Francia irónia, robbanó angol ritmus és bécsi romantika egyetlen színpadi műfajba sűrítve – mi az?

A hungarikumok sorába felvett operettet sokkal inkább lehetne monarchikumnak nevezni, és hogy még tovább romboljuk a mítoszokat: egy kezünkön megszámolható, hány valódi világsiker magyar operett van. Ráadásul azok sem Budapestről, hanem jórészt a bécsi ősbemutató után indultak el világhódító útjukra, amelyen a magyar főváros csak egy állomás volt. Háromrészes sorozatunkban ezeket, A víg özvegyet, a Csárdáskirálynőt és a Bál a Savoyban-t mutatjuk be.

Zeneszerzőik, Lehár Ferenc, Kálmán Imre és Ábrahám Pál ugyanúgy otthon érezték magukat a császárvárosban, mint Budapesten. Lehár és Kálmán nemzetközi sikerében komoly szerepe volt a bécsi operettet újra felvirágoztató Karczag Vilmosnak, aki számos magyar szerző darabját tűzte műsorra. Az „ezüstkorban” volt idő, amikor minden nagy bécsi operettszínpadot ő irányított: 1900-tól 1923-ig vezette a Theater an der Wient, eközben 1908-tól 1921-ig a Raimundtheatert, 1917 és 1919 között a Neues Wiener Stadttheatert is igazgatta.

Az osztrák fővárosbeli ősbemutatóból logikusan következik, hogy az operettek eredeti szövege sem magyar, hanem német nyelvű. Mivel a szórakoztatóipar működtetői igyekeztek a lehető legjobban kiaknázni az operettben rejlő kereskedelmi potenciált, a színigazgatók, a rendezők és persze a nagy színészegyéniségek szabadon adaptálták az operettet az aktuális ország, sőt város színpadára, azaz nem fordításokról beszélünk, hiszen a magyar, angol, francia, orosz stb. szöveg nem feltétlenül szöveghű, sőt alapvető dramaturgiai beavatkozásról is szó lehet a zeneszerző más operettjeiből kölcsönzött vendégdaloktól a cselekmény kiegyenesítéséig vagy épp tovább bonyolításáig. (Innentől kezdve a sokszor fellángoló eredetiségvita is egész más irányba indulna, ha belekezdenénk – de nem kezdünk bele.) Így az adott helyszín társadalmi, politikai és gazdasági speciális körülményeihez igazított, az előadókhoz és a nézőkhöz egyaránt alkalmazkodó helyi produkciókat hoztak létre, csak akkor és csak ott releváns poénokkal.

Ami a bemutató idején politikus vagy sikamlósan erotikus kiszólásnak számított, mára elvesztette aktualitását, és az egykori pimasz, a korabeli társadalmi kérdésekre reflektáló nagyvárosi műfaj ma valami egész mást jelent. Az operett az országhatárokon belül nem bír olyan identitásképző erővel, mint a 20. század elején, de még mindig az egyik fontos kulturális exportcikkünk. Míg a közép-európai zenei és tematikai hagyomány erős hatással bírt Hollywoodra, különösen a filmzenékben és a musicalfilmekben élte túl a Monarchiát, az operettrepertoárt az idő azonban igencsak megrostálta, manapság jóindulattal is csak körülbelül tucatnyi címmel találkozunk a maga korában virágzó műfajból. De van közülük három, amelyek a 21. században is megkerülhetetlenek a zenés szórakoztató színházban. Ezekről szól tematikus minisorozatunk.