Weiner Sennyey Tibor József Attila-díjas költő, esszéíró, a Drót főszerkesztője gyakorló méhész. Tíz éve él Szentendrén a párjával, Balogi Virággal, aki szintén írással, műfordítással is foglalkozik a nyelvtanítás mellett. Tibor kávét hoz, és két „nagyon elegáns italt” – talpas poharakba töltött limonádét citrommal és akácmézzel. Nevetve jegyzi meg, hogy nemrég egy román orvostól tanulta ezt a kifejezést, azóta ő is következetesen így hívja az igen finom és üdítő limonádét. Közben eszembe jut egy felvetés a nemrég olvasott, Az apiterápia története című esszéjéből: „Ha már nincs időnk saját magunknak egészséges italokat készíteni, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy vajon helyes életet élünk-e.” Ezért megpróbálom kipuhatolni, ő hogyan él.
„Hajnali négy-öt között kelek, egy bögre tea, majd meditáció, magamhoz térés, hogy egyben legyek” – kezdi sorolni a reggeli rutinját, miután megkérdezem, hogy néz ki egy átlagos napja. A délelőtt folytatásaként Virággal közösen megsétáltatják Lalit, utána munka – tavasszal méhészkedés, de máskor ez az idő az írói létezésé. Délben szigorúan ebéd, utána szundikálás, a délután pedig a fizikai munkáé vagy a közösségi élet ideje, kertészkedés, méhészkedés, biciklizés, esetleg fellépések, újabb séta Lalival, majd este kilenckor nyugovóra tér. „Az egyetem után rögtön nyugdíjba mentem, azaz még fel sem találták a home office-t, de íróként én mindig is itthonról dolgoztam” – jegyzi meg nevetve, amikor a fotós kollégámmal sóhajtozva egymásra nézünk, hogy meglehet, nekünk is így kellene élni a folytonos rohangálás helyett.
Családtörténet, amely felvértez a politikai lózungok ellen
Weiner Sennyey Tibor családtörténete két különböző világ találkozása. „Az édesanyám családneve Sennyey, amely Vas megyei tájszólásban Zsennyére utal. 1500-tól jegyzik a Sennyeyeket, Luxemburgi Zsigmondtól kaptak nemesi oklevelet” – magyarázza. A család három fő birtokkal rendelkezett: „Zsennye volt az ősbirtok, de ott volt még Pácin, a nagypapám az ottani kastélyban született, és a felvidéki Bély, amelyet a trianoni döntéssel elcsatoltak. A Sennyeyek közül mindenki elment Magyarországról a második világháború és ’56 során, egyedül a nagypapám maradt itt, Sennyey István, aki a Gulagot is megjárta.”
A házigazdánk tehát anyai ágról magyar nemesi família sarja, apai ágon viszont a pesti polgári világba vezetnek a gyökerei: „Apukám Weiner István, egy budapesti, Király utcai zsidó családból származott. Az ő édesapját, az én nagypapámat Auschwitzban ölték meg. A nagymama, aki felnevelte, Swarcz Terézia a Wallenberg-akció során kapott svéd menlevelet. Apu ezt még a nyugdíjasotthonban is lobogtatta, hogy ne felejtsem el, hogy mi svédek vagyunk” – idézi fel mosolyogva.
Ilyen családi háttérrel összetett a viszonyulása a kollektív traumák szemüvegén keresztül láttatott történelmi, politikai, társadalmi folyamatokhoz. „Minden ellen be vagyok oltva, rólam leperegnek a politikai lózungok” – mondja határozottan, és nyilvánvaló, hogy számára valóban fontosabb értékek mentén szerveződik az élet.
„Tibi, ennek viseld gondját”
A méhészettel való találkozás Weiner Sennyey Tibor életében Szentendréhez köthető. „Itt, a hegy túloldalán ismertem meg egy idős méhészt, ő Misi bácsi, gerincműtétje volt, és hozzá szegődtem, segítettem neki, közben próbáltam megtanulni, mit jelent a méhészkedés. Egyik barátom adott két méhcsaládot két rozoga kaptárban, nagyon késő ősszel. Azokat beteleltük, és így lettek méhek a kertben. Úgy képzeltem, hogy olyan hatvanéves koromra talán már nem leszek rossz méhész – húsz évig írogatok, kutatom a méhészet kultúrtörténetét, közben méhészkedem, és akkorra talán meg tudom ezt tanulni” – idézi fel.
Az élet azonban felgyorsította ezt a komótosra tervezett tanulási folyamatot. Kitört a pandémia, és Tibor egyik legjobb barátjának az édesapja, aki méhész volt, meghalt a járványban. „Tizenhat család volt a kertje végében, és mondta a barátom, hogy »eladjuk a házat, a kertet, légy szíves, Tibi, ennek viseld gondját, neked adom«. Hirtelen 18 család lett, és az már egy teljesen más léptékű feladat” – mondja.
Etikus méhészkedés elkényeztetett méhekkel
„Mi etikus méhészkedést folytatunk, nem zsákmányoljuk ki a méheket, igyekszünk jól tartani őket. Sőt, nekünk »luxi« méheink vannak, nagyon el vannak kényeztetve – meséli, miközben a kaptárok ölelésében álló méhesház felé vezet bennünket. – Az elsődleges szempont, hogy egészséges méhek legyenek. Jót termelni, jó munkát végezni, gyógyítani csak egészséges méhekkel lehet. Ezen a télen a magyar méhállomány 60 százaléka elpusztult. Én 24 családot teleltem be, és csak kettő pusztult el.”
