A World Press Photo aláhúzza: a fényképezés az igazság kimondásáról és a bizalom megőrzéséről is szól
Szembesít, elgondolkodtat, figyelmeztet: 2025 legjobb sajtófotói úgy mesélnek világunk állásáról, hogy egyszerűen képtelenek legyünk elfordítani a fejünket. Idén ötvenedik alkalommal látható Magyarországon a World Press Photo-pályázat győzteseit felvonultató kiállítás. Mit sem veszített erejéből.
Szenzáció! Most ön is megnézheti Robert Capa elveszett felvételeit a normandiai partraszállásról! Megveheti Ansel Adams ikonikus tájképét – színesben! 1944. június 6-án reggel születtek meg a háborús fotográfia legmeghatározóbb felvételei: Capa 106 képet készített a normandiai partraszállás pergőtüzében. A történet drámai fordulata, hogy a laborasszisztens túlmelegítette a filmeket, így mindössze tizenegy kocka maradt meg.
2024-ben aztán jött Phillip Toledano, a generatív képalkotás meghatározó alkotója, aki mesterséges intelligenciával rekonstruálta a megsemmisült 95 felvételt, újraírva a valóság és a fikció határvonalait. Toledano We Are at War című projektje azóta kötetben és több kiállításon is bemutatkozott már – és a mai napig vitákat gerjeszt. Ahogy abból is őrületes botrány lett, hogy idén nyáron egy New York-i galéria engedély nélkül készítette és értékesítette Ansel Adams Moonrise, Hernandez, New Mexico című ikonikus fekete-fehér fényképének mesterséges intelligenciával színesített változatát.
Olyan korban élünk, amikor a technológia képes olyan képeket létrehozni, amelyek a valóságban sosem léteztek. A kíváncsiság persze nem lehet bűn, ahogy a kísérletezés iránti vágy sem, a képhamisítás viszont az. Etikátlan, ráadásul hamis információkat terjeszt, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek.
És akkor el is érkeztünk a sajtófotó, azaz a riport- és dokumentarista műfaj semmivel sem pótolható kulcsszerepéhez, amely bizonytalan, digitális korunkban még jobban felértékelődik. No és persze azoké a hírvivőké és történetmesélőké, akiknek képeit nem lehet mesterségesen előállítani. Ott voltak, figyeltek és kivívták az emberek bizalmát. Munkájuk a megélt valóságon alapszik.
Idén 50. alkalommal hozta el Magyarországra Révész Tamás a World Press Photo vándorkiállítását, azaz egy olyan tárlatot, amely évről évre a kortárs világ legfontosabb kérdéseire hívja fel a figyelmünket: háborúkról és társadalmi konfliktusokról mesélnek, de az egyre égetőbb klímaválságról, a nők helyzetéről és emberi jogokról mesélnek. A rengeteg gyász, veszteség és küzdelem mellett azonban felsejlik az akaraterő, a túlélési ösztön és az összetartozás. A World Press Photo ítészei idén 57 376 képből válogatták ki a legkiemelkedőbb munkákat. A versenyre 3747 fotográfus nevezett 141 országból, a 31 szakemberből álló nemzetközi zsűri által kiválasztott nyertes projektek pedig egyszerre kínálnak globális perspektívát és személyes, intim nézőpontokat. A budapesti tárlaton összesen 42 fotográfus munkái láthatók november 8.-ig a Biodómban.
A zsűri döntésének hátterében egyébként egy 2021-ben bevezetett, annak idején sokat kritizált regionális modell áll, amely a történetek és alkotók sokszínűségét erősíti. Ennek eredményeként idén a 42 díjazottból 31 saját régiójában dolgozott, és a pályázók összetétele is változott: 2025-höz képest 11 százalékkal nőtt a dél-amerikai és 14 százalékkal az ázsiai–csendes-óceáni térségből érkező pályázók száma, miközben a nők és nem bináris alkotók már a nevezések 22 százalékát tették ki – ez a szám a modell bevezetése óta folyamatosan emelkedik. A díjazott munkák a World Press Photo vándorkiállításának részeként több mint 60 helyszínen lesznek láthatók világszerte.
A globális zsűri elnöke, Kira Pollack szerint az idei válogatás különösen fontos pillanatban született: „Ez egy kritikus időszak – a demokrácia, az igazság és annak szempontjából, hogy mit vagyunk hajlandók észrevenni vagy figyelmen kívül hagyni. A fotográfusok megtették a maguk részét. Elkészítették a lenyomatot. Most rajtunk a sor, hogy megnézzük” – és valóban: egészen más szembesülni ezekkel a képekkel élőben, mint akár egy újságcikkben, hiszen a legtöbb fotográfia a befogadók számára csupán néhány másodpercre jelenik meg a hírfolyamokban, ezúttal viszont rácsodálkozhatunk a fotók valódi erejére.
A megrázó felvétel 2025. augusztus 26-án készült New Yorkban, és egy ecuadori migráns család látható rajta: Luis lányai kétségbeesve kapaszkodnak az édesapjukba, akit az amerikai bevándorlási és határrendészeti hivatal ügynökei őrizetbe vesznek egy bevándorlási tárgyalás után. Egyébként Guzy és a döntős Victor J. Blue személyesen is jelen tudott lenni az amszterdami kiállításmegnyitón, ám a harmadik döntős, Saber Nuraldin Gázában rekedt. Victor J. Blue egy guatemalai nemi erőszak áldozatait kísérte el azon az úton, amelyen az elkövetők felelősségre vonásáért küzdöttek, 14 év elteltével pedig végül sikerrel jártak. Fotója az ítélethirdetés napján örökíti meg a büszke nőket.
