Hogyan lettél a kiadó vezetője?
A céget édesanyám, Cser Terézia alapította épp harminc évvel ezelőtt. A legutóbbi időkig vezette is, néhány éve vonult csak vissza, már bőven nyolcvan felett. A kiadó az első húsz évében szinte csak szakkönyvekkel foglalkozott, mert anyám korábban a Műszaki Könyvkiadóban volt szerkesztő, és a végzettsége szerint is gépészmérnök.
Én nagyjából egy évtizede kezdtem komolyabban, napi szinten dolgozni a könyves világban, és innentől alakultunk át lassan azzá, amik most vagyunk. Ennek egyébként nemcsak az volt az oka, hogy én a szakkönyvekhez hülye vagyok, mert igazából az irodalomhoz sem értek – papíron jogász lennék, bár soha egy percet sem praktizáltam –, hanem az is, hogy a mindennapok szakkönyveit egyszerűen megette az internet. Ezek a témák szép lassan kikoptak, és jött helyettük sok más. Olyanok, amelyek nem natúr információt adnak, hanem magukkal ragadnak, elvisznek valami ismeretlen, izgalmas helyre, mert ezt még mindig a könyvek tudják a legjobban.
Évről évre egyre több könyv jelenik meg, miközben az olvasók száma csökken. Hogyan lehet életben tartani egy ilyen vállalkozást?
Bevallom, fogalmam sincs, mi is leginkább csak improvizálunk. A legfontosabb, hogy nagyon jó a kollektívánk, a társaság magja már akkor itt dolgozott, amikor én még sehol nem voltam, és mindannyian nyitott, kreatív emberek, akikkel rengeteg különböző feladatot el tudunk közösen végezni, a könyvkiadáson túl is.
Én ugyanis a zenei világból is hoztam magammal tevékenységeket, amik beépültek a cég életébe, és most tényleg olyanok vagyunk, mint egy nagy doboz legó, amiből az egyik nap várkastélyt építesz, a másikon meg űrhajót. Ha az alkotóelemek passzolnak egymáshoz, mindegy, hogy metálzenei tehetségkutatót vagy könyvbemutatót szervezünk, kortárs regényeket árulunk a könyvhéten vagy szurkolói mezeket az Erste Liga jégkorongbajnokság-meccsein, mert ezeket egyszerre is meg lehet csinálni, ha örömünket leljük bennük.
Ráadásul mindegyik újabb és újabb kapcsolatokat szül a külvilág felé, és ezekből mindig jönnek új ötletek és lehetőségek is, amiket aztán vissza lehet forgatni a meglévőkbe.
Charles Bukowski egyik novellájában egy kiadó vezetője így nyilvánul meg: „…ha minden írónak kiadnánk a könyvét csak azért, mert követelik, hogy adjuk ki, mert az szerintük jó, hamar csődbe mennénk. Nekünk kell eldönteni, mi a jó és mi nem. És ha túl sokat tévedünk, nekünk befellegzett. Nem jótékonysági intézmény vagyunk.” Ti hogyan szelektáltok?
Egyrészt van két kiváló szerkesztőnk, akik jó ízléssel válogatnak a rengeteg beérkező hazai kézirat közül, másrészt több olyan nagyszerű fordítóval is van szerencsénk dolgozni, akik maguk hozzák a külföldi megjelenéseket, amiket izgalmasnak találnak, és sejtik, hogy mi is annak fogjuk találni őket. Ez a legfontosabb, szinte az egyetlen szempont: legyen köztünk olyan, aki beleszeret az adott műbe, hogy őszinte lelkesedéssel tudjon foglalkozni vele. Ha így van, akkor ez a világ legjobb munkája, mert azt teszed, amire a szabadidődet is legszívesebben áldoznád: jó könyveket olvasol.
A fenti idézettel ellentétben ti nem bánjátok, ha egy könyv évekig porosodik a raktáratokban. Ennek mi az oka?
Örülni azért mi sem örülünk neki, de tisztában vagyunk a realitásokkal, azzal, hogy milyen példányszámok jellemzik a magyar könyvpiacot. Egy átlagos könyv élettartamát öt évre lőjük be, ha ennyi idő alatt elfogy legalább az első nyomás, akkor végül is rendben vagyunk, de mindig örülünk, ha valamit ennél tovább is a piacon lehet tartani. Pláne ha olyan szerzőről van szó, akinek több művét is gondozhatjuk, mert igazából ez a cél.
Egyéb, „izmosabb” kiadóktól egyre több kortárs szerző szegődik hozzátok. Ezt hogyan éritek el?
