Nagyon kedvelem azokat a művészeket, akik a giccs határterületeire eveznek. Akik láthatóvá teszik a művészet és a giccs között húzódó érzékeny vonalat, de sosem lépik át. Akik munkái elsőre becsapnak, mivel a látvány szintjén ragadós, vattacukorszerű (álom)világ ölt testet a munkáikban. Ám ha elhúzzuk az előttük lebegő rózsaszín ködfátyolt, feltűnnek a mélyebb rétegeik, amelyek elgondolkodtatnak.
Wirth Abigail festményei ilyenek. A látvány szintjén könnyen fogyaszthatók, cukinak és tündérinek mutatják magukat, közelebb lépve hozzájuk azonban egészen más minőségeik tárulnak fel.
Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűségében azt mondja, hogy „a giccs a szar abszolút tagadása”. Majd később így bontja ki ezt: „A giccs kizárja a látószögéből mindazt, ami az emberi létben esszenciálisan elfogadhatatlan.” Tehát a valóságból csak a szépet láttatja. Theodor Adorno szerint ez nem más, mint a valóságtól való menekülés, ami hamis biztonságérzettel és buta vigasszal csapja be a befogadót.
Wirth Abigail I want to believe című ciklusa a szerelembe vetett hitre fókuszál. Megmutatja a szerelembe esés rózsaszín, idilli, bűbájos oldalát, ám nem csupán a látogató érzelmeire alapoz. Inkább arra ösztönöz, hogy gondolkodjon el a szerelem mibenlétéről és sokféle dimenziójáról. „A totális giccs birodalmában a válaszok előre adottak, és kizárnak bárminemű kérdést” – mondja Kundera.
Wirth Abigail alkotásai viszont kérdéssé teszik a szerelmet, és pengeként hasítják fel a festett díszlet vásznát, hogy megnézhessük, mi rejtekezik mögötte.
Az I want to believe egyes darabjai afféle személyes naplóbejegyzések. Végigkövetik egy szerelem minden fázisát a gyorsan eloszló idilltől a kétségbeesésen és bizonytalanságon át a totális káoszig. Vagy épp a mindent beborító eufóriáig.
Egyszerre láttatják a szerelmes ember drámáját és felemelkedését, a szerelem rózsaszín és fekete oldalát.
Az első hat hónap a rózsaszín köd eloszlásáról mesél. Azt a pillanatot örökíti meg, amikor a szemünk elől lehull a fátyol. Amikor az addig tökéletesnek hitt, harmonikus, idilli világba különféle démonok nyomulnak be, és felzabálják az eszményi univerzumot.
A Kimondatlan annak a kétségbeejtő állapotnak a vizualizációja, amelyben mérgező gondolatok költöznek a fejünkbe. Amikor konstruált narratívákkal kezdjük magunkat gyötörni, amelyek destruálják a személyiségünket. A Viszály azt jeleníti meg, amikor a korábban egymással szorosan összefonódó párok kígyót-békát kiabálnak egymásra, és szinte kivetkőznek emberi mivoltukból. Bár ciklusának címe a szerelembe vetett hitről szól, ezek a képek tele vannak kétellyel és bizonytalansággal. (Emiatt sem giccsesek, hiszen a giccs nem kételkedik, hanem mindig biztos magában.)
Vajon tényleg létezik a mindent elsöprő, örök szerelem?
Az I want to believe forrása az alkotó személyes tapasztalata. Wirth a maga szorongásait tematizálja, gondolatait azonban nagyra tátott szájú, groteszk macskáinak szájába adja, így a kételyeit eltávolítja a személyétől, és az általános szintjére emeli. A munkák mély személyessége folytán ezen a művek „önarcképekként” is értelmezhetők, ám az általuk közvetített érzelmek bárki számára átélhetők. Mégsem válnak sztereotipikussá vagy kliséssé.
A kedvenc képem a sorozatból az Álmomban két macska voltam, ami egy Frida Kahlo-parafrázis.
Itt is ugyanaz a meghasonultság tematizálódik, mint Kahlo A két Frida című festményén. A mexikói művész 1939-ben, válása évében festette a képét, ami az alkotó két, mexikói és európai arcát ábrázolja, az állandó fájdalom és szenvedés metaforája. Wirth Abigail képén hasonló érzelmeket látunk: a búra alatt szorongó kék macska a bezártságtól, izoláltságtól szenved, míg a mellette levő a környezet borzalmaitól, a viszályoktól és a negatív eseményektől.
A képeket a visszatérő piktogramok, vizuális kódok távolítják a giccstől. Általuk megszűnik az azonnali olvashatóságuk vagy könnyen fogyaszthatóságuk, hiszen ezek a szimbólumok megfejtésre várnak, gondolati erőfeszítést igényelnek a nézőtől.
Az elefántok például azokat a kimondatlan problémákat jelképezik, amiket magunkkal hordozunk, és a kibeszéletlenségük miatt agyonnyomnak bennünket. A villámok a zavar és a káosz metaforáiként értelmezhetők, míg a tűz a szerelmet jelenti.
Ahogy a kiállítás leírásában olvassuk, e szimbólumok előképei a középkori kódexekben található miniatúrák. Azok apró elemekből felépülő kompozícióit idézi Wirth Abigail másik sorozata, a Genesis now című ciklus is.
Ez a bibliai teremtéstörténetet dolgozza fel hasonló képi eszközökkel és szimbólumrendszerrel. Azon a folyamaton vezet végig, ahogy a káoszból, a semmiből paradicsomi világ teremtődik, ám aztán idővel romlásnak indul. A sorozat kérdése tulajdonképpen nem más, mint hogy visszahozható-e az éden. Leküzdhető, gyógyítható-e a korunkra jellemző zavarodottság? Megtalálhatja-e az utat a harmonikus létállapot felé a kételyekkel és bizonytalanságokkal küzdő egyén?
A sorozat képein megjelenő szimbólumok közül talán az ember lelkét szimbolizáló tégla a legfontosabb.
A 2×21 grammon az eredet fája mellett szerepel két ilyen forma, amelyek Ádámot és Évát jelölik. Baljós előérzetet közvetít az oldalról beszivárgó rózsaszín köd, amely közelgő tragédiát sejtet. A Feltámadás a lelkek mennybemenetelét vizualizálja, hitet és reményt, míg az Utána disztópikus jövőképet sugall, a Föld elpusztításának következményét festi le.
Nagyon érzékletes a teret uraló installáció is. A különféle festésekkel díszített, posztamenseken álló téglákat felhőt idéző, festett háttér egészít ki. A kék fontos szimbólum: az égbolt színe, amely az átlátszóság, a nyugalom, a tartósság hatását kelti, ezért a végtelenség, a mennyország, az isteni természet jelképeként értelmezhető. Ebben az installációban az elérendő idillt, a paradicsomi állapotot jelöli. Ide kívánkoznak a téglák, azaz a lelkek, ám mivel önmagukban állnak, nem tudják elérni. Individualizmusuk az akadály, hiszen ha kapcsolatot létesítenének, összefognának, könnyedén a vágyott kékségbe érkezhetnének.
Wirth Abigail Hinni akarok című kiállítása február 20-ig látogatható a Godot Kortárs Művészeti Intézetben.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