Az igazság iránti elkötelezettség különösen felbuzog az emberben, miközben a konfliktusövezetekből származó történeteket olvassa a kiállításon. Számos leírás számol be például azokról a nehézségekről, amelyekkel az újságíróknak a Gázából való tudósítás során kellett szembenézniük. A kommunikációs blokádok korlátozzák az információk megosztásának lehetőségét, a külföldi újságírók nem léphettek be a területre, miközben a helyi tudósítók rendkívül veszélyes körülmények között dolgoztak azon, hogy dokumentálják az eseményeket és hírt adjanak róluk a világnak.
Az egyik zsűritag úgy fogalmazott, hogy a képeken szereplő közösségek jóval többet mondanak nekünk, mint a szenvedés különféle történeteit. A jó újságírás visszaállíthatja a méltóságot és a cselekvőképességet, feltárva, hogyan törődnek az emberek egymással, hogyan állnak ellen a cudar körülményeknek, és hogyan képzelnek el egy jövőt a megélt válságon túl. A kiállításon sétálva újra és újra ez a gondolat jár át. Hiszen persze, dominálnak a háborúkról, katasztrófákról, népvándorlásról és egyenlőtlenségről szóló történetek. De ugyanúgy vannak a rugalmasságról, a reményről és az átalakulásról szóló történetek is.
A sok történet között van például Wu Fang idős kínai házaspárról szóló sorozata, akik elveszítették egyetlen gyermeküket. Kína egykori egykepolitikája miatt sok érintett család számára egy ilyen tragédia egyben a jövő elvesztését is jelentette, hiszen nem marad senki, aki továbbvinné a családi örökséget. A felfoghatatlan gyász ellenére ez a házaspár mégis úgy döntött, hogy idősebb korban, mesterséges megtermékenyítés útján újra szülőkké válnak.
Tyrone Siu Kétségbeesett könyörgés című képe szemlélteti talán a legjobban a világ jelenlegi állapotát, ahogy széttárt karokkal állunk tehetetlenségünkben, miközben mögöttünk lángokban áll a világ. A felvételen szereplő Mr. Wong kétségbeesetten kiált fel, miközben lángok borítják el a Tai Pó-i lakókomplexumot, az otthonát. Néhány pillanattal korábban még felhívta a feleségét, aki az épületben rekedt, és elmondták egymásnak utolsó szavaikat.
Láthatunk egy hagyományos lovas játékokról szóló sorozatot is, amely olyan nőket mutat be, akik visszaszerzik a teret, az önbizalmat és a szabadságot egy olyan helyen, ahol korábban korlátozottak voltak a lehetőségek. Megmutatják, hogy a változás sokszor először az egyéni részvétel és bátorság cselekedeteiben látható. Láthatunk társasági robotot, ahogy egy magányos idős embernek biztosít törődést, égő pálmafákat Los Angelesben, szétlőtt falat Szudánban, amely alatt nők ülnek, Dél-Afrikai balettiskolát, egy brazil nagypapát, ahogy nevetve összebújik unokáival. Halott bálnán pihenő jegesmedvét, kíváncsi óriáspandát. Egyedülálló anyákat Kolumbiában, az orosz dróntámadásokban elpusztult lovát ölelő ukrán nőt. Esküvőt egy vízzel elárasztott templomban.
Az ötvenedik magyarországi World Press Photót két hazai kísérőkiállítás egészíti ki. A Sortűz 1956 Bojár Sándor MTI-fotóriporter képeivel idézi fel a hetven évvel ezelőtti forradalmat és szabadságharcot. A Fel is út, le is út – a 24.hu szemtanúi pedig a lap fotóriportereinek felvételein keresztül mutatja be a 2026-os országgyűlési választás időszakát.
A megnyitón Willem van Ee, a Holland Királyság budapesti nagykövete felidézte, hogy a World Press Photo 1955-ben Amszterdamban független, nonprofit szervezetként indult, és mára a fotóriporteri szakma egyik legfontosabb nemzetközi platformjává vált. – Ez a kiállítás emlékeztet minket arra, hogy sötétség van, de megmutatja a törékeny szépséget is, a természet és az emberi kapcsolatok szépségét – mondta a nagykövet. Majd aláhúzta: a World Press Photo a független újságírás jelentőségére is felhívja a figyelmet.
A háborúkról, katasztrófákról és humanitárius válságokról szóló tudósítás érzelmi és mentális ára pedig irtó magas. Kutatások bizonyítják, hogy a konfliktusokkal foglalkozó újságírók körében a poszttraumás stressz, a szorongás és a depresszió aránya összehasonlítható a veteránoknál tapasztaltakkal.
Fotósokként gyakran beszélünk a szakma technikai oldaláról: a legújabb kamerákról, vagy éppen különféle objektívek teljesítményét hasonlítgatjuk egymáshoz. A World Press Photo évről évre emlékeztet minket arra, hogy a fényképezés az igazság kimondásának, a bizalom megőrzésének, annak megtapasztalásának felelősségéről is szól. Arról, amit mások talán soha nem láthatnak meg, és arról, hogy minden fénykép azzal kezdődik, hogy egy ember áll a kamera mögött, és egy másik ember előtte.
Címlapfotó: Chantal Pinzi / Panos Pictures / World Press Photo