A pusztulások fő okát a méheket érő vegyszeres terhelésben látja. „Nagyon sokat vegyszerezik a nagy mezőgazdasági földeket, de a kiskerteket is, viszont az igazi nagy probléma a hatalmas monokulturális ökológiai sivatagok, amiket létrehozunk a magyar vidéken. A repceföld pikk-pakk elvirágzik, és utána marad a sivatag, a méhek ott már nem találnak semmit.”
A méhek az írás területén is új fókuszt hoztak az életébe. A Méhészet szaklapba a főszerkesztő felkérésére havi rendszerességgel írt esszéket. „Közben megismertem azokat a méhészeket, akik szakmai cikkeket publikáltak. Ők nagyon sokat segítettek nekem a tudásukkal – bármikor felhívhattam, meglátogathattam őket, elolvastam az összes írásukat. Ez már teljesen más szintű méhészkedés volt, mint amit Misi bácsinál tanultam, és ráadásul már 21. századi méhészkedés” – magyarázza.
Az írásokból végül könyv született. Az első kiadást két hét alatt elkapkodták, és már A méhészet művészete második kiadása is jól fogy.
Termelőként is vannak sikereik, a Virág Méhes akácméze az európai mézversenyen 30-ból 24,7 pontot ért el, a magyar mézversenyen pedig három mézük is bronzérmes lett, a termékeik megtalálhatók a szentendrei biopiacon.
„A méz koncentrált napfény”
A Méhészet szaklapba íródó új esszésorozata az apiterápiáról, vagyis a méhek és méhészeti termékek gyógyító hatásáról szól.
„A mézzel vagy méhméreggel való gyógyítás története az ősidőkbe nyúlik vissza. Az ókortól a modern korig különféle nyelveken megtalálható tudást a méz és méhméreg használatáról a gyógyászatban Beck Bódog Félix összegezte és aktualizálta. Ő bajai származású magyar zsidó orvos volt, Budapesten praktizált, majd az Egyesült Államokba ment, és ott írt erről könyveket az 1930-as években, az apiterápia szót is neki köszönhetjük. De az első tudományos igényű tanulmány a méhméreggel való sikeres orvosi kezelésről és gyógyító tulajdonságairól reumás betegeknél már 1859-ben megjelent egy francia orvos, dr. Desjardins tollából – meséli, miközben egy fontos tanulmányútja élményeit is megosztja velünk. – Tavaly nyáron voltam Romániában egy nemzetközi apiterápiás kurzuson dr. Ștefan Stângaciunál, aki apiterápiás klinikát vezet.”
Dr. Stângaciu ötvözi az akupunktúrát az apiterápiával, amelyet Kínában apipunktúrának hívnak. „Azokra a pontokra szúrnak, amelyekkel gond van. Ha a méhecskét végighúzod valaki gerince mellett, láthatod, hogy ott teszi ki a fullánkját, ahova egyébként is szúrni kell a terápia során” – magyarázza a házigazdánk. Mint mondja, az esetleges allergiás reakciók miatt a méhméreg-terápiával nagyon-nagyon óvatosan kell bánni, de az artritiszes és reumás megbetegedéseknél jó eredményeket értek el vele.
Egyik erdélyi útja során a költő megismert egy olyan méhészt is, a Gyergyószárhegyen élő Mezei Attilát, aki saját magát kezelte apipunktúrával. „Ő a sclerosis multiplex miatt ágyba került, már csak egyik kezét tudta mozgatni, amikor elkezdte méhszúrás-terápiával kezelni magát, és annyira felépült, hogy el tudott jönni egy könyvbemutatóra, ott találkoztunk, igaz, hogy bottal járt, de felépült. Egy rendkívüli ember, aki méhesházat épített, hogy más betegeken is segíteni tudjon” – ismerteti örömmel a méhészkolléga sikerét. Megjegyzi, hogy Koreában az utóbbi évtizedekben számos komoly és előrehaladott klinikai kísérletet folytattak az apitoxinnal és annak gyógyászati alkalmazásával.
„A gyógyításban nagyon jól lehet használni a mézet és a propoliszt. Utóbbi egy antivirális, antibakteriális szer, és különösen fontos lehet manapság, amikor már egyre több olyan baktérium van, amit nem tudnak kezelni. De az a probléma a méhészeti termékekkel, hogy ezeket kúraszerűen kell használni, nem fognak egyik napról a másikra meggyógyítani. Ez egy életmód. Nem azt jelenti, hogy aki rendszeresen fogyaszt propoliszt vagy mézet, sohasem lesz beteg, hanem azt, hogy nagyobb valószínűséggel könnyebben és gyorsabban megküzd a betegségekkel” – mutat rá.
A virágpornak és a méhkenyérnek, azaz a méhek által fermentált pollennek is van gyógyhatása, nagyon gazdag vitaminokban, ásványi anyagokban és enzimekben, javíthatja az emésztést és erősíti az immunrendszert. De különösen jótékony hatása van a kaptárlevegőnek – ezt Tibor méhesházában mi magunk is megtapasztalhatjuk, amikor elidőzünk a mézillatú, kellemes zümmögésben. Szoktak itt asztmás gyerekeket is fogadni, kiegészítő terápiaként nekik rendkívül hasznos, ha belélegzik a mézzel és propolisszal teli kaptárokban lévő tiszta levegőt.
A teljes írás a Magyar Kultúra 2025/5. számában olvasható.
Fotók: Kurucz Árpád/Magyar Kultúra