Nagyon figyelünk rá, hogy senkit ne akarjunk magunkhoz csábítani, megkörnyékezni, mindenféle ígéretekkel traktálni, mert ez soha nem szül jó vért. Nem is akarunk versenyezni olyan patinás műhelyekkel, mint a Magvető, a Kalligram, a Jelenkor és mások, sőt egyáltalán senkivel sem akarunk versenyezni, csak tenni a dolgunkat, és ha valaki úgy érzi, hogy akármiért nálunk lenne jó helye, szívesen leülünk beszélgetni. Különösebb extrát mi sem tudunk kínálni úgysem, viszont az ajtónk mindig nyitva, lelkesek vagyunk, szeretünk olvasni, és igyekszünk korrektek lenni a pénzügyekben, harminc év alatt még soha senkinek nem maradtunk adósai, se szerzőnek, se nyomdának, se adóhivatalnak. Valljuk meg persze, egyébként sem olyan összegekről van szó, amiket érdemes lenne hónapokig visszatartani, mert a kamatokból kastélyt vehetnénk a Loire-völgyben. Szóval működik az alapelv, miszerint a kis üzletekben legyünk becsületesek, a nagyoktól meg eleve tartsuk magunkat távol, mert azok nem nekünk valók.
Kis kiadóként hogy álltok a nagy könyvterjesztő cégekkel való együttműködéssel?
A piacvezetőkhöz képest valóban relatíve kicsiként nincs igazán alkupozíciónk velük szemben, úgyhogy szimplán elfogadjuk a feltételeiket, és így kalkulálunk, a mindennapokban pedig teljesen jó a munkakapcsolatunk mindegyikükkel.
Azon kívül, hogy gondozzátok egy-egy író műveit, mit tesztek annak érdekében, hogy az adott könyv bekerüljön a kulturális vérkeringésbe?
Csodát mi sem tudunk tenni, mert ez sokkal inkább múlik a szerzőn és a témaválasztáson, mint a kiadón. Ahogy annak idején nekem is mondták, amikor a zenekarunkkal először szerződtünk egy nagyobb lemezkiadóhoz:
„Nekünk itt van ötven produkciónk, nektek meg csak ez az egy, rajtatok áll, mi lesz belőletek.”
A kiadó infrastruktúrát, hátteret képes adni, de önmagában nem tudja felépíteni a szerzőt, vagy ha mégis, az régen rossz, mert az igazi egyéniség úgysem viseli el, ha nem önmagát találja ki. Ami biztos, hogy a promóciós és tiszteletpéldányokkal nem fukarkodunk, azon biztosan nem múlhat, és kicsinyes is lenne tíz-húsz darabokon vitatkozni, arról meg nincs szó, hogy százával állnának sorba a sajtómunkások a recenziós ingyenkönyvekért.
Nagyon szeretjük a könyvbemutatókat is, ha lehet, minél többet szervezünk mindenfelé, és meggyőződésem, hogy ez a fajta munka egyre fontosabb lesz a jövőben. Emberfüggő persze, hiszen azzal a szerzővel, aki nem szeret szerepelni, beszélgetni, vagy egyszerűen csak nagyon félreeső helyen lakik, nehéz komolyabb turnékat összerakni, de mindig van olyan, akivel lehet, és én személyesen is nagyon szívesen veszek részt ezeken, akár moderátorként, akár csak nézőként. Ez is egyfajta stand up comedy, szórakoztató, érdekes, csak szerencsére nem kell mindenáron vicceskedni hozzá.
Említetted, hogy a zenei világból érkeztél. Az 1993-ban alapított, a kezdetektől nemzetközi sikereket arató együttesed, a FreshFabrik számait bemutatta az angol MTV is. Mostanság az Ordog nevű rockbandával szoktál fellépni. Hogyan csöppentél az underground zene világába, és mit ad neked ez a tevékenység?
A teljes sztoriba nem kezdenék bele, de maradjunk annyiban, hogy a zenészek között könyves fura szerzet vagyok, a könyvesek között meg kopasz, henteskinézetű rocker, és ez jól is van így. Élvezem, hogy mindenbe beleláthatok, de mindenhol valamennyire kívülálló is maradhatok.
Tudtommal itt, a kiadótok székházában futurológiai irányultságú podcastokat is készítesz. Milyen témák foglalkoztatnak leginkább?
Minden! Elképesztően menő, hogy okos emberek okos gondolatait hallgathatom, és ámulhatok, hogy milyen érdekes a világ, ráadásul sokat segít abban is, hogy ne rettegjek a jövőtől, hanem kíváncsian várjam, mit hoz majd.
A közelgő könyvhéten milyen csemegéket kínáltok az olvasóknak?
Két első kötetes magyar szerző, Tóth-Zsiga Borbála Macskakaparás című pszichokisregénye és Vizler-Nyirádi Luca krimibe oltott családtörténete, a Kismadaram mellett kiemelem Horváth László Imre új könyvét, a Rossebet, amibe nagyon beleszerettem. Az eddig meg nem írt nagy magyar háborús regény, Isonzótól a Don-kanyaron át ’56-ig, az egyszerű katona szemével, történelmi hitelességgel, nagyszerű stílusban, tényleg letehetetlen. És ha már a témánál vagyunk, épp most jött ki az amerikai Joe Sacco Frontvonalban című könyve, amiben a világhírű képregényes szerző legemlékezetesebb haditudósításai szerepelnek rajzban és szövegben, a Gázai övezettől Irakon át Boszniáig – ezt is nagyon fogja bírni mindenki, akit érdekel az ilyesmi.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
