Itt élned, halnod kell

Vörösmarty Mihályhoz több közhelyszámba menő s mégis nélkülözhetetlen attribútumot csatolhatunk. Ő a magyar romantika kiteljesítője (vagy inkább valóságos megteremtője, hiszen Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Károly csak részben és korlátozottan tarthatnak igényt erre a címkére), és ő mutat először nagyszabású példát a közösségi, társadalmi, nemzeti küzdelmekbe átolvadó citoyen tartás költői hasznosítására. Nem kis dolgokról van szó, a magyar olvasói és recepciós környezetvilágban mégis mindkét sajátsághoz hozzátapad némi tartózkodás, ellenérzés, kétely. A romantika felfokozottsága, korlátlan szenvedélyessége, „extremitása” eleve nem tudhat megmérkőzni a köznapi emberség kifejezési formáival, a mindennapi ember tapasztalati és érzésvilágához kötődő hangnemekkel, tematikákkal, attitűdökkel. Az „ábránd”-nak a többség számára nem lehet elsőbbsége a megszokott és belakott valósággal szemben. És az 1840-es évek második felétől az egyszerű, mindennapias kifejezésmód kimunkálása és betetőzése lett a költői paradigma. A

„Szerelmedért / lennék bérc-nyomta kő, […]  kihalhatatlan  fájdalommal / És némán szenvedő”

szép szavai már akkor is túlzottan fennkölten hangzottak, ahhoz képest, hogy a költő befordul a konyhára, hogy a szamaragoló juhásznak földig ér a lába, hogy tikkadt szöcskenyájak legelésznek a kopár szik mezőn, és hogy a kocsmapultra ráhajló Toldi Miklós meztelen karján dagadnak az erek. Vörösmarty 1847-ben még mindig a nemzet koszorús költője, de már sokkal kevesebben olvassák, mint Petőfi Sándort. (A nemzeti klasszicizmusként számon tartott Petőfi–Arany-költészetről a nagy Horváth János nem mulasztja el megállapítani, hogy az alkotók munkásságukkal „az irodalom kisdedeihez” is lehajoltak, de Vörösmarty romantikájához nem fűz ilyesféle megjegyzéseket, s életművét természetszerűleg nem is kapcsolja a nemzeti klasszicizmushoz.) 

Nem problémátlan a Vörösmarty Mihály által megteremtett közéleti, politikai, nemzeti líra értékelése és értelmezése sem.

Az 1963-ban született Borbély Szilárd 2005-ös Vörösmarty-válogatásából kihagyta a Szózatot, és tanulmányérdekű utószavában a költő közéleti, politikai verseit szomorú úttévesztésként tartotta  számon. Radikális átértékelésén vörös fonálként húzódik végig a gondolat, hogy Vörösmarty Mihály a húszas évek végétől utat tévesztett, rossz irányt választott. Bajza József és Toldy Ferenc befolyására, Deák Ferenc „szellemi felügyeletét” elfogadva olyan utakra lépett, amerre eredetileg nem akart menni. Korábban termékeny költészete ebben az új helyzetben megtört, a politika közelébe sodródott poézise „szürkén közéleti jelleget” öltött. Nyelve a harmincas-negyvenes években „retorikus, patetikus hivatali költészetté” vált,

„[...] költeményei penzumírások, amelyek jelentőségét a nemzeti ideológia jegyében megalkotott irodalomtörténeti elbeszélés sokszor jóval értékén felül kezeli, esztétikai rangjához képest magasabb polcra helyezi”

– fejtegeti az irodalomtörténész.   

            *

Milyen álláspontot érdemes elfoglalnunk a jelzett dilemmákkal kapcsolatban?

Nem tagadható, hogy Vörösmarty Mihály romantikája valóban nagyon távol van a mindennapoktól. Ezt a távolságot már a Zalán futása tündériessége és lebegő poétikája is evidensen jelezte. A költő jelzői, hasonlatai, mondatkapcsolásai nem az Arany János-i konkrét szabatosság jegyében működtek, hanem valamiféle sejtelemre, az életet felülmúló transzcendenciára utaltak. Horváth János a nagy pályakezdő mű kapcsán (főképpen Ete és Hajna epizódjára alapozva) hozta szóba a transzcendenciát, életmisztikumot sejtető tündérkedéseket. Olyan kulcsmotívumokra hívta fel a figyelmet, mint a fény, a szem, a látás; légies, „anyagtalan, de az anyagi világ látszatát intéző tünemények”-ről, „fölfelé vivő sejtelemfonalak”-ról beszélt, a „Hajna »deli« alakját” elöntő „végtelen gyöngédség”-et emlegette, és az „eszményi leányi báj, elköltőiesített nőiség” fontosságát hangsúlyozta.

