nacionalistáknak, inkább populistáknak tartja. Úgy gondolja, hogy a román politikai populizmushoz hozzátartozik a magyargyűlölet is, de a hétköznapokban, munkatársak, szomszédok, rokonok között ez szerencsére nem okoz gondokat.
Mentes Júlia a díj történetében először harmadmagával vehette át a legjobb női epizódszereplőnek járó elismerést, mivel a szavazásra jogosult kritikusok mindhárom jelöltet arra méltónak tartották.
A Katona József Színház fiatal művésznője természetesen nagyon büszke a díjára, és arra is, hogy egy kategóriában jelölték Berekméri Katalinnal, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészével és Zsigmond Emőkével az Örkény István Színházból.
„Nagyszerű, hogy mind a hárman örülhetünk az elismerésnek” – mondta Mentes Júlia, aki már a jelölést is megtisztelőnek érezte, majd azzal folytatta, hogy jólesik neki a munkájára irányuló figyelem, az elismerés, de azt is gondolja, hogy bizonyos szempontból kiváltságos helyzetben van.
„A Katona József Színház, ahol dolgozhatom, eleve kiemelt figyelmet kap, de mindenképp nagy szükségem van a visszajelzésre. Az Extázis című előadást és az én szerepemet is színészi pályám kiemelkedő jelentőségű szakaszának tartom.”
Jelenleg ismét Tarnóczi Jakab rendezővel dolgoznak a következő bemutatón. A készülő Radical Relax című előadás persze egész más történet, de sok szempontból hasonló művészi feladatot jelent számára, mint az Extázis.
Arra a kérdésre, hogy a közelgő igazgatóváltás idején miként érzi magát a Katona társulatában, azt felelte, megtisztelő számára, hogy a jelenlegi igazgató, Máté Gábor szerződtette a társulathoz, aki rengeteget tett az intézményért, de már nem szeretné újra megpályázni a színházvezetői posztot. Őszintén drukkol a lehetséges utódként megnevezett Székely Krisztának, akiről úgy gondolja, hogy igazgatóként is érvényesíteni tudja tehetségét, ha lehetőséget kap rá. Reméli, hogy így is lesz.
Fotó: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