A huszadik század második felének jeles Vörösmarty-kutatója, Martinkó András valami hasonlóról beszél, amikor a „földi menny” jelentésváltozatait vizsgálja.

„De Vörösmarty emberkozmoszában leginkább éggel rokon s égi jegyet-fényt viselő fenomén a lány és a szerelem […] a lány, a szerelem, a menny (valamint  a csillag és a szem) olyan makacsul korrespondeáló és szemléleti rendszert alkotó kulcsszavakként fordulnak elő, hogy tudomásul kell vennünk: nemcsak szavak, képek, metaforák, jelképek, szóval: esztétikumok ezek, hanem egy költői világ szemléleti tényei s azonosítások.” „[…] a lány, a szerelem […] csupa fény, csupa virág, csupa könnyed lebegés, „tündériség” és csillagiság […]

– állapította meg.

A szépségen, tündériségen keresztül érvényesített „földi menny” vízió mozaikjai Vörösmarty 1830-as drámai költeményében Tünde és Csongor elragadtatott szavaiban, a három ördögfi játékos nyelvi bravúrjaiban s a nemtők énekében tovább színesedtek, sokasodtak; Szerb Antal nagyon is találóan állapította meg az 1830-as drámai költeményről szólva, hogy a tündérvilág otthonosan táncol Vörösmarty nyelvszőnyegén. A Szép Ilonka első része is ártatlan és boldog keresést láttat, transzcendens sugallatokat, lebegő tündériséget, szépséget, bájt érzékeltet. És, tegyük hozzá, mindezt invenciózus költőiséggel teszi. A szerző elbeszélő költeményében nem az érzelgős szentimentalizmus hangján beszél, hanem állandó poliszémiákkal, ráértésekkel,  „többszörítésekkel” teremt dinamizált, gazdagított, sejtelmes, par excellence költői nyelvet. A quest, a keresés jelentőségét kecses, „tündéries” mozgáselemek hangsúlyozzák, a „röpteként csapongó” légies teremtés szép és tartalmas aurát teremt maga köré, s az utána iramodó elragadtatott vadász nemhogy megtörné ezt a hangulatot, de maga is belép a körbe, része lesz a tündériségnek.

E romantika a maga teremtő poétikai étoszát beteljesítve a végső pontokon elszakad a mindennapian korrekt megfogalmazásoktól, és a látomások terrénumába vált át. A Vörösmarty Mihály-i látomásosság jelentőségére elsőként az újromantikus Nyugat-költők és a századeleji recepció mutattak rá. A Gyulai Pál által lebecsült 1855-ös nagy vers (A vén cigány) értékét először a korlátozatlan szenvedélyek, extremitások költői lehetőségeire fogékony irodalmárok, Schöpflin Aladár és Babits Mihály hangsúlyozták. Az elemzők a költemény poétikáját a „szent őrület” jegyében határozták meg, s a művet a magyar költészet csúcsára helyezték. S igazuk volt. De azt is hozzátehetjük:

(A „szent őrület” poétikailag nyilvánvalóan nem pontos kifejezés, de az biztos, hogy az 1855-ös nagy vers a költészet látomásos nyelvén beszél. „Mi zokog mint malom a pokolban” – hangzik fel a kérdés a negyedik strófában, és a csodálatos vízión a racionális, mindennapias logika fegyverei rendre kicsorbulnak. Filológusok, művelődéstörténészek sora igyekezett logikus választ keresni arra, miért zokog a malom, és hogyan került a pokolba, mindmáig eredmény nélkül.)

*

A vén cigányt és az Előszót, mint említettem, az európai romantika legnagyobb teljesítményei között tarthatjuk számon. S a költeményeket a huszadik (huszonegyedik) századi befogadói tudat már csak azért is fenntartás nélkül befogadhatja, mert a bennük foglalt kataklizmatudat teljességgel egybevág a későbbi korok szorongást keltő megtapasztalásaival, pesszimista hangoltságával. A reformkor változássoraival szorosan összefonódott nagy politikai lírát azonban kétségek övezik. A modernitás és posztmodernitás hőse az elszigetelt, társas kapcsolatokban, közösségi támaszban nem reménykedő auktor, s az ő szemében a politikai, nemzeti beágyazódás alkalmatlannak, hiteltelennek tűnhet. E pesszimizmus nem csupán érthető, átélhető, de, mindannyian tudjuk, jelentős, hiteles művek sorában is dokumentálódik. Néhány évvel ezelőtt Szabadkán hallottam, hogy az itteni közösség egy idő óta Domonkos István Kormányeltörésben című versét tartja számon a maga himnuszaként. A kiváló alkotás valóban megérdemli a közösségi figyelmet: megtört, eltorzított nyelven, kifejező dadaista, szürrealista gesztusokkal beszéli el a magyarsághoz tartozó ember (és nem csupán a magyar ember) végletes és végleges kiszolgáltatottságát.

„én lenni / én nem tudni magyar / élni külföld élet / pénz nyelv zászló / himnusz bélyeg / elnökök vezérek / előkotorni megfelelő / ott ahova érek / mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren / koponyánkból a habverő / nyele kiáll [...]”

Domonkos István poétikailag és érzelmileg-gondolatilag is más nyelven beszél, mint a Szózat. De a tényből nem érdemes arra a következtetésre jutnunk, hogy az 1836-os költemény menthetetlenül avíttas, értelmetlen. Már csak azért sincsen ez így, mert a Szózatban a „rendületlenül”, az „Itt élned, halnod kell” imperatívusza mellett a szorongás, félelem, kétségbeesés szólama is hangsúlyosan jelen van. A hűség, ész, erő és szent akarat, meglehet, hasztalan sorvadoznak „egy átoksúly alatt”, s a nemzeti sors nem a kibontakozás, hanem a pusztulás felé haladhat. („Vagy jőni fog, ha jőni kell / A nagyszerű halál, / Hol a temetkezés fölött / Egy ország vérben áll.”)

És az angst, a szorongás, bizonytalanság, félelem Vörösmarty sok más politikai verséből sem hiányzik. Az 1841-es Az élő szobor a lengyel nemzet leigázottságát tematizálva nagyszerű allegorikus fantáziával kapcsolja össze a szoborléthez tartozó megkövült tehetetlenséget és a hasztalan kétségbeesett, dinamikus szabadságvágyat. A dinamikus rövid sorokból összeszőtt, változó rímeléssel frissített 1846-os Országháza a legjobb, legradikálisabb nemzeti szatírák módjára vágja a közösség szemébe a lesújtó igazságot:

„Neve: szolgálj és ne láss bért. / Neve: adj pénzt és ne tudd mért. / Neve: halj meg más javáért. / Neve szégyen, neve átok: / Ezzé lett magyar hazátok.”

Ugyancsak 1846-ban befejezett hét számozott részből álló Az emberek Vörösmarty politikai költészetének egyik legjelentősebb darabja. A költő az emberi jelenségek megítélésében minden eddigi állásfoglalásához képest szubverzív, radikális álláspontot foglal el, s ezt már az első strófában jelzi.

„Hallgassatok, ne szóljon a dal, / Most a világ beszél”

– sejtet olyan kétségbeejtő megtapasztalásokat, amelyek a költészet eufemizáló formáit felülírják; a harmadik-negyedik  csodálatos vízióteremtő képfantáziáját is megcsillantja: S megfagynak forró szárnyaikkal / A zápor és a szél), és mihamar megérkezik a strófazáró sommázathoz: „Nincsen remény!” A szenvedélyes, fájdalmas megállapítást a továbbiakban öt, különböző történelmi korokat és társadalmi jelenségeket vizsgáló strófa támasztja alá, s az utolsó versszakban a költő az emberi nem alkalmatlanságát, gonoszságát mindent felülíró evidenciaként mutatja be a versvégen a refrént is megkettőzve.

Az emberek egymagában is nagyszerű, szemléltető példa arra, hogy a nemzeti közösségben, a szociális, társadalmi empátiában támaszt kereső költő az emberlét sötét, chtonikus oldalait is jól ismeri.